Morvay Péter
Ezeréves császárság
A szent Római Birodalom és a magyar államalapítás
Kereken két évszázada, 1806. augusztus 6-án szűnt meg a szent Német-római Birodalom. Az ezer éven át fennállt középkori impérium kincseit bemutató bécsi kiállítás érdekes adalékokkal szolgál a magyar államalapítás előzményeihez is. A tárlatot összeállító osztrák történészek a birodalom fénykorának kezdetét I. (Nagy) Ottó császárnak a magyar honfoglaló vezérek elleni augsburgi győzelmétől számítják. A Hofburgban látható relikviák között ott található a legendás Longinus-lándzsa is, amellyel Ottó a magyarok elleni győztes csatába vonult. A fegyverről Konstantin római császár óta azt tartották, hogy akinek a szent ereklye a birtokában van, az a világ legyőzhetetlen uralkodója. Tény: a Német-római Birodalom uralkodói jelvényei közül ezt a relikviát ezer éven keresztül nagyobb becsben tartották, mint magát a császári koronát.
A vaduzi kastély Liechtensteinben. A birodalom bástyája
„Se nem szent, se nem német, se nem birodalom” - így jellemezte Voltaire a maga szókimondó stílusában nem sokkal megszűnése előtt a szent Német-római Birodalmat. Európa hosszú időn át meghatározó politikai-jogi és vallási intézménye hivatalosan 800 karácsonyán jött létre, amikor III. Leó pápa megkoronázta Nagy Károly királyt, és az Imperator Augustus (birodalmi császár) címet ajándékozta neki. A Római Birodalom feltámasztására tett kísérlet megerősítette ugyan a pápai hatalmat Európa nyugati régiója felett (a császár mint Róma királya vállalta az egyházfő védelmét ellenségeivel szemben), ám sokáig úgy tűnt, hogy az intézmények nélküli impérium hangzatos cím marad csupán.
A fordulatot I. (Nagy) Ottó uralkodása hozta meg. A német uralkodók magukat a római császárok utódainak tekintették, amint azt a 11. században készített császári korona felirata is hirdeti (lásd keretes írásunkat). Ottót 936-ban koronázták német királlyá, de uralkodásának első évtizedét folyamatos trónviszályok kísérték. Helyzetét tovább nehezítette, hogy úgy tűnt, a keletről érkező nomád magyarok betörése térdre kényszeríti a nyugat-európai uralkodókat. A pogány végveszéllyel szemben Ottó egyesítette a német fejedelmeket, de katonai ereje így is messze alatta maradt a magyar lovascsapatoknak. 955-ben a portyázók Augsburg alá érkeztek. A túlerővel szemben már csak a csoda segíthetett az ostromlott városon. Ulrik, Augsburg püspöke, Ottóhoz fordult segítségért, aki csapatai élén váratlanul fényes győzelmet aratott a közel ötszörös túlerőben lévő, harcedzett magyar sereg felett. A magyar sereg négyötöde (valószínűleg több tízezer harcos) odaveszett, a vezéreket - Bulcsút, Lehelt és Súrt - Ottó kíméletlenül felköttette, holttestüket a krónikák szerint meggyalázta. (A romantikus legendával ellentétben szó sem lehetett arról, hogy Lehel vezér az uralkodó vagy hadvezérei közelébe kerüljön.) A regensburgi kivégzéssel Ottó üzent a kárpát-medencei magyaroknak, hogy nem tekinti őket tárgyalófélnek, hanem keresztény uralkodóként mindenáron megvédelmezi tőlük a szent Német-római Birodalmat és az egyházat. Az augsburgi csata Ottó számára a császári hatalom megerősítését, a magyaroknak pedig a kalandozások korának végét jelentette. Taksony vezér reálisan felmérte, hogy az egységessé váló birodalommal szemben további nyugati rablóhadjáratokra nincs esély. A megsemmisítő vereség végeredményben a magyarság javára vált, hiszen Taksony utódai - Géza és István - ötven év alatt önálló, ígéretesen fejlődő államot hoztak létre a Kárpát-medencében.
Ottót hét évvel később, 962-ben a pápa a szent Római Birodalom császárává koronázta. Nagy Károly után Ottó volt az első, akit az egyházfő a római császárok jogszerű utódjának tekintett. A római császárok örökségét természetesen Konstantin megtérésére hivatkozva már nem pogány, hanem keresztény hitbizománynak tekintették, innen a „szent” jelző az elnevezésben. Ottótól kezdve a német-római császárok a pápaság védelmezőjeként nemcsak a pogány hódítók, hanem a pápa által eretneknek minősített keresztény reformmozgalmak - bogumilok, husziták, protestánsok - ellen is harcba szálltak. A keresztes háborúk során a császárok számos címük mellé felvették a Jeruzsálem királya címet is, amelyet a Szentföld elvesztése után is megtartottak maguknak. A birodalom fénykorának általában V. Károly császár uralmát tekintik, aki alatt az impérium a legnagyobb kiterjedését érte el. Az európai egységtörekvések egyik előfutárának tekintett uralkodó (aki a korabeli mondás szerint „spanyolul beszélt Istennel, olaszul a szeretőivel, franciául az alattvalóival, és németül a lovával”) tíz körzetre osztotta a sokállamú birodalmat annak érdekében, hogy könnyebbé és hatékonyabbá tegye az adók behajtását és szükség esetén a közös hadsereg felállítását.
A birodalom hegemóniáját előbb vallási, majd politikai tekintetben is a reformáció törte meg, amelynek nyomán egyre-másra váltak ki független államok a császár (és rajta keresztül a pápa) fennhatósága alól. A hosszúra nyúlt hanyatlás után a francia forradalom és Napóleon hatalomra jutása pecsételte meg a szent Német-római Birodalom sorsát. Bonaparte magát tekintette a római uralkodók örökösének, ezért világossá tette: nem fogad el más császári hatalmat. Napóleon austerlitzi győzelme után II. Ferenc császár megértette az idők szavát, és 1806. augusztus 6-án rendeletével, egy tollvonással megszüntette az ezeréves birodalmat. A Habsburg uralkodó visszavonult I. Ferenc néven osztrák császárnak, míg Bonaparte Rajnai Szövetség néven a saját uralma alá vonta a birodalom volt tagállamainak többségét.
Napóleon bukása ellenére a birodalom már nem támadt fel, bár az osztrák császárok egészen a Monarchia 1918-as megszűnéséig a német-római uralkodók örököseinek tekintették magukat. Bármilyen furcsa azonban, jogi szempontból - megszűnése ellenére - a Német-római Birodalom a mai napig létezik. 1806-ban ugyanis II. Ferenc rendeletéből - véletlenül vagy sem - kimaradt a kicsiny liechtensteini fejedelemség, amely szuverén államként azóta a birodalom egyetlen megmaradt tagállama. Liechtenstein ezt az örökséget komolyan is veszi, és az adóparadicsomnak számító törpeállam többek között ezért sem kérte felvételét az Európai Unióba. A mindenkori liechtensteini herceg jóval nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a történelem során alkotmányos monarchiába kényszerített koronás uralkodótársai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése