Archiregnum

A Magyar Királyságban a Jóisten lakozik. Jelenléte annyira áthatja a szívünket, hogy még a Földünk megjelölésére is az Úr nevét használjuk. Úr, uruszág, ország, mondogatjuk királyságunkról. Uradalmakról beszélünk, mint a rendezett élet legkisebb egységéről. A Jóisten lelke van a Föld erejében, a Nap sugarában és a Szél zúgásában! A teremtés, a Mindenség koronája ez a királyság: az Isten országa, a világ legnagyobb csodája! A Mindenhatónak, a Földnek és a Népnek az egységét pedig az Égből alászállott Szent Korona pecsételi meg! Annyira szeretjük az összetartozás égi jelét, hogy egylényegűvé váltunk vele. Bennünk, általunk kelt életre a Szent Korona. Képe minden születő gyermeknek a szívében ott ragyog! Ez a fénylő tökéletesség összefűzi mindazokat akik valaha ebben a királyságban éltek. Az e világi és a mennyei élet összetartozik, mert a Szent Korona Királysága örök életű. Ez az evangéliumra épült ország jelként lebeg Ég és Föld között. A Világ más birodalmai úgy neveznek bennünket Archiregnum, Őskirályság, Főkirályság, Mintakirályság! Ebben a hazában az országos tisztségek viseléséért jár a legmagasabb fizetség, mert az Ország felemelkedése a legnagyobb dicsőség! A határokat és a törvényeket az Úristen jelölte ki, hogy mindenki kövesse az Örök Rendet! A mércét, amellyel a Szent Király megvalósítja a Mindenható tervét Budapesten őrzik örök emlékeztetőül, hogy mindenki emlékezetében tartsa: Mindenki azonos a Jóisten előtt! Az emberek a szerződéseiket a Jóisten papjai és szerzetesei előtt kötik, mert vallási szerződés minden egyezség. Az Isten papjai és szerzetesei életre szóló házasságban élnek, mivel a Jóisten a férfit és a nőt párnak, egynek teremtette! Az igazság szeretete igazgatja ezt az országot, mert az igazságérzet a Jóisten szeretete! Ez az ősi, égi eredetű királyság a Magyar Királyság! Isten és a Szent Korona nevében küzdjünk Nemzetünk felemelkedéséért!

Budavári Királyi Palota

Budavári Királyi Palota

Támogatja Nagy-Magyarország, a Magyar Királyság területeinek egyesítését!

A királyi oldal rendszeres olvasása jót tesz a Magyar Királyságnak és Önnek egyaránt!

Hiba történt a modul működésében

2013. augusztus 16., péntek

Királyeszmény - Szent István király - Európa

Szent István királlyá avatási szertartásának honi jelentősége és európai háttere

A királyi hatalom Szent Istvánra ruházásának szertartása sarkalatos eleme a 11. század honi eszmetörténetének. A koronázási ordók ugyanis nemcsak azokat az alapvető jelvényeket, insignia-t írják le, amelyeket a királyavató szertartáson a királyi méltóság átadásának látható jeleiként alkalmaznak, hanem e méltóság mélyebb, teológiai szempontú megalapozását is magukban foglalják. Ezért tartjuk elengedhetetlenül fontosnak a királlyá avatások rövid áttekintését, majd az ennek teológiai magyarázataira való részletes kitérést, és az Istentől származtatott királyi hatalom forrásokból kielemezhető intézkedéseinek és szervező tevékenységének bemutatását. Hazai tekintetben is ez adhat magyarázatot arra, miért kapcsolódik szorosan István koronázási szertartása a korai keresztény magyar királyság gondolat- és eszmevilágához, megalapozza azt, és hogyan válik mércévé a 11. századi királyutódok megítélésében is. Felfogásunk szerint István királlyá avató szertartásának a sisakkoronán kívül a lándzsa is egyik alapvető eszköze volt. A lándzsa István sógorának, Henriknek a német királlyá avatásánál 1002-ben szintén központi szerephez jutott. Ez évben ugyanis Thangmarnak, a hildesheimi püspök életrajzírójának feljegyzése szerint a mainzi érsek és a hildesheimi püspök „Henrik urat […] Mainzba vezették és […] a kormányzást és a királyi hatalmat átadták neki az Úr lándzsájával (regimen et regiam potestatem cum dominica hasta illi tradiderunt) és azután pedig a rendnek megfelelően elvégezvén mindent, felkenték (unxerunt).”1
A német királyi hatalomnak a szent lándzsával a mainzi érsek által Henrikre való kifejezett átruházása feltétlenül fejtörést okoz a középkori királyavató szövegek ismerőinek. A 10–11. századi ordókban tudniillik a leggyakrabban és általánosságban a kard jutott a hatalom-átruházás kiváltságos szerepéhez. Ezt a körülményt az ún. korai német szertartásrend és az ún. mainzi ordo mindkét (római és német) változata meg is mondja ezekkel a szavakkal: az avatáson a király „kapja meg a kardot a püspököktől, hogy tudja: a karddal átadták neki […] az egész királyságot, hogy hűségesen kormányozza. (Potestea ab episcopis ensem accipiat, ut cum ense totum regnum sibi fideliter ad regendum […] sciat esse commendatum)”. Widukind szerint Nagy Ottónak ugyanezt a 936. évi koronázásakor a mainzi érsek így hozta a tudomására: „Vedd ezt a kardot […] isteni felhatalmazás alapján átadatván neked a frankok egész birodalmának teljes hatalma. (Accipe […] hunc gladium […] auctoritate divina tibi tradita omni potestate totius imperii Francorum.)”2
Henriket 1002-ben vitathatatlanul egyházi szertartás során ruházták fel a kard helyett a szent lándzsa útján a királyi hatalommal. Ám olyan szertartásrendet nem ismerünk, amely közvetlenül és kifejezetten lándzsával adja át a királyi hatalmat. A kevés számú olyan liturgikus szöveg közül, amely világosan és határozottan nem a karddal adja át a királyi hatalmat, a Schramm által 880 és 960 közé keltezett és Erdmann-ordo-nak nevezett szöveget említjük először. Ennek a jogart (sceptrum) átadó kísérő intelme így hangzik: „Vedd a sceptrumot, a királyi méltóság jelvényét, tudniillik a királyság egyenes vesszőjét (virgam), a hatalom pálcáját (virgam), hogy vele magadat helyesen irányítsad, az anyaszentegyházat, tudniillik az Istentől rád bízott keresztény népet királyi erőddel védelmezd a gonoszoktól, a bűnösöket javítsad meg, az igazakat pedig segítségeddel vezesd, hogy megtarthassák a helyes utat.”
Ugyanez a szertartásrend egészen pontosan fejezi ki a bakulusnak (botnak) a pásztorbottal való szoros kapcsolatát, a király lelkipásztori mivoltát is említve: „Vedd át a bakulust, a szent uralom jelvényét (sacri regiminis signum), hogy a gyengéket erősítsed, az ingadozókat szilárdítsad, a rosszakat javítsad, az igazakat vezéreld az örök üdvösség útjára (rectos dirigas in viam salutis aeternae)”.3
Az Erdmann-ordo szövegének súlyos a mondanivalója. Nemcsak azért, mert a sceptrum a királyságot átruházó jelvény. Aki ezt a szöveget szerkesztette, annak biztos ismerete volt arról, hogy a „sceptrum” méltán helyettesíthető a „virga”-val. A szövegben a királyi méltóság felöleli mind az uralkodói hatalmat, mind az anyaszentegyház védelmét. A király lelkipásztor-voltát a bakulus átadása fejezi ki egyértelműen, és itt egyszersmind a bakulusnak a püspöki pásztorbottal való szoros kapcsolatát is.
Ugyanez az ordo ismeri a kardot is, de csak mint a fenyítő hatalom eszközét: általános értelemben, úgy, amint ez Péter apostol levelében (1 Pt 2, 14.) előttünk áll. Az ordo körültekintően fogalmazza meg a királyi hatalom gyakorlására nézve Isten akaratát. A király az Istentől rábízott keresztény nép védelmezője, a neki átadott bakulus a „szent uralom” jelvénye.  A királyi méltóság tekintetében a sceptrum (virga) és a bakulus (sacri regiminis signum) azonos értékű. Ezen nem változtat az sem, milyen sorrendben tartalmazza a vonatkozó szövegeket az ordo: hiszen az egyháznak, vagyis Isten reá bízott népének a védelme és a király lelkipásztor volta azonos módon része a királyi méltóságnak. Ezt a gondolatmenetünket az alábbiak erősítik meg. Az Erdmann-ordo keletkezésének helye a Sens-i egyházmegye, és ugyanitt szerkesztették — alighanem Festkrönung céljára — az ún. Sens-i formulákat. Ezeket Schramm 10. századinak valószínűsítette. Bennük a királyi bakulus átnyújtásakor mondandó ima ezt hirdeti: „Ez alatt a bakulus alatt bízzuk rád a frankok királyságának kormányzását (gubernaculum regni Francorum) az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy az Úr népét igazságosan kormányozd és a szentek egyházait jól igazgasd (út populum Domini iuste regas et ecclesias Sanctorum bene disponas).”4
A hazai történetkutatásban Tóth Zoltán idestova hét évtizede igyekezett a szakemberek figyelmét a szigeti eredetű ún. Egbert-ordo-ra irányítani, mint Szent István koronázási szertartásrendjére.5
Ez az ordo három jelvényt említ a királyavatásnál: a sisakot (galea), a sceptrum-ot és a bakulust.6 Ez az Egbert-szertartásban említett sisak a középkorból ismert sisakkoronának (Helmkrone), más néven pántos koronának (Bügelkrone) az előzménye. Az utóbbinál Schramm megállapítása szerint „technikailag olyan pántos sisaknak a vázáról van szó, amelynél lemondtak a boltozatos közbülső felületek tetőrészeinek beillesztéséről”. Ennek lényege tehát: „a fejhez két simán alkalmazott pánt derékszögben fedi egymást”. Schramm állásfoglalása előtt két évtizeddel már Alföldi András hasonló megállapításra jutott. Feltűnik a keresztpántos korona (Bügelkrone) III. Ottó egyik királykori pénzén, ormán olyan módon dőlt kereszttel, mint megállapításunk szerint a honi corona latinan. A kereszt nélküli Bügelkrone-t viseli a német birodalmi koronán ábrázolva Dávid és Salamon, s ismert II. Henriknek szakramentárium-beli két képén és II. Konrád pecsétnyomójáról is.7 Maga a birodalmi korona a keresztpántos korona különleges esete, ti. keresztpánt helyett csak egy pánt ível át felette, hogy helyet adjon az alatta viselendő királyi mitrának. Igen ritka volt az egypántos korona ábrázolása: a Karoling-korban Lothar császárt ábrázolja így 849 és 851 közt készült evangeliáriuma, és Kopasz Károlyt a 870-ben készült Codex Aureus. A Bécsben őrzötthöz hasonló egypántos birodalmi koronával mutatja II. Henriket Münchenben őrzött szakramentáriuma.8 Mindezek a pántos (= sisak) korona ábrázolások jó okkal kaphatják az Egbert-ordo galea-ként jelölt jelvényének nevét is, akár a magyar szent korona „latin koronája” is. A III. Ottó királykori pénzén látható (Schrammtól doppelte Bügelkrone-nak nevezett) dőlt keresztes korona és a 997. évi császári pecsét ormán enyhén dőlt kereszttel ábrázolt korona korszerűnek igazolja az István H2 dénárjainak legjobb példányain térben ábrázolt, zárt korona enyhén dőlt keresztjét is.9 Ugyanezt, vagyis a III. Ottó korának való megfelelést kell megállapítanunk teljes hangsúllyal a szent korona felső részének, a latin koronának tetején lévő, enyhén dőlt keresztről is. István (vélt vagy valódi) koronájának formáját nem lehet III. Ottó idejével ellentétbe állítani. Megfelel ez a körülmény Thietmar merseburgi püspök (†1018) kortársi tudósításának, hogy István III. Ottó „kegyéből és késztettetésére (gratia et hortatu) nyert koronát és királyként való megáldást.”10 Az említett dénáron látható királyi lándzsát (lancea regis) vízszintesen kinyújtott ujjaival egy kéz hüvelykujjával megtámasztva nyújtja át. Lényeges annak kiemelése, hogy ez a kéz a lándzsát nem markolja meg, nem tartja ujjai közt, hanem átadó mozdulatot tesz, vagyis Isten átadó kezét akarja ábrázolni, és nem földi király átvevő jobbját. Hogy a kéz István dénárján nem felhők közül, hanem ruhaujjból nyúlik ki, az nem akadálya annak, hogy az ábrázolt kézben a manus Dei-t lássuk. A manus Dei-t pl. II. Henrik 1002 és 1014 közt készült szakramentáriuma a magasban ruhaujjból kinyúlva ábrázolja a német király felett.11 A dénáron a „király lándzsáját” átnyújtó kéz Istennek a király mennyei invesztitúráját végző jobbja. Megítélésünk szerint itt a dénár az Egbert-ordo imádságának (Post communionem) képszerű ábrázolását adja: „Adj (variáns: Add) Uram a Te szolgáidnak, a mi fejedelmeinknek égi fegyvert (variáns: az igazságosság égi fegyverét)”. Amint több mint egy évtizede megállapítottuk, annak a határozott bemutatása is, hogy a lándzsa birtokosa senki másnak nincs alávetve, csak az égi Hatalomnak.12 A dénáron látható királyi jelvények, tudniillik a zárt korona és az Isten nyújtotta botnyelű lándzsa ismeretében kellően igazoltnak tartjuk Istvánnak az Egbert-ordo alapján való királlyá avatását, azonosítva a szertartásrendben említett sisakot a dénáron ábrázolt, zárt koronával, az Egbert-ordo jogarát és botját (bakulus) a dénár Isten átnyújtotta lancea regis-ével. A szent lándzsának a király bakulusával való helyettesítését II. Henrik kora az ábrázolásban kétségtelenül megtette. Henrik többször említett szakramentáriumának képén az angyal durván legallyazott, fanyelű lándzsát tesz Henrik király kezébe, a felirat szerint „az angyal lándzsát (hastam) ad neki.”13 István dénára tárgyi szempontból: a dőlt keresztes, zárt koronának és az Isten kezéből átnyújtott lándzsának a bemutatásával igazolja az Egbert-szertartásrendnek a magyarországi királyavatások során való alkalmazását. Ugyanígy alátámasztja a dénár Ademarus Cabannensis kortárs krónikás († 1035 körül) adatát (e mű egyébként az első magyar király lándzsájának egyetlen írásos forrása): eszerint III. Ottó a magyarok urának „megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen (vagy: megengedte nagylelkűen, hogy királysága legyen), engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki.”14
A krónika előadásában kifogástalan bizonyítékát olvashatjuk az Egbert-ordo Salamon koronázásán való alkalmazásának. Nemcsak arra hivatkozhatunk, hogy a gyermekkirály koronázásán énekelték az Egbert-ordo-ban ismételt „Légy ura atyádfiainak (Esto dominus fratrum tuorum)” bibliai eredetű imarészletet, hanem arra is, hogy ez a szertartás az egyetlen olyan ordo, amely nem tartalmazza a hatalmat átruházó és ezért a királynak átadandó jelvények közt a kardot. A kard a krónika előadása szerint a nevezetes várkonyi jelenetben a hercegi méltóság legfontosabb jelvényeként szerepel, és Béla a kard választásával fejezi ki András előtt, hogy ő a királyság helyett a hercegi hatalomra tart igényt. Andrásról bihari püspökének híradásából tudjuk, hogy az általa megbuktatott Péter ellenében a maga uralmát úgy akarta törvényesíteni, hogy István (vélt vagy valódi) „ékességeit, királyi jelvényeit kerestette (anteccessoris inquireret ornamentum, supperlectilem regiam)”.15 Andrásnak ez az aktusa azon a frank és német felfogáson és eljáráson alapult (vagy annak felelt meg), hogy az utód uralmának törvényességéhez alapvető kellék volt az előd királyi jelvényeinek birtoklása. Ezeknek a birtoklása logikailag kívánta meg, hogy az utódot az előd trónfoglalása esetén is alkalmazott szertartás keretében ruházzák fel insignia-jával. Ezt a következtetést András esetében külön is nyomatékosítja Salamonnak az Egbert-szertartás szerinti királlyá tétele, hiszen őt apja Bélának tett trónöröklési ígérete ellenére koronázták meg. Emiatt Andrásnak arra különösen ügyelnie kellett, hogy régebben már alkalmazott, hagyományos szertartás szerint történjék Salamon koronázása. Azt tudniillik Andrásnak mindenképpen meg kellett akadályoznia, hogy újonnan bevezetett szertartásra mint súlyos alaki, liturgikus hibára támaszkodva Béla és hívei megtámadhassák vagy kétségbe vonhassák Salamon koronázásának jogszerűségét vagy érvényét.
Az Egbert-szertartás részleteinek mint István koronázásán nagy valószínűséggel elhangzott szövegeknek jog- és eszmetörténeti szempontból különös jelentőséget tulajdoníthatunk. A jogar (sceptrum) átadásánál ugyanis a király felett a következő áldást mondják: „Áldjad meg urunk ezt a főpap–fejedelmet (presulem principem), Te aki a minden király királyságát öröktől fogva kormányzod.”16
Az imarészlet lényeges mozzanatait terjedelmes magyarázatok közé foglalta és vizsgálta 1100 körül az ún. Normann (más néven York-i) Anonymus. Ez a vizsgálat széles keretek közt történt mind teológiai (szentháromságtan, krisztológia, szentségtan) szempontból, mind a korszakokat tekintve: a bibliai előzmények és előképek gazdag példatárával igazolja a szerző a kifejtett álláspont és az ősi, isteni elhatározás mindenben érvényesülő voltát. Elmélkedésének forrásai között ezért Szent Ágoston, Gelasius pápa, I. (Nagy Szent) Gergely, az Ó- és Újszövetség számos erre vonatkozó helye megtalálható, csakúgy, mint a nyugati gót zsinatok határozatai a Pseudo-Isidorusból. Gondolatmenetében fontos mozzanat Isten és az Úr Felkentjének egymáshoz viszonyított értelmezése. Ezért tartjuk lényegesnek az alábbi részletek bemutatását.17
A Normann Anonymus szerint „az anyaszentegyház annak a Krisztusnak jegyese, aki igazi király és pap (verus rex et sacerdos), ám nem azért mondják [az egyházat] az ő jegyesének, mert pap, hanem mert király. Azért is mondják tudniillik királynőnek, mert írva vagyon: ’Jobbod felől állt a királynő (regina) aranyozott ruhában’ […] (Ps. 44, 10) — Szent Ágoston is […] világosan királynőnek (reginam) nevezi beszédében” […] „A királyokat Isten egyházában isteni felhatalmazással és szent atyák intézkedésével szentelik fel […] s a szent kenettel és áldással szentelik meg, hogy legyen hatalmuk a keresztény nép kormányzására […] amely Istennek a szent egyháza (ut habeant potestatem regendi populum christianum […] qui est ecclesia sancta Dei).” „A püspöki rend is arra létesül és nyer szent felkenést és megáldást, hogy szintén kormányozza az anyaszentegyházat az Istentől neki átadott tanítás szerint. […] [Gelasius pápa] a világot (mundus) szent egyháznak nevezi, amely ebben a világban vándorol. Ebben a világban uralkodói hatalma (principatum) van a szent kormányzás papi tekintélyének és a királyi hatalomnak (sacerdotalis auctoritas et regalis potestas). Ezt az uralkodói hatalmat egyesek azt állítva osztják meg, hogy a papé a lelkek kormányzásának hatalma, a királyé pedig a test kormányzásáé, mintha a lelkeket kormányozni lehetne a test nélkül, s a testet lélek nélkül. Ez azonban semmiképpen sem lehetséges.”  […] „Ez a két személy, tudniillik a pap és a király, úgy látjuk, Krisztus szerepét tölti be, és képét viseli (vices Christi tenere videtur et imaginem). Szent Ágoston szerint […] Jézus Krisztus az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik avégett, hogy kormányozzon minket, a másik avégett, hogy irántunk Istent kiengesztelje. […]”18 „Az Ószövetségben a felkenésre és isteni áldásra (a főpapra és a királyra) leszállt a Szentlélek és istenné tevő ereje (virtus deificans), hogy ez által Krisztus előképe és ábrázolása legyenek, (Christi figura […] et imago), s ez [az erő] más emberré változtassa őket […] Személyében például ez Áron volt, az pedig Saul, de lélekben és erejében semmiképpen sem, hanem az Úr felkentje (christus Domini). Ezért felismerhető, hogy mindegyikben mintegy két személy volt, az egyik a természet szerint (ex natura), a másik a kegyelem által (ex gratia). […] Az egyikben természet szerint oszthatatlan ember (naturaliter individuus homo), a másik a kegyelem által Krisztus, azaz Isten–ember (id est Deus–homo). […]” Az Úr felkentje „birtokolja magában az Isten lelkét és erejét”. […] „Az Úr felkente Sault és felkente Dávidot, de Sámuel által, aki hű próféta volt az Úr házában […] Mindkettőt (Sault és Dávidot) joggal nevezték ezért az Úr felkentjének és birtokolta magában az Úr lelkét, s íme, mivel összekapcsolódtak az Úrral, egy lélek voltak vele. (1 Cor 6, 17). Ezért a törvényben isteneknek is mondják őket (in lege etiam dii vocati sunt. Ex 22, 28) [..] S más helyen: ’Én mondtam: istenek vagytok (dii estis’. Ps 81, 5)” […] „A király és a pap (az Isten-nevet és mivoltot) valóban birtokolja és annak részese, de nem a természet által, hanem a kegyelem által (non per naturam, sed per gratiam)”. […] „Az a király pedig (Saul, illetve Dávid) és az a pap (Áron), aki ennek a Krisztusnak, azaz Istennek és embernek a hasonmása és képe volt, mivel mindkettő egészen ember volt, a felkenés kegyelme és megáldás szentelése által teljesen megistenült és megszentelődött (totus deificatus erat et sanctificatus).” […] „Ha […] a görög nyelvi etimológiát alkalmazod, akkor a megszentelés, vagyis apotheosis, előtted istenné tételnek fog hangzani (consecratio id est apotheosis sonabit tibi deificatio). Ha tehát mindkettő: a király és a pap a kegyelem által isten és felkentje az Úrnak, bármit tesz és művel e kegyelem szerint, azt már nem ember teszi meg és műveli, hanem isten és felkentje az Úrnak (iam non homo agit et operatur, sed deus et christus Domini). S bármi történik reá nézve, az már nem emberrel, hanem az Istennel és az Úr Felkentjével történik.” […]19 „A pap a Krisztusban lévő egyik természetet, tudniillik az emberét jelenítette meg előképszerűen, a király a másikat, tudniillik az Istenét. […] Igazságos volt tehát, hogy [Dávid] királynak a papok felett hatalma is és uralkodói felsősége is (et potestatem et imperium) volt.” […]20 „A papoknak velük (a királyokkal) egyfajta közösségük van a kormányzásban (regiminis communionem) és ennek a kormányzásnak bizonyos közös jelvényei, amilyen a pásztor vesszője (pálcája, virga pastoralis) és a király vesszője (pálcája, virga regia). Mindkettő egyazon misztériumé, egyazon erőé, és közös a szentség, amellyel rendelkeznek (unius misterii, unius virtutis et commune optinent sacramentum).” […]21 „A következő két dolog közül mondjuk ki az egyiket: vagy a pap király is, vagy a király pap is ebben a tekintetben. De ezeknek (a tételeknek) bármelyike igaz, vagy akár mind a kettő, azt nem tagadhatjuk, hogy ebből a szempontból mindkettőnek egyazon a hatalma, és az egész misztériumban és erejében egy a királyi és a püspöki vessző.” […] „Helyettesítését és királyságát az igazi Krisztus [a királyra] méltóztatik bízni. Ezért azután az is, aki a király megbízásából jön be (az egyházba) […] a juhok pásztora.” […] „Ha nem így volna, akkor szent Gergely pápa nem volna szent pápa, […] mivel a császár parancsolta meg (iussit), hogy pápa legyen [590-ben], és rábízta ennek a méltóságnak a szolgálatát, amint maga [Gergely] tanúsítja a császár nővéréhez […] írt levelében.” […]22 „Ha tehát a császár bízta rá, aki pápa volt, ennek a méltóságnak a szolgálatát, azaz a püspökséget, […] s ez nem ellenkezett az igazság szabályával, akkor hasonlóan kell megítélni a pápánál alacsonyabb rangú püspököket, akikkel hasonlóan történik a dolog.” […] „Egyébként mekkora is a császárok vagy királyok hatalma zsinatok összehívására és azok vezetésére, azt szent atyák és papok példája tanúsítja, amely a négy szent fő zsinatra […] vonatkozik:23 a nicaeai […] (Nagy) Konstantin császár alatt [325], a második a konstantinápolyi az idősebb Theodosius alatt [381] […] a harmadik az ephesusi az ifjabb Theodosius alatt [431] […] a negyedik a khalkedoni […] Marcianus alatt [451].” […] „Arról van szó, hogy […] ezeket a zsinatokat az említett császárok vezették, hatalmukkal hívták össze, s azokon jelen voltak, amint olvasható a szóban forgó zsinatok (határozatainak) bevezetésében.” […] 24 „S ilyen a rendje ennek a bevezető szövegnek. Ebből megláthatjátok, mennyire a főpapok élére állította a császárt az Isten gondviselése és emelte őt az égig, hogy zsinatra hívja össze a világ püspökeit. […] „Nincs az Istenhez közelebbi hatalom, amely felségesebb, mint a császáré, hanem az övénél alacsonyabb minden más. Mivel a legfőbb a mennyei császárnak, és a másodiknak, a földinek egy és ugyanaz a hatalma, ám első renden van a mennyeié, és másodsorban a földié.” […] „Ha pedig valaki fel akarja lapozni a Toledoban tartott gót zsinatokat, meg fogja találni, hogy Rekkared […] és [más] dicsőséges királyok az isteni gondviseléstől és rendelkezéséből a püspökök felett uralmat, kormányzást és uralkodói hatalmat (regimen, et potestatem et dominationem) birtokoltak, határozataikkal őket zsinatra hívták össze, ezeken a zsinatokon jelen voltak és vezették azokat, a katolikus hit szentségeiről szónoklatokat tartottak, a mennyei dolgokról meg az egyházkormányzatokról kegyesen és hittel tárgyaltak, Isten nevében ugyanezt parancsolták a főpapoknak és hatalmat adtak nekik, hogy cselekedjenek, közösítsék ki az eretnekeket, azokat pedig, akik a szent atyák döntései ellen bátorkodtak tenni, a maguk királyi, sőt Istentől sugalmazott ítéletével büntették.” […]25 „Ebből nyilvánvaló, hogy a királyoknak szent és sérthetetlen egyházkormányzati hatalmuk (sacrosanctam potestatem ecclesiastici regiminis) van Isten püspökei felett is és úgyszintén imperiumuk, hogy ők is kötelességtudóan és híven kormányozzák az anyaszentegyházat. […]26  A királyt „minden dolgának megtételére felszentelik és megistenül (consecratur et deificatur). De mindez azt bizonyítja, hogy az Istentől neki adományozott kegyelem által az emberek szívét és testét igazzá teheti és üdvözítheti, s ez által az emberek igazzá tevője és üdvözítője lesz (iustificator et salvator hominum).” […] „Ezzel a kenettel kente fel őt Krisztus a királyságra: ebből kente fel a papokat, királyokat, prófétákat és a vértanúkat, akik a hittel diadalmaskodtak a királyi hatalmakon, cselekedtek igazságosságot és nyerték el az ígéreteket.” […] „Ez az Isten által való legmegszenteltebb felkenés, amelynél semmiféle megszenteltebb nincsen.”27 […] „Az Ő [Krisztus] példájára kenetett fel és istenült meg (a király), s ezért követheti Őt mindenben. Ezért engedheti el a bűnöket is és ajánlhat fel áldozatul kenyeret és bort, amit minden esetre megtesz azon a napon, amelyen koronázzák, tudniillik különösképpen az ünnepségén. […]” „[A király] felszentelésekor a püspök azt mondja neki: áldjad meg, Urunk, ezt a presul princeps-et. […] Ha tehát főpap–fejedelem és legfőbb püspök (presul princeps et summus presul), ezért amikor a többi főpapnak a vesszőt és a gyűrűt adományozza (tudniillik a szent kormányzat jelvényeit), ami a király méltósága, sőt kötelessége, akkor ezt nem világi ember keze adja, hanem főpap megszentelt keze (manus sanctificata presulis). […]” „[A felkenő főpap] szavai Krisztus méltóságát (honor Christi) adják neki, hogy a népek szolgálják, hogy imádásban részesítsék (adoretur), hogy ura legyen atyafiainak, tudniillik az Isten fiainak (ut sit dominus fratrum suorum, filiorum videlicet Dei) s hajoljanak meg előtte anyjának, tudniillik az anyaszentegyháznak a fiai. […]28 „Jog szerint tehát senki sem állítható föléje annak, akit ilyen és ekkora nagy áldások áldanak meg, ilyen és ekkora szentségek szentelnek fel, és részesítenek istenülésben, mivel senkit nem áld meg több vagy jobb áldás, senkit több és nagyobb szentség nem szentel fel és nem istenít meg, sőt ennyi sem és egyenlő sem, s ezáltal még csak nem is hasonlítható hozzá senki. […] Amiért is nem nevezhető világinak, mert felkentje az Úrnak, mert a kegyelem által isten, mivel az anyaszentegyház legfőbb kormányzója, legfőbb pásztora, mestere, védője és tanítója (quia per gratiam deus est, quia sumus rector est, quia pastor et magister et defensor et instructor sancte ecclesie sumus est), minthogy testvéreinek ura, mindenkinek imádnia kell őt (adorandus), mert a legfőbb és fejedelem–püspök. Amiatt sem mondható [a király] rangban kisebbnek a püspöknél, mert püspök szenteli fel, mivel többnyire úgy történik, hogy a kisebb rangúak szentelik fel a nagyobb rangút, az alsóbbak a fentebb valót, miként a bíborosok a pápát, az érseket meg egyháztartományának püspökei. Ez pedig azért történik, mert a felszentelésnek nem ők [a főpapok] az alapítói (auctores consecrationis), hanem kiszolgáltatói (ministri). A szentség Isten műve (Deus operatur sacramentum), ők [a főpapok] csak szolgálatot teljesítenek. Akinek tehát Isten akarja, nagyobb szentséget (maiora sacramenta) adományoz, s akinek akarja, kisebbet (minora). […]. „A pápa úrnak se legyen sérelmére abban semmi, amit a királyról mondtunk, mert annyira ő is legfőbb püspök, mint a király az.” […]29 „A király feladata: áldozni, és áldozatot bemutatni lélekben (sacrificare et immolare in spiritu)”, „a pap feladata áldozatot bemutatni a szentség látható szertartása szerint (offerre iuxta ritum visibile sacramenti).”30
A Normann (York-i) Anonymus 1100 körüli traktátusaival a magyarországi megismerkedés, illetve foglalkozás magyarázatát az ún. Egbert-szertartásrend adhatja. Ezt Szent István királlyá avatásán nagy valószínűséggel, Salamon koronázásán kétségtelenül alkalmazták. Az említett ordo szigeti eredete bizonyos, kapcsolatai az ottani királyavató szertartásokkal nem vitathatók. Tanulmányunk az ordo jellegzetes kifejezésének, az avatandó királyt jelölő „főpap–fejedelem (praesul princeps)”-nek a szigeti szertartásokban való előfordulásait és szinonimáit törekedett legalább vázlatosan ismertetni. Ezeknek a szertartási szövegeknek és a hátterükül szolgáló fejtegetéseknek a bemutatásával az akkori teológiai gondolkodásnak azokat a mozzanatait igyekeztünk az olvasó közelébe hozni, amelyek a királyavatás és püspökszentelés szoros rokon vonatkozásainak számítottak. Ezenkívül fontos alapozásul is szolgáltak az egyébként szigorú reformer Petrus Damiani († 1072) régies hangzású álláspontjához: „A királyokat és főpapokat isteneknek és felkenteknek nevezve találhatjuk az elnyert szolgálat szentsége következtében. (Reges et sacerdotes dii et christi dici repperiuntur propter accepti ministerii sacramentum.)”.31 (Ebből a fogalmazásból kitűnik, hogy a korszak teológiája a szentség és szentelmény későbbi megkülönböztetését nem ismerte. A tanfejlődés szempontjából ez lényeges körülmény!) A vizsgált szövegek ószövetségi és újszövetségi példákon mutatják be, hogy természete szerint a király és a (fő)pap is ember, ám felkenése által, az isteni kegyelem által Isten felkentjévé és istenné válik maga is. Előképei voltak ők az Ószövetségben Krisztusnak, aki maga Isten és ember, király és főpap egy személyben. A királyi és főpapi mivolt érvényes a felkent királyra és főpapra egyszerre, de nem abban az értelemben, hogy a pap az emberi lelket, a király pedig a testet kormányozná. A test és lélek ugyanis egymás nélkül nem lehet meg. A pap és a király Krisztus szerepét tölti be és képét viseli. Ő az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik azért, hogy minket kormányozzon, a másik azért, hogy Istent irántunk kiengesztelje. A névtelen szerző legfontosabb teológiai mondanivalóját Krisztusról így adja elő: „Krisztus ugyanis Isten és ember, az igazi és legfőbb király és pap. Király, de az istenség örökkévalóságától. Nem teremtetett és nem alkottatott, az Atyánál nem alacsonyabb rendű vagy különböző, hanem egyenlő és egy az Atyával. Pap pedig az emberi mivolt felvételéből, Melkizedek rendje szerint; alkottatott és teremtetett, s ezért kisebb az Atyánál. Ő aszerint, hogy király,  teremtett mindent, igazgat mindent, s egyszerre kormányozza az embereket, és az angyalokat üdvözíti; aszerint pedig, hogy pap, pusztán megváltotta az embereket, hogy magának uralkodótársaivá tegye. Ez ugyanis a teljes szándék, amiért pap lett. S magát ajánlotta fel áldozatul, hogy az embereket királyságának és királyi hatalmának részeseivé tegye. Mert az Írások mindenhol a mennyek országát (= királyságát) emlegetik, papságát pedig sehol. Ebből tehát világos, hogy Krisztusban nagyobb a királyi hatalom, mint a papi, és előbbre való annyival tudniillik, amennyivel istensége nagyobb ember-voltánál, és előbbre való.”32
A szigeti koronázási szertartások és szövegeik, amelyek fontos elemét alkotják a Normann (York-i) Anonymus mondókájának, jelen voltak az Egbert-ordo által képviselten István királyavatásán. Ez a szertartásrend világosan főpap–fejedelemnek nevezte a királyt. Ez a főpap–fejedelmi jogállás nyilvánult meg Istvánnak a merseburgi krónikás püspök által is megörökített hazai püspökségalapításaiban, egyszersmind a nagyobb legendájában feljegyzett olyan tevékenységében, amelyet történetíróink — Tóth Zoltán nyomatékos érvelése ellenére — nem méltatnak figyelemre. A nagyobb legenda ti. megkoronázásának és törvényhozásának előadása után megírja Istvánról: „Annak bizonyítására pedig, hogy ő annak a békességnek a fia, amellyel Krisztus egyesítette a világot, kézjelével ellátott és időtálló kötelezésként hagyta utódaira: ellenségként senki ne törjön másra, ellenfelét senki bírósági eljárás nélkül ne bántsa, senki özvegyeket és árvákat ne sanyargasson.”33 Ez az István kézjegyével ellátott elkötelezés nézetünk szerint nem azonos a Legenda maior-ban szintén említett törvényeivel. Sokkal inkább a királynak koronázása után írásba foglalt, ahhoz hasonló hármas „parancsára (praeceptum)” gondolhatunk az idézett adat alapján, mint amilyent a koronázási szertartás záró szövegeként az Egbert- és több más szigeti ordo is tartalmaz. Ez utóbbi a következőket írja le: „Itt láthatod a király első parancsát (mandatum) a néphez. Helyes dolog, ha az újonnan avatott és trónra emelt király a neki alárendelt keresztény népnek meghagyja ezt a három parancsolatot (haec tria precepta precipere): Először, hogy Isten egyháza és az egész keresztény nép minden időben őrizze meg az igazi békét. Feleljék: Amen. A második, hogy a ragadozásokat (rapacitates) és minden bűncselekményt (iniquitates) minden rendnek és rangnak (omnibus gradibus) tiltsa meg. Feleljék: Amen. A harmadik, hogy minden ítélkezésnél parancsolja meg a méltányosságot és könyörületességet (aequitatem et misericordiam), hogy ez által érvényesítse velünk szemben könyörületességét az irgalmas és könyörületes Isten. Feleljék: Amen.”34
Istvánnak ez a nagyobb legendájában rögzített, hármas kötelezése érdekes érv az Egbert-ordo-nak a koronázási szertartáson túl is érvényesülő befolyására első királyunk államkormányzási alapvetésében. Istenhez könyörögve, az ordo egyik imája beépítette a keresztény királlyal szemben támasztott alapkövetelményt: „Add meg szolgádnak, hogy az ország kormányzásában maradjon mindig alkalmas (in regni regimine maneat semper idoneus), s kegyelmedből az ő idejében érvényesüljön az egyház biztonsága és békességben megmaradjon a keresztény buzgóság, hogy kitartván a jócselekedetekben, vezetésed alatt eljuthasson az Örök Királyságba.”35
Ezek a gondolatok alapul és egyszersmind a megszerkesztés indító okául szolgálnak István fiához szóló Intelmei-nek lényeges mondanivalóinál. Aggódva figyelmezteti fiát: „Ha semmibe veszed, amit édesapai jóindulattal hagyok meg neked (mentsen ettől az Isten), észre veheted majd, hogy sem Istennek, sem embernek többé barátja nem leszel”. Tanácsai elvetésének esetére az ószövetségiek történetével inti őt: „Isten választott és számára kedves régi népe” szintén pusztulás áldozata lett a törvényszegések miatt.36 Az Atanáz fogalmazta hitvallásban mutatja be Imrének a hit alapvető tételeit, és tettekkel való követésükre szólítja fel őt, amelyek nélkül a hit halott. E nélkül nemcsak földi királyságát, hanem személyes üdvösségét, az Örök Királyságot, azaz koronát (eterno regno vel corona) is elveszíti.37
Intelmeit István így fejezi be: „A virtusok nagysága tetőzi be a királyok koronáját és eme szabályok közt a tizedik. A Virtusok Ura ugyanis a Királyok Királya, s miként az ő mennyei seregének teljességét tíz kar teszi ki, így életed forgását is tíz törvény alkossa. A királynak kegyesnek, könyörületesnek és a többi erény részesének és általuk díszítettnek kell lennie. Az a király ugyanis, akit könyörtelenség és kegyetlenség mocskol be, hiábavalóan követeli a király elnevezést, mert bizony csak a tirannus illeti meg”.38
István olyan alapot rakott le, amely meghatározta számos utána következő király jövőjét, illetve megítélését. Az alkalmasság, az idoneitas léte és hiánya tehát mérce lett jó néhány 11. századi magyar király esetében. Ez az idoneitas független volt attól is, ki gondolta helyesnek az „alkalmasságot”. István halála után gyakran mérlegelik az idoneitas-t és a legitimitas-t. A kor történetírása tükrözi ezt a tényt, de Szent István alakjának fényét és épségét soha nem érinthette.
  1. THANGMAR: Vita Bernwardi. MG Ss IV. 775.
  2. A bemutatott szövegeket idézi: GERICS JÓZSEF: A magyarországi királykoronázás szertartásáról az 1050-es években. GERICS JÓZSEF: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Bp., 1995. (METEM könyvek, 9.) 126. (Első megjelenés: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Memoria saeculorum Hungariae. Bp., 1984. IV. köt. 243–254.)
  3. A sceptrum átadásakor mondott imát közli SCHRAMM, P. E.: Die Krönung bei den Westfranken und Angelsachsen von 878 bis um 1000. Zeitschrift der Savigny- Stiftung für Rechtsgeschichte. Kan. Abt. 1934. 205. A bakulus átadásakor mondott ima ugyanott.
  4. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 208.; A Sens-i formulák rendeltetéséről l.: SCHRAMM, P. E. megjegyzéseit: Archiv für Urkundenforschung. Bd. 16. 1939. 181.
  5. TÓTH ZOLTÁN: A Hartvik-legenda kritikájához. Bp., 1942.
  6. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 215.; 217.
  7. SCHRAMM, P. E.: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik. Bd. II. Schriften der MGH 13/II. Stuttgart, 1955. 396–397.; ALFÖLDI, ANDRÁS: Eine spätrömische Helmform und ihre Schicksale im germanisch–romanischen Mittelalter. Acta Archeologica, V. Kjöbenhavn, 1934. 99–144.; A Bügelkrone-ról: SCHRAMM, P. E.: Die deutschen Kaiser und Könige in Bildern ihrer Zeit 751–1190. Neuauflage. Hrgg. von MÜTHERICH, FLORENTINE. München, 1983. 351. 8. sz. (Dbg. 936). „Doppelte Bügelkrone von vorn” — írja erről a képről a 201. oldalon. Mindezekre vonatkozóan vö.: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: A Szent István lándzsájára és koronájára vonatkozó források értelmezése. Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. sz. 3–12.
  8. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 291. Abbildung 21. és 312. Abbildung 40. II. Henrik az egy pántos koronával: i. m. 376. Abbildung 124.
  9. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 348. Abbildung 99. Korhoz kötése: 199.; István említett dénárjának elő- és hátlapján a korona és lándzsa ábrázolását l. GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m. 4. 1. ábra
  10. Thietmari Merseburgensis Episcopi Chronicon… Recognovit: KURZE, FRIDERICUS. Hannoverae, 1889. 97. A forráshelynek és a dénárleletnek új szempontok érvényesítésével való tárgyalásáról l.: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET.: Források Szent István királlyá avatásának történetéhez. Magyar Könyvszemle, 118. (2002) 3. sz. 213–223.
  11. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 377.
  12. GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m. 11.; Az ordo imaszövege: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 220.
  13. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 376. Abbildung 124.
  14. „… regnum ei liberrime habere permisit, dans ei licentiam ferre lanceam sacram ubique, sicut ipsi imperatori mos est, et reliquias ex clavis Domini et lancea sancti Mauricii ei concessit in propria lancea.” Ademari Cabannensis Chronicon. Cura et studio: BOURGAIN, P. Turnhout, 1999. III. 31.; 153.; Az elbeszélés kortársi eredetéről l.: GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m.;: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: A birodalmi szent lándzsa és Szent István lándzsája. Unger Mátyás Emlékkönyv. Bp., 1991. 7–14. A III. Ottó lándzsaadományáról szóló Ademarus-helyre vonatkozó álláspontunkat helyesli a krónika idézett kiadása a Notes Critiques-ben, 283. (III. 31. 57.)
  15. Salamon koronázásán az Egbert-ordo alkalmazásáról l. GERICS J.: i. m. 112.
  16. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 215. Az imát más szertartásszövegek is tartalmazzák pl. az ún. Edgarordo, amely szerint 973-ban Edgart angol királlyá kenték.
  17. Az Edgar-ordo szövegét l.: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 222–230.; A Normann (York-i) Anonymus előadása során ennek a szertartásrendnek a részleteit tartotta szem előtt (SCHRAMM, P. E.: Geschichte des englischenKönigtums im Lichte der Krönung. Weimar, 1937. 35.); A praesul princeps előfordulása az Edgarordoban: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 228. (Az ima szövege azonos az Egbert-szertartásban olvashatóval!)Az Egbert-ordo-val végzett koronázás a királynak a szertartással adta meg mint „főpap–fejedelemnek” azokat, az egyházra vonatkozó jogokat, amelyeket a Hartvik-legendának a Pseudo-Isidorus és az ún. ravennai hamisítványok felhasználásával szerkesztett előadása szerint István számára „mindkét jogon” (utroque iure)II. Szilveszter (?) állítólagos pápai kiváltsága biztosított volna.
  18. Die Texte des Normannischen Anonymus. Herausgegében von PELLENS, KARL. Wiesbaden, 1966. 196–199.
  19. PELLENS, K.: i. m. 129–131.
  20. PELLENS, K.: i. m. 132–133.
  21. PELLENS, K.: i. m. 150.
  22. PELLENS, K.: i. m. 151. A normann névtelen szó szerint idézi I. Gergely levélrészletét. A levelet egészében közli MIGNE, J-P.: Patrologia Latina. 77. köt. 450 hasáb. (Itt olvasható a terjedelmes szövegből az Anonymusnál hozott részlet). Gergely szóhasználatához hasonlóan a jubere igét használja a Liber pontificalis az 526. évre nézve. Eszerint akkor IV. Félix pápát „felszentelték Theoderik (gót) király parancsára (ex iusso)”. Libri Pontificalis pars prior. Vol. I. Ed.: MOMMSEN, TH.. Berlin, 1898. 138. (MG Gesta Pontificum Rom.)
  23. Ti. a Gergely koráig (590–604) tartott egyetemes zsinatok.
  24. PELLENS, K.: i. m. 152. A zsinatokról: HINSCHIUS, P.: Decretales Pseudo-Isidorianae et capitula Angilramni. Lipsiae, 1863. Praefatio C. XI. 20.
  25. PELLENS, K.: i. m. 156. Rekkared király 589-ben térítette át a nyugati gótokat az arianizmusról a katolicizmusra. A 7. századi katolikus toledói zsinatok anyagát és a bragai zsinatokat l.: HINSCHIUS, P.: i. m. 354–420.; 420. és. köv. o.
  26. PELLENS, K.: i. m. 156.
  27. PELLENS, K.: i. m. 158.
  28. PELLENS, K.: i. m. 159–160. Az Egbert-szövegében is feltalálható kifejezések!
  29. PELLENS, K.: i. m. 161.
  30. PELLENS, K.: i. m. 132.
  31. Liber gratissimus c. 10. MIGNE, J-P.: Patrologia Latina. 145. köt., 103. hasáb.
  32. PELLENS, K.: i. m. 134.
  33. SZENTPÉTERY, EMERICUS.: Scriptores rerum Hungaricum. II. köt. Bp., 1938–37. 384.; TÓTH ZOLTÁN: i. m. 79–83.
  34. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 220.
  35. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 213.
  36. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt. 619–620.
  37. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt- 621.
  38. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt. 627.
A „virtus” több jelentését alkalmazva, szövegezte mondanivalóját a szerző. A szó egyik jelentése „erény” mint „a megszentelő kegyelem velejárója” (ELŐD ISTVÁN: Katolikus dogmatika. Bp., 1978. 426.). Ezen kívül a Bibliában „mennyei seregek” értelemben (pl.: Ps 83,2,9 és 13, Ps 102, 21) is nem egyszer szerepel. Az Istenre vonatkoztatott Dominus virtutum jelentése: „Seregek Ura”. (pl.: Ps 83,2,9 és 13) Az angyalok egyik karának bibliai elnevezése szintén „virtutes”, azaz mennyei „erősségek”. Az Intelmek tárgyalt helyén tíz angyali karról van szó. „Az angyalvilág egyes karait a Biblia számos helyen, sokféle felsorolásban, váltakozó összeállításban és sorrendben említi. Kilenc angyali kart nyugaton Ambrosius […] keleten Cyrillus Hierosolymitanus […] nevez meg […] Pseudo-Dionüsziosz Areopagitész […] (élt 5. század vége, 6. század eleje) keresztény angelológia egyik legnevezetesebb alkotása, az angyalvilág kilenc karba, ezeknek pedig három rendbe sorolása mindenekelőtt az ő nevéhez fűződik […] Ez a 3x3-as felosztás nagy hatással volt a skolasztika angelológiájára. Ezt az elvet követi Petrus Lombardus […] és Aquinoi Szent Tamás. Mindazonáltal a Dionüsziosz-féle felosztás nem vált teljesen elfogadottá s főleg nem lett kötelező dogmatikus érvényűvé. Ismert nézet a patrisztikában, hogy lehetséges olyan további karok létezése is, amelyekről nem szól a kinyilatkoztatás […].” PSZEUDO-DIONÜSZIOSZ AREOPAGITA: A mennyei hierarchiáról. Ford.: ERDŐ PÉTER. Az isteni és emberi természetről II. Bp., 1994. 336. 37.

A királykoronázás útvonala és állomásai

A koronázás útvonala
A királyok koronázásukra rendszerint Budáról érkezvén a középkorban Buda felé használatos úton közlekedtek. Erről érkeztek. Itt állott a koronázással kapcsolatba hozható három épület, a Szent István kápolna (1), a Szűz Mária kápolna (2) és ehhez kapcsolódóan a Királykút (3).
A Budai kapun (4) a Belvárosba belépvén az újabb királyi várba és palotába (5), innen pedig a préposti palotába (6) vezetett az útjuk. A koronázási szertartás a Szűz Mária tiszteletére szentelt királyi bazilikában (7) történt. Innen a Szent Péter templomba (8) majd pedig a Palotai kapun (9) és az Ingoványi kapun (10) át a Szent Márton templomba (11) vonult a koronázási menet. Végül a koronázást megelőző éjjelen a Szent Imre kápolnába (12) vezették, amely Szent Imre születési helyén épült. A középkori Buda felé vezető út, illetőleg a koronázási menet útvonala, tehát a koronázási ceremónia színtere azonos a mai Buda felé vezető 7-es számú országút, a Budai út, Király sor, Móricz Zsigmond út, Berényi út, Szekfű Gyula út, Zichy liget, Fő utca, Városház tér, Koronázó tér, Liszt Ferenc utca, Piac tér, Vörösmarty tér, Széchenyi utca, Horvát István utca nyomvonalával.

A Buda felé vezető országút
Míg a 7-es országút, Budapest – Székesfehérvár – Siófok, majd a Balaton déli partja mentén kiépített szakaszát, csak a 18-19. században, addig a Zágráb felé eső részt már 1464-ben megnevezték. A Buda felé vezető szakasz névadása legtöbbször az utca irányára (Buda) utal: Via ad Pakozd versus Buda (1730 k.),  Budai út (1826, 1899 e., 1899, 1904, 1924, 1929, 1932, 1990, 2004). Az elnevezés arra is utalhat, hogy az utcát, vagy annak egy szakaszát újonnan nyitották: Via Nova (1797), Via neo erecta (1804). A Budai Ország Út (1826) esetében a névadás egyúttal az út irányára és típusára is fényt derít. Az utca irányára, típusára, helyére nézve kapunk információt a Budai út-Erzsébet ligetsor-Külső Budai út (1909) elnevezésből. Irány- és helymutató névadás a Budai út –külső Budai út (1921) és a Budai-út és Budai-út külső (1931). A már ismerteken kívül az 1222-ben II. András király által kiadott Aranybullának is emléket állít néhány útnév: - Budai út-Aranybulla út (1937), Budai út-Aranybulla út (1943).  A Civitas Exterior egykori erődített részéről indult, ugyancsak Buda felé, az 1797-ben Via Postale ex Palota Buda. Az út nevéből megtudjuk, hogy ekkor Palota és Buda között postaútként használták. 1826-ban is útirányt jelző neve van, Budai Ország Út. Későbbi nevét valószínűleg annak köszönhette, hogy a középkori koronázási ceremóniákra érkező királyaink ezen az úton jöttek: Király sor és Alsókirály sor (1899), Felsőkirály sor (1899, 1924: Felső Királysor) 1932), Alsókirály-sor (1929)1932, Felső Király sor és Alsó Király sor (1899 e.: 1904, 1909, 1921, 1931, 1937, 1940, 1941, 1943). A felséges név: mára újra Király sor (2004) olvasható az utcanév táblákon.

A Szekfű Gyula utca
A Budára vezető országút Budai külváros területére eső szakasza a középkorban a Szent Miklós utca nevet viselte. (1495, 1543: platea Sancti Nicolai, 1499: Platea … Sancti Nicolai, 1539: Szent Miklós negyed. Később az utca Chemin de Buda (1689), Ofnerweg (1691), Weg nach Ofen (1730 k.) névadása az utca irányára utal. Az ezt követő elnevezések az itt létesített temetőre (Csutora Utsza (1826)), személyekre, illetve útirányra (Engels Frigyes utca (1957, 1984-85, 1959), Engels Frigyes utca, Berényi u. (1972), Szekfű Gyula u. (2004)) utalnak.

A Fő utca
A Fő utcában egyetlen egy középkori ház homlokzatát sem ismerjük. Ennek ellenére az ismert történelmi városalaprajzok ismeretében egyértelmű, hogy az utca a középkori utca hozzávetőleges nyomvonalán fut és eredetileg a belváros két kapuját (Palotai- és Budai kapu) kötötte össze a Theatrum Civitatis és a mai Liszt F. utca segítségével. A középkori város legfontosabb, legimpozánsabb utcája volt. Nem véletlen tehát, hogy a középkori Vicus Magnusszal azonosítottuk. Nagy Lajos véleménye szerint már az új Budai kaputorony építésével összefüggésben, 1647-ben kiszélesítették az utcát. Bizonyos azonban, hogy 1809-ben József nádor tiszteletére, díszes bevonulását előkészítvén, lebontották a Budai kapu melletti városfalszakaszt, hogy megnyissák az utcát észak felé és egyúttal a palatinus tiszteletére Nádor utcának keresztelhessék el. Valószínű azonban, hogy a középkori utca kiszélesítésére már korábban sor került, hiszen mellette 18. századi házak homlokzatai is állnak. A Vicus Magnus (1387, 1406, 1470,1489 névadás az utca nagyságára, fontosságára, a névalak az utca irányára derít fényt. Nádor Utsza (1809, 1826) Az utcát valószínűsíthetően 1809-től, József nádor tiszteletére nevezték így (Nádor Utcza (1872 k.), Nádor utcza (1899 e.), Nádor utca (1899), Nádor utca (1909)).

A Városház tér   
Az Árpád-kori piactér a korai királyi vár, a prépostsági épületegyüttes, a Szent Bertalan templom és a Szent Jakab templom között terült el a Palotai kapu közelségében. Mai ismereteink alapján (Dormuth Árpád 1936-ban végzett feltárásakor a városháza falával párhuzamosan futó középkori fal, azaz a korai királyi vár fala dél felől, a királyi bazilika fala keletről, északról a ferences templom előtt talált romok és a Hiemer-ház előtt talált középkori falak, nyugatról pedig a Jókai u. 2. és a Liszt F. u. 1. között rekonstruálható homlokzati falak vonala határolta), így a tér nyugati oldalától kelet felé egy enyhén összetartó oldalvonalú téglalap alaprajzú térről beszélhetünk. A teret a középkori piac- térrel, a Theatrum Civitatis-szal azonosítottuk. A közelmúltban Szabadság tér volt a neve. A Piactér elnevezésénél többször említik a téren folyó tevékenységet, a piacot. 1077–1095 között Szent László király törvényeiben és azt követően többször megnevezik a város piacát. Az 1249 előtti hetipiac vásárvámja a bazilika és a veszprémi püspök jövedelmét gyarapította. A fehérvári piac jelentőségére a „pondus Albensis,"a fehérvári súly, mely a pénz értékét szabályozta, illetve a fehérvári véka elnevezés is utalhat. 1153-ban, az arab Idrisi, Fehérvár sokak által látogatott vásáráról és rendszeresen működő iparos műhelyeiről írt. Ezeket a vásárokat már ekkor a Theatrum Civitatis területén tartották. Ennek Dlugoss leírása sem mond ellent, miszerint a piac a Szent Péter templom mellett volt. Ugyanis a Theatrum Civitatis sem feküdt messzire a templomtól, ám a Dlugoss által említett piac lehetett a Vicus Teutonicalis mellett levő húspiac is. 1249-ben a fehérvári polgárok megkapják a vásárjogot. Bizonyos, hogy 1279 előtt már országos vásárok voltak Fehérváron augusztus 12-28. között. A 13. században már borral kereskedtek a fehérvári latinok. Egy 1373-ban kelt adat szerint a szebeniek viaszt szállítottak a fehérvári piacra. A fehérvári vásárok az állatforgalom és az állatkivitel tekintetében Pest mellett a legjelentősebbek voltak, e városok fontosságára utal egy 1431-ben és egy 1433-ban kelt oklevél. Korábbi fehérvári marhavásárokra utal, hogy már 1384-ből ismerünk szíjártót a városban. 1498-ban elrendelték, hogy a harmincadok Fehérvár, Buda és Pataj kivételével csak az ország határain létezhettek. Székesfehérvár a nagy fontosságú Buda–Zágráb–Zengg útvonal egyik legjelentősebb állomása volt, de 1431-ben kismartoni textilkereskedők is megfordultak Fehérvár országos vásárán. Fehérváron működött szabó, majd szabó céh 1443-ban, illetve 1512-ben. 1498-ban Fehérvár polgárainak bérelt földjeit bor- és gabonakilenced alá vetették. A 15. században erdélyi és bártfai kereskedők üzleteltek Fehérváron, vásárát 1477-ben, hetivásárát 1498-ban említi oklevél. Kubinyi András kutatásai alapján tudjuk, hogy a középkori Fehérváron évente négy országos vásárt valamint két hetipiacot tartottak. A városban folyó kiterjedt piaci tevékenység a török hódoltság alatt sem szünetelt. 1545-ben vásártéri- és vásár adó kivetése jelzi, hogy a teret is igénybe vették. A hódoltság-kori áruk összetételéről 1545-ben a Szigeti és Ingoványi kapuknál levő vámhelyek vámtevékenységéből értesülünk. Ezeknél a kapuknál bort, állati bőröket, élő állatot, textíliát és vasárut vámoltak el. A vásárteret 1547-ben, 1548-ban és 1558-ban említik a defterek. 1560-ban Dsafar Báli fizetett a kapu, a bolt és a vásártér bérletéért. A török hódoltság idején, 1544-ben a piac felé vendéglőszerű épület nézett. Hogy a piac helye a törökkor után is a mai Városház téren maradt, bizonyítja egy 1706-ban íródott városi rendelet, mely szerint minden adás-vételt itt kell lebonyolítani. A tér környékén állt a Szent Imre kápolna tulajdonában levő, középkori rostásház, illetve a forrásokban 1544-ben felbukkanó, Dósa Imre „három császár", vagy „három király"-féle háza. Ugyanekkor a defterekben egy, a Piac térre néző nagy vendéglőszerű épület is szerepel. Az 1689-es városalaprajzon La Vergne „11. Les bains" megnevezéssel négyzetes alaprajzú török fürdőt ábrázol. A fürdő a városház tér (Theatrum Civitatis) közepén áll, nyugati fala egyvonalban állt az Oskola utca – Arany János utca vonal keleti házsora homlokzati falaival. Evlia Cselebi 1664-ben egy várbeli fürdőt látott és ez csak az akkor már álló Güzeldzse Rüsztem pasa fürdő lehetett. Behrám Dimiski néhány évvel később már két fürdőt írt le. Elképzelhető tehát, hogy a tér középpontjában álló fürdőt csak 1670 körül építették. Mindenesetre viszonylag kevés ideig állhatott, hiszen már 1688-ban a városi tanács első üléseinek egyikén – mint az a jegyzőkönyvben áll – jutalmat fizetnek azoknak a városi polgároknak, akik az egyik fürdő bontásában részt vesznek. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól akkor, amikor úgy véljük, hogy csakis ennek a fürdőnek a bontásáról lehetett szó, hiszen a fürdőt az 1691-es és a későbbi városalaprajzok már nem ábrázolják. A jégverem a Városház tér (feltárásakor: Szabadság tér) keleti részén, részben az Országalma helyén állott. 1602-ben már létezhetett, hiszen ekkor három török túszt vezettek, majd zártak be az élelmiszerraktárba. La Vergne 1689-ben készült felvételi rajzán e helyütt kettős építmény áll. (A másik rész a kútház felépítménye lehetett.) Téglalap alaprajzú építményt mutatnak e helyen az 1691-ben, az 1720-ban és az 1738-ban készített városalaprajzok. Tudjuk, hogy az 1700-as évek elején börtönként használták. 1704-ben évi 15 forintért bérelte Rátz Miklós a törökkori jégvermet, mely a Fő téren levő piac területén állt. 1753-ban a város a „török jégverem" lebontását kérvényezte, hogy helyére Szentháromság szobrot építhessenek. Lebontását azonban a katonai parancsnok és a kamara a várható költségek miatt ellenezte. 1767-ben Eilhard György kamarás új jégvermet építtetett. Ezután kerülhetett sor felmenő részének lebontására, belsejének betöltésére, hiszen 1777-ben Holner György mézesbábos már a jégverem egykori helyén bérelt 30 öl területet, hogy a piacon portékáját árusíthassa. Liptay János 1797-ben készült városalaprajza e helyütt már csak egy kutat (Fons Regis) ábrázol, melyet ásatásunk tanúsága szerint részben a jégverem elbontott falaira építettek. A városháza területén öt bélyeges olvasztótégely maradványa került elő. Valószínűleg ötvösműhely működött a környéken. Bizonyos, hogy a városi magistratusnak már korábban épülete lehetett a téren, azonban ezt először csak 1487-ben említették. 1516–1526 között Kalmár fehérvári bíró adott ki oklevelet. Egy verekedés során mások mellett a 12 fehérvári esküdt a városba fát szállító Kerezthes Gáspárt a város házához, vagyis tanácsterméhez hurcolta 1530 november 25. körül. Egy 1539-ben kelt oklevél ismét a város tanácsát említi. A török hódoltság idején nyilván elvették a megszálló hatóságok az épületet a magyaroktól. Valami jogfolytonossága azonban maradhatott a városházának, hiszen az 1691-es német városalaprajz már a mai helyén ábrázolta („9. das Rathaus"), ott, ahol a középkorban, vagy a törökkorban is jelentős, vagy akár középület állhatott. Véleményünk szerint a tatárjárás után, a 14. században, a Theatrum Civitatis déli oldalán épült fel a városháza. A Városház tér történelmi elnevezései: Piactér (1407) (Nevét funkciója után kapta), Forum in Civitate Albensi (1433), Theatrum Civitatis Albaregalis (1487), Forum (1787, 1804), Belső Piac (1826), Nagy Piatz (1826), Városház tér (1899 e.: 1899, 1904: nevét az 1730-óta itt álló városházáról kapta.? 1909, 1931, 2004),  Szabadság tér (1957, 1959, 1972, 1984-85)).

Liszt Ferenc utca
Az utca középkori nevét, ha volt egyáltalán, nem ismerjük. Fontos középkori utca volt, hiszen a Theatrum Civitatist és a Palotai kaput kötötte össze. Az 1738-as német nyelvű városalaprajz szerint az utca déli oldalán, a Palotai kapu mellett állott a Fő őrség (Hauptwacht) helye, melyet 1760-ban Martin Grabner tervei szerint átépítettek. 1776-ban a Palotai kapu mellett említik a Fő őrséget: „ ... neben den Wachthaus bei dem Palotaer Thor." Történelmi utcaneve is csak kettő van ezek Szőgyén Marich és Liszt Ferenc nevét viselik. (Szőgyén M u. (1899 e.), Szőgyén Marich utca (1899), Szőgyén Marich-utca (1904), Szőgyén u. (1909), Szőgyén Marich utca (1931), Liszt F. u. (1980)).

A Koronázó tér
A  középkori koronázó templom illetve annak kerengője helyén épült ki. A középkorban tehát nem volt itt közterület. 1787-ben Plateam Viae nova Comartialis, 1826-ban Fazekas Piatz, 1899-ben pedig a Kórház utcza nevet viselte.

Az Arany János utca
A mai Arany János utca (1957, 1959, 1972, 1984-85, 2004) volt a középkorban a Vicus sancti Petri (1381, 1406, 1446, 1471, 1478, 1511). Nevét az itt álló Szent Péter templomról kapta, melyet   IV. Béla alapított 1225 körül. Négy kőrácsos ablaka a püspöki szh. két tornyán ma is látható. 1543-ban Szent Péter utca városrész, a török kort követően Szent István Utszája (1826) néven illették. Nevét az egykor itt álló Szent Péter templom helyett több fázisban ide épített püspöki székesegyházról kapta, melyet 1689-ben Szent István tiszteletére neveztek el. (1899 e., 1899, 1904, 1909, 1921, 1929, 1931), Szent István u. (1943)

Géza nagyfejedelem tér
A Géza nagyfejedelem tér az egykori korai királyi vár elméleti középpontjában áll. Területén állott a középkori Szent Péter templom. Ettől északra temető terült el, melynek északi oldalán a mai Szent Anna kápolna áll. A templomtól délre állott a plébánia ház, ettől délre és keletre az 1689-es városalaprajz alapján utca futott, mely a Szent Péter templom szentélyétől északkeletre, keleti irányba fordult és a mai Kossuth L. utcába torkollott. Amennyiben a középkorban az utcák a törökkori mahallékhoz hasonlóan háztömböket jelöltek, talán ez az utca is a Szent Péter utca része volt. Mellette, a Szent Péter templommal ellentétes oldalon, a korai királyi vár elbontott falaira épülve polgárházak álltak. A Géza nagyfejedelem tér tehát a középkorban nem létezett. Nevét az egykor itt álló, Géza és Adelheid nyughelyeként számon tartott, Szent Péter templomról kapta, melyet Géza fejedelem alapított. A későbbi Szent István tér (1899, 1904, 1909), nevét az egykor itt álló Szent Péter templom helyett ide épített  Szent István templomról kapta.

A Piac tér (Palotaváros)
A középkori Ingovány falu főutcája volt az Ingovány utca (1494: Inghwanwltza, 1498: Vicus Ingowan, 1546: Inkován városrész). Később beszélő, illetőleg személyeket megörökítő utcanevek voltak rá jellemzőek: Búza piac városrész (1546), Hal Piatz és Búza Piatz (1826), Simor utcza (1899 e.), Hal tér és Simor utca (1899, 1904, 1909, 1921, 1931), Haltér (1924, 1929, 1931, 1932), Simor u. (1924, 1932), Piac tér és Simor u. (1937) Piac tér (1957, 1959, 1972, 1984-85, 1990, 2004). A Simor u.- Boldog asszony tér (1943) névadás azt mutatja, hogy itt állt már Mária szobra.

A Vörösmarty tér
A Vörösmarty tér elnevezése 19. század végi névadás (1899, 1904, 1909, 1921, 1929, 1931, 1932, 1943, 1957, 1959, 1972, 1984-85, 1990, 2004). Korábban e helyütt az Ingoványi kapu állt, az előtte kiépített árokrendszerrel.

Széchenyi utca
Az utca korábbi elnevezései annak irányára utalnak (Schickwarrerweg (1691), Via ad Keresztúr (1730 k.), Weg von Simonthurn (1730 k.).Továbbiakban a 19. század elejétől Sós tó Utsza (1826), majd Széchenyi út (1899 e., 1899, 1929 , 1937, 1941, 1943, 1972, 1984-85, 1990, 2004). Közben Tanyasor (1929, 1932), valamint Széchenyi u. - Tanyasor (1904, 1909, 1921, 1924, 1931, 1957, 1959)

A koronázás állomásai

1. Szent István kápolna  
A koronázás
A király a koronázási ceremónia során kilovagolt a Buda felé elterülő külváros szélén álló Szent István király kápolnába s a kápolna előtt felállított sátornál megesküdött a haza védelmére és az alkotmány megtartására, tudósított a korabeli eseményről Ursinus Velius. 

A kápolna 
Mindenképpen a Budai külvárosban állott, véleményünk szerint valahol az erődített külváros és a szőlőhegy között. Ezen a területen egyetlen lelőhely létezik, ahol sírt és sírleletet, azaz feltételezhető templomhelyet találtak. A sír, melyben 15. századi kétélű kard volt, a Major u.–Rákóczi u. találkozásánál került elő 1954-ben.

2. Szűz Mária kápolna 

A koronázás 
Tubero Ulászló koronázásakor (1490) elmeséli, hogy amikor a király fényes kíséretével Fehérvárra érkezett, a Szűz Mária kápolnába ment, mely a belváros falain kívül, széles térségben állt. („Sed priusquam rex urbem ingreditur, regni insignia accepturus ad aedem Divae Virginis extra muros, in planitie satis patente sitam, divertit.”) A kápolna előcsarnokából, pedig kíséretével együtt üdvözölte az őt dicsőítő tömeget. Károly János véleménye szerint (adatok nélkül) a királyok Buda felől érkezvén a koronázás előtt itt öltöztek át. Thuróczy krónikájában elítéli aki semmibe véve a hagyományokat nem tért be a Szűz Mária kápolnába, hanem fegyverének csörgése közepette, egyenesen a bazilikába vonult. Ez azt jelenti, hogy a Szűz Mária kápolnában történt átöltözés, felfrissülés és üdvözlés a királykoronázás tradicionális állomása volt.

A kápolna 
Bél Mátyás 1543-ra vonatkoztatott véleménye alapján, miszerint a Szűz Mária kápolna a ferences kolostor közelében állt és mellette nagy sáncot építettek, Fitz Jenő úgy vélte, hogy a kápolna helyét a Budai külváros erődített területén, annak sáncánál, a ferencesek kolostora mellett kell keresnünk. A Vásártéren (ma: Ányos Pál u. – Berényi u. sarok) épülő új polgári iskola munkálatai közben 1931-ben három csontvázra, egy keleti és egy északnyugati irányú épületfalra (melyet erődítménynek tartottak) valamint egy bordás középkori ívrészletre bukkantak. Ugyaninnen 1952-ben egy csontkorcsolya került a SZIKM-be. Az Engels Frigyes (ma: Szekfű Gy.-) u. 9. sz. ház előtt húzott csatornázási gödörből 1965-ben Kralovánszky Alán egy homokkőből faragott körtetagos bordatöredéket gyűjtött. A Kovács Sándor (Semmelweis-) u. 2. sz. alatt épülő Egészségházban folyó munkálatok során az épületen belül négy sírt dúltak fel. Egy sírt Molnár Vera tárt fel 1961-ben, 2,5 m mélységben, jelentős újkori feltöltés alatt. A nyújtott helyzetű csontváz tárolása kelet–nyugati irányú volt, sírmellékletet nem találtak. A Vásártér (Horthy Miklós tér, Marx tér, ma: Csitári G. Emil utca, Virág Benedek utca és III. Béla király tér) területéről, tehát a lelőhelyen 1910-ben 13. századi bekarcolt vonaldíszes agyagfazekat, 14. századi vas sarkantyúkat, 15. századi tornasarkantyút, továbbá középkori páncélinget találtak. A Szűcs Gyula (Ányos Pál-) utca 1. sz. ház területén építkezés alkalmával 1955-ben középkori és újkori edénytöredékeket gyűjtött Fitz Jenő. A Szegfű Gyula úton álló Királyi Törvényház telkén 1910-ben 14. századi gyertyatartó, bronz kereszt és bronz csüngődísz került elő. Ugyanitt egyébként római kori gabonatároló hombárt és sok csontot is találtak. A Szűcs Gyula (Semmelweiss-) u. 4. sz. ház területén, építkezés során 1955-ben egy Árpád-kori szürke bögrét és több, 14–15. századi kerámia- és kályhaszem-töredékeket fenőkövet találtak.

3. Királykút
A koronázás  
II. Ulászló koronázásakor 1490-ben, mikor a Szűz Mária kápolnában átöltözött, valószínűleg a Királykút vizével frissült fel. Ez a koronázásra érkező királyok esetében, mint azt Kis Károly példáján látjuk, tradíció lehetett. 

A kút
A középkori eredetű kutat 1796-ban, az akkor már Székesfehérváron élő Jakob Rieder tervei alapján foglalták kútházba. Köztudomásúan kiváló vizet adott.

4. Budai kapu

A koronázás 
A koronázásra érkező királyok a tatárjárás után újabb királyi várral szervesen egybeépített régi Budai kapun át léptek a városba. 

A kapu
A régi Budai kaput az újabb királyi várral szerves egységben, a belváros északkeleti sarkában nyitották. Innen vezetett az út Buda, illetve Esztergom (a Német–Római Birodalom, Lengyelország) és Visegrád, valamint Győr és Bécs irányába. Maga a kapu nem csupán az újabb királyi palotával, hanem a városfallal is egy időben épült a tatárjárást követően. Alaprajzát, nézeti rajzát az 1601-ben készült olasz alaprajzi vázlat és francia metszet, valamint ásatási megfigyeléseink alapján ismerjük. Részletei megfigyelhetők az 1689-es és az 1738-as városalaprajzon. A várost 1601–1602 között elfoglalták a keresztény csapatok. Ekkor, a közelgő török ostrom előtt a város észak–déli közlekedési útvonalát, irányát módosítva a kaput áthelyezték hozzávetőleg a mai Fő utca vonalába. Ezzel egy időben a régi Budai kapu elvesztette eredeti funkcióját. Tudjuk, hogy a vár akkori kapitányát, Warkocs Györgyöt a törökök a Budai kapu előtt ölték meg. Törökkorban, 1558-ban e helyütt a Varsáni kapu vámjáról írtak. 1560-ban Ali fizetett az azab kapu alatti vámszedésért. Mivel ugyanitt említik a lovasok kapuját (báb-i fáriszán), valamint a Palotai- és az Ingováni kaput, valószínűsíthető, hogy a Budai kapu kocsi- és gyalogos kapujáról van szó. Az Azab kapu 1560-ban már javításra szorult, ugyanekkor ácsokat fizettek meg a lovasok kapujának javításáért. A régi Budai kapu tornya 1727-ben még állott, éppen Holzer Regina háza mellett: „Zwischen dem offner Thor und Regina Holzerin ...mit dem Rükhen az die Pasteyn Liegendt ..." Az 1738-as városalaprajzon is látható még a négyzetes alaprajzú torony, mely éppen azt a kis utcát zárja le, mely a Lenhardt (Holzer)- féle ház és a Riemer- és Effert-féle háztömb között húzódott még 1804–1805 táján is és az 1804 és 1805 táján készült bástyarajz felirata szerint éppen ez az utca biztosította a bástyára való bejáratot: „Eingang auf die Bastein". Részletei még a 18. század végén is álltak, hiszen egy 1787. június 8.-i telekkönyvi bejegyzés szerint Lenhardt János háza szomszédságában még látható volt a régi Budai kapu. Az újabb királyi vár nyugati fala mentén alakították ki a régi Budai kapuhoz tartozó falszorost. A falszoros északi és déli végét eredetileg torony zárhatta le. Az északi torony helyett épült Mátyás király idején (1473) a kaput biztosító rondella az újabb királyi vár északnyugati sarkán. Lenhardt János szomszédságában, pedig a déli tornyot említették 1787-ben. Ugyanezt a tornyot ábrázolta az 1738-as városalaprajz. Maga a kapu (vagy kapuépítmény) az olasz alaprajzi vázlat és a francia metszet szerint a falszoros nyugati falán nyílt az északi városfalak és a rondella védelmében. Ezzel átellenben kaput nyitottak az újabb királyi vár falán és a falszoroson át közelíthették meg az 1473-ban épült rondellát, illetve a déli tornyon keresztül magát a várost. A Budai kapu részleteiből kevés falmaradványt tártak fel, rekonstrukciójához falszorosának kiásott (1990.) keleti falszakasza. ad támpontokat a történelmi városalaprajzok mellett.1473-ban épített rondelláját az olasz alaprajzi vázlat és a francia metszet, maradványát a Király bástya északnyugati sarkánál az 1691-es városalaprajz ábrázolja. Északkeleti falszakaszát és indítását 1990-ben és 1995-ben tártuk fel. 

5. Az újabb királyi vár és palota 

A koronázás
Koronázáskor az ünnepi lakoma színhelye. 
A király koronázásakor itt volt a főurak és a vendégek gyülekezési helye.

A vár és palota
A városfallal egy időben épült fel az újabb királyi vár és palota a belváros északkeleti sarkában. Egykori részleteit az Országzászló tér (korábban: Gagarin tér), a Várkörút (korábban: Népköztársaság út), a Fő utca (korábban: Március 15. utca) és a Basa utca közötti területen tárták fel leletmentések. A „városi” vár és a kapu korszakának jellegzetes alkotásai. Kőszegen, Városszalónakon, Kismartonban, Pécsett és más városokban elhelyezkedése megegyezik a fehérvárival. Az erődítésfalak mindenütt palotát ölelnek körül. A korai királyi vár és palota felhagyását követően először 1252 körül említi írásos adat a királyi palotát (Alba curia). Egy 1259-re vonatkozó és egy 1270-ből származó adat „castrum"-nak nevezte. 1264-ben (aule ... regis) és 1273-ban (1272. augusztus 6. után) (... in nostre maiestatis domum ...) királyi palotát említenek az oklevelek. 1277-ben Demetrius magister volt a királyi palota kancellárhelyettese. Károly Róbert 1332-ben köszvényt kapott Fehérváron és visszafordult Visegrádra. Ez jelentheti azt, hogy a királyok már nem laktak rendszeresen, huzamosabb ideig a fehérvári palotában, ekkorra elavulttá vált. Károly Róbert több településen végeztetett nagyobb palotaépítkezései is azt látszanak alátámasztani, hogy a korszak ízlése, igénye már nagyobb, díszesebb királyi lakot kívánt az addigiaknál. Mivel az újabb királyi várat adottságai folytán nem bővíthették, palotaszárnyait valószínűleg egyre kevésbé használták. Kovács Péter véleménye szerint egyenesen nem is létezett Fehérváron királyi palota, mivel a 16. században királyaink bizonyíthatóan a prépostnál laktak, illetve a palota (palatium) szó a fehérvári királyi házra vonatkoztatva nem szerepel írott forrásainkban. Egyértelmű azonban régészeti és történeti adatok alapján az, hogy az újabb királyi vár, sőt a benne épült palota továbbra is funkcionált, annak ellenére, hogy ritkábban, később már egyáltalán nem lakták királyaink. 1437-ben egy adat valószínűleg a királyi vár építkezéseihez követelt adó beszedéséről tudósít. Hunyadi János 1446. október 23.-án, 1448. április 22-én és 1352. szeptember 25-27. között Fehérváron tartózkodott, feltehetően a királyi várban. Mátyás király két, 1473-ban kelt oklevele a fehérvári város részeként említi a királyi várat: „Castrum nostrum in civitate nostra Albaregali" és „Castrum (regis) in civitate (regis) Alba regalis habitum". A Beatrix királyné koronázását (1476. december 12.) követő lakomát a „királyok rendes szállóhelyén, mely a királyné lakásául szolgált, tartották meg a boltíves teremben ..." Mátyás a lakomát követően Beatrixet szobáiba kísérte, maga pedig a préposthoz szállt. Eschenloer Péter boroszlói jegyző az eset kapcsán a „Königliche Herberge" kifejezést használta. 1476. december 10. körül Mátyás fehérvári tartózkodása alkalmával Kálmáncsehi Domonkos prépostnál szállt meg, azaz nem a királyi palotában lakott. Hogy mégis állt az említett időpontban az állandó királyi palota, azt egy 1506. november 14.-i adatból tudjuk, mikor Ernuszt János (Mátyás király 1474-es kölcsönfelvételének kezese) pert veszít. Ez az oklevél világosan leszögezi, hogy Mátyást fehérvári lakása tette fehérvári illetőségűvé. 1526. novemberében a főrendek Szapolyai lakásán, a prépostság épületében gyűltek össze, míg 1527. október 31-én Ferdinánd Fehérvárra érkezett, ahol vacsora után a „prépostság palotájába vonult, hol szállást vett". Az újabb királyi várat és a palotát, mint láttuk, 1251–1506 között több adat említi. Az is bizonyos, hogy Mátyás korától királyaink fehérvári tartózkodásukkor a prépostsági palotában laktak, ám a királyi palota és a vár továbbra is állott. Olyannyira, hogy az északkeleti (Király) bástya megépítésekor, mint azt Wathay vízfestménye is ábrázolja, 1602 után is megmaradtak részletei. (Montreux szerint 1601-ben maguk a törökök gyújtották fel a palotát, ezért is vált szükségessé a vár és a palota átépítése az ostromot követően.) A Király bástya belsejében tovább funkcionáló várról Evlia Cselebi adott részletes leírást: „Belső vár. A belső a nagy várnak keleti oldalán, a kapukulik, dzsebedzsik és topcsik által lakott kicsi erősség, mely azonban köröskörül nagyon erős. Minden oldalán őrszobák vannak ... A Szulejmán Khán idejebeli lázadástól fogva e belső várban keresztényeknek nem szabad lakni." Evlia az erősséget „fellegvárnak” (hiszárpecse) nevezte. A törökkort követően még álltak az egykori királyi vár és palota maradványai, hiszen La Vergne kapitány 1689-es alaprajzán és az 1738-as német nyelvű városalaprajzon egyaránt megjelölik. Bél Mátyás is ezen a ponton nevezte meg a királyi palota romjait. Az 1601-ben készült olasz alaprajzi vázlat és az ugyanekkor készült francia metszet alapján egyértelmű, hogy a régi Budai kapu és az újabb királyi vár egy építészeti egységet alkotott. Az újabb királyi vár és palota területén több helyütt voltak régészeti kutatások, melyeket Dormuth Árpád, Fitz Jenő, Kralovánszky Alán és jómagam végeztünk.

6. A préposti palota

A koronázás
II. Ulászló a prépostnál tartotta szállását.
Itt rendezték az ünnepi lakomát.

A préposti palota
A prépostság épületegyüttesének északi részén, a királyi bazilikától ugyancsak északra helyezkedett el a préposti palota. La Vergne 1689-ben készített felvételi rajzán három épület illetve épülettömb látható e helyen. Ezek közül a 18. század elején Michael Grabner városi kőműves által készített két alaprajzon, a keleti szárnyon a prépost háza áll, nyugaton a püspöki csapszék és egy ismeretlen rendeltetésű épület, melyet La Vergne is ábrázolt. Ezeket az 1738-as városalaprajzon is megtaláljuk. Grabner egy északon álló épületet is felmért, melyet régi alapokra épített tiszti lakásoknak nevezett. Az 1778-as telekrajzon ugyanezek az épületek láthatók, kibővítve, átépítve. 1788–1801 között épült fel az új püspöki palota, mely Wüstinger József 1826-ban készült városalaprajzán – a mainál kisebb alaprajzi kiterjedéssel – már látható. Építésével a telek nyugati részén álló korábbi épületek elpusztultak. 1979-ben Kralovánszky Alán egy meszesgödör ásását követően a keleten fekvő középkori épületek helyén végzett leletmentést. Ennek során két észak-déli és két kelet-nyugati irányú törtköves, illetve kváderköves falat és terazzo járószinteket talált két periódusban, melyeket Árpád-kori hullámvonalas kerámiával és cserépbogrács töredékkel datált. Az ásató szerint az épületet 1801-ben bontották el. A préposti palota feltehetően a királyi bazilikával azonos időben épült. A 12. század derekától egyre erőteljesebben bontakozik ki a hiteleshelyi tevékenysége: 1156-ban Barabás kanonok királyi jegyző volt, prépostjai 1192-től többnyire (al)kancellári tisztséget viseltek. Magát a palotát azonban csak késői források említik. Először 1478-ban (Prepositura maioris ecclesie Albensis), majd 1485-ben (Magnum pallatium dominorum canonicorum maioris ecclesie) nevezi meg oklevél. Mátyás király 1476-ban a préposti palotában hált. 1526-ban Szapolyai lakott a préposti palotában. Sárffy Ferenc főesperes és megbízott győri főkapitány jelentéséből tudjuk, hogy 1526 októberében II. Lajos holttestét a prépostság házában, egy pajzsra terítették ki. A palota épületeinek egy része – az ismertetett alaprajzok tanúsága szerint - ha átépítve is, de a török hódoltság után még állt.

7. Szűz Mária tiszteletére szentelt királyi bazilika 

A koronázás
A koronázási szertartás főbb részei:
II. Ulászló a préposti palotából a koronázó templomba ment
A sekrestyében a királyt átöltöztették.
Itt volt a koronázási jelvények átadása.
Itt történt a trónra ültetés. 

Koronázási mise  
A misén a király áldozik
A koronázás, stb. 

A bazilika
Az I. István által Szűz Mária tiszteletére épített koronázó templomot a 12., 14. és 15. században többször átépítették. Utolsó megmaradt részleteit 1800 körül bontották el. 

8. Szent Péter templom

A koronázás
Fontossága annak tulajdonítható, hogy a királykoronázás alkalmával jelentős szerepet töltött be: itt kenték fel a koronázási szokásoktól eltérően IV. Bélát.
A királyt itt újra trónra ültették.
A templomban felállított trónuson ítéleteket mondott az új király,
II. Ulászlót a templomban újból trónra ültették, majd bírói ítéleteket hozott.
A királyok ugyanitt aranysarkantyús lovagokat ütöttek fel.
Brodarics István azt állította, hogy a templomban állott Szent István egykori széke. 

A templom
A Szent Imre templom mellett a Szent Péter templom is a korai királyi várban állott, mégpedig annak csaknem a középpontjában. A korábbi kutatás a Szent Péter templomot a mai ciszter (a török hódoltságot követően jezsuita) templom környékére helyezte. Fitz Jenő kutatásai alapján vált egyértelművé, hogy a templomot a mai püspöki székesegyház elődjével kell azonosítanunk. A templom neve az oklevelekben mindenütt „ecclesia B Petri", illetve „ecclesia S. Petri" formában jelenik meg, egyedül Dluggossnál olvasható az „S. S. Petri et Pauli" névalak. Ugyanitt olvasható, hogy ebben a templomban temették el a hagyomány szerint Géza fejedelmet és feleségét, Adelheidet. Egy 1471-ben kelt oklevélből tudjuk, hogy a plébániatemplom a Szent Péter utcában állott: „Vicus S. Petri. Ecclesia parochialis S. Petri",mely a mai Arany János utcával azonosítható. A templom létére egy 1081-es oklevél adata utal először, amikor a királyi várban egy templom keresztjébe villám csapott. Mivel a korai királyi vár területén jelenleg mindössze két templom létét igazolják írott források és a Szent Imre templom ekkor még nem állt, az említett kereszt csak a Szent Péter templomé lehetett. A már itt álló templomot 1225 táján IV. Béla átépíttette. Koronázása kapcsán (1235) nevezik a templomot egy ízben„cathedralis"-nak. Valószínűleg a latinok a korai királyi várba történt betelepítése után a latin polgárok plébániatemploma lett. A templomot az említettek mellett 1304-ben is említi oklevél. Csánki Dezső szerint az egyházhoz Erzsébet királyné (1320–1380) prépostságot és társaskáptalant alapított. Egyes vélemények szerint azonban nem volt társaskáptalan. (Egy 1478-ban kelt adat szerint a Szent Miklós egyház prépostságát és káptalanját mint a Szent Péter templom prépostságával és káptalanjával egy területet említik.) A templom mellett elterülő temetőt és a templomhoz épített sekrestyét, illetve a Hensel János polgár által alapított kápolnát egy 1478-as oklevél említi. Az 1543-as török ostromot a templom átvészelte, ám Szinán csaus leírásából tudjuk, hogy sebtiben dzsámivá alakították át, hogy ott a szultán pénteki imát hallgathasson. Dzselalzáde Musztafa azt is megindokolta munkájában, hogy miért nem a pompásabb, nagyobb királyi bazilikát választották ki új dzsámi számára a törökök: „Mivel tehát ennek (királyi bazilika) szemlélete félelmet gerjesztő vala és intésül szolgált, nem volt alkalmas arra, hogy dzsámivá alakíttassék; s így a muzulmán harcosok egy másik nagy és pompás templomot tisztítottak meg a nyomorult bálványoktól s alakították át dzsámivá és abban imádkoztak istenhez." Evlia Cselebi (1664 körül) feljegyzett egy verset, mely a dzsámi 1613-ban történt átépítésére utal, a verset Evlia egy kapu fölött, a templom falába helyezett kövön olvasta: „Az 1022. évben (1613) fejeződött be az átépítés. Istenhez mentél Ahmed bég, midőn újraépítéd e dzsámit." Arra, hogy a Szulejmán szultán dzsámit a középkori Szent Péter templomban alakították ki, szintén Evlia Cselebi leírásából következtethetünk (1664 körül). „Szulejmán khán dzsámija a régi időben magas boltozatú, híres templom volt. Ennek építkezését, alakját, különféle hasonlíthatatlan formáit, ha valóság szerint írnánk le, egy terjedelmes kötet lenne. Széltében-hosszában különféle vésett művekből, csillogó drágakövekből összeállított fényes dzsámi ez, melynek azonban kupolája nincs. Nagy, magas téglaépítkezésű, négyszögű harangtornya van, mely jó minaret. Az óra is ezen van. Ennek a minaretnek a magassága éppen 200 láb, s lépcsőkön kell felmenni." A törökkori állapotokra derít fényt közvetlenül a város felszabadulása után a templom első plébánosának, Martinus Lajosnak 1688–90 között íródott jegyzéke, mely a templom részeivel foglalkozik. Martinus jegyzéke bizonyság arra nézve, hogy a templom dzsámi volt, hiszen a benne levő„török urak székeket" kihordatta. A leírás szerint a templomnak volt egy„tornáca", belül pedig egy„török catedrát" bontatott el a plébános. A templom északi falán a temető felé is nyitottak egy ajtót. Mellette állott a paplak, ennek volt pincéje, árnyékszéke, öregszobája és tudunk a török diákok kamaraszékéről is. A középkori templom hosszú pusztulása és átalakítása 1702–1778-ig tartott. Az is bizonyosnak látszik azonban, hogy a törökkorban átalakíttatott középkori templomot 1688-ban lényegében változatlan formában teszik alkalmassá arra, hogy benne katolikus istentiszteletet tartsanak. Az 1689-es városalaprajz alapján azonban valószínű, hogy a templom északi oldalához épített ún. Hensel kápolna ekkor már nem állott. Ebben az időben a templomot Szent István tiszteletére nevezték el, a lelkipásztori teendőket, pedig jezsuiták látták el. Egy 1702 nyarán íródott adat szerint a templom már olyan romos állapotban volt, hogy az istentisztelet is szünetelt. Ekkor Johann Georg Schnicker és Leonard Sauer bécsi ács dolgozott a tetőn. Négy évvel később, 1706-ban Jacobus Mayr kőműves renoválta a templomot 70 rénusi forintért. 1716-ban újabb építkezések miatt szüneteltek a szertartások. Az 1740. december 20.-án éjjel tomboló vihar úgy megrongálta a tornyokat és tetőzetet, hogy ezután évekig tartó munkálatokat kellett végezni a templomon. 1742-ben Johann Peter Reichenhuter ácsmester dolgozott az északi torony helyreállításán, ám ugyanebben az évben egy szélvihar a déli tornyot is megrongálta. Ennek restaurálására éppen a helyreállított északi torony mintájára 1743–44 között került sor. A munkálatokat Paul Hatzinger linzi építőmester végezte. 1746-ban Weigl József kőfaragó dolgozott a templomon. Munkálatainak végeztével elkészült a mai püspöki székesegyház két barokk tornya, melyek a gótikus szentélyt fogták közre. A gótikus templom még álló középkori részleteit akkor bontották el, miután Buffleur Gáspár jezsuita szerzetes lelkes prédikációival sikerült újjáépítéséhez adományokat gyűjteni. Hamarosan megkezdődött az új templom építése, melynek során az elbontott középkori szentély helyén felépült a barokk székesegyház hajója. A barokkizált tornyok középkori támpilléreit azonban még egy 1819-es térkép 1768-as dátumozású melléklete ábrázolta. Ezután is folytattak még építési tevékenységet, az 1770-es években a főhomlokzaton dolgoztak, 1805–1815 között pedig Rieder Jakab(?) a tornyokat magasította. Itt kell megjegyeznünk, hogy a korábbi szakirodalom sokáig tévesen a Szent Jakab templommal azonosította a Szent Péter templomot. A négykaréjos palotakápolnától a mai püspöki székesegyházig itt álló épületek építési periódusait Lux Géza, Polgár Iván, Kralovánszky Alán, Dobrovits Dorottya és jómagam ásatásai, illetve kutatásai alapján határoztuk meg. Az álló részletek, történeti városalaprajzok, metszetek, régészetileg feltárt falak alapján rekonstruálható a templom építéstörténete. Alaprajzi elrendezését az 1601-es német tollrajzon és az 1741 körül készített Werner-féle metszeten, valamint a régészeti feltárások alapján rekonstruálható falak vonalvezetéséből ismerhetjük meg. Eszerint a templom gótikus szentélye a két torony között állott, mint azt Károly János leírásából is tudjuk.Ezt bizonyítják az 1689-es, 1691-es, 1720-as és 1738-as városalaprajzok, ahol a Szt. Péter templom szentélye a mellette álló Szt. Anna kápolna szentélyzáródásával egy vonalban van. Jóval nyugatabbra helyezkedik el, viszont a Szent Péter templom homlokzata a székesegyház mai nyugati homlokzatához képest. A két toronytól nyugatra álló hajót az 1601-es német tollrajz is ábrázolja, méghozzá úgy, hogy az oromzatán két félköríves záródású ablak fölött egy rózsaablak, egy kereszt alakú ablak és egy résablak is látható. A hajó északnyugati sarkában pedig egy kis, szintén félköríves ablakkal egy mellékkápolna jelenik meg. Az a mellékkápolna, melyet Kralovánszky Alán tárt fel és ossariumnak tartott. Utolsó középkori átépítése után a 18. század közepéig úgy őrizte meg alaprajzát a Szent Péter templom, hogy a két ma is álló, részben középkori tornyától nyugatra esett a templom hajója, az „ossarium"-ot és négykaréjos kápolnát összekötő észak–déli falszakaszig és a négykaréjos kápolna észak–déli irányú nyugati falszakaszáig, melyek az új templom nyugati homlokzati falának alapozását képezték. Emellé épült a Hensel polgár által alapított gótikus kápolna 1478-ban. Ehhez a hajóhoz tartoztak a Kralovánszky Alán, illetve az általam feltárt, a korábbi, négykaréjos templom falait elbontó kősírok (összesen 6 db). Az 1741 körüli ábrázoláson már csak a két torony között álló gótikus szentély látható, pedig valószínű, hogy a szentélynek is volt korábbi építési periódusa. A szentély északi oldalán állott az azóta már nyomaiban is elpusztult, szintén 1478-ban épített sekrestye. A valószínűsíthetően Géza fejedelem által épített négykaréjos templom helyére épült keleti toronypáros templom eredetileg minden bizonnyal egyhajós volt. A két mellékhajóval bővített templomhoz 1478-ban épült a Hensel kápolna és a sekrestye, ám kőrácsos ablakai alapján az is bizonyos, hogy a 14. század második felében is volt építkezés a templomon, talán ekkor alakították ki mellékhajóit. Mindenképpen egyértelmű azonban az, hogy Kralovánszky Alán véleményével ellentétben a Szent Péter templom helyett épített püspöki székesegyházat nem a középkori templom falaira alapozták – a tornyok kivételével. 

9. Palotai kapu

A koronázás
Jankovich Miklós 1827-ben emlékezett meg az akkor már elbontott Palotai kapuról: „Láttam még ezen városnak a 14. század kezdetén, amint irányozhattam, készült palotai ékes kapuját, melynek négyszegű széles tornyai (!) közepetén, a magyar királyoknak képei rendszerént helyeztetve és félig előállván kifaragva valának." A kifaragott királyszobrok valószínűleg azt szimbolizálták, hogy a koronázási menet itt haladt a Belvárosból az Ingoványi kapu felé, majd onnan a Szent Márton templomba. 

A kapu
A Palotai kapu 13. 14. század fordulóján épült belső tornya a mai Liszt F. u. 4., illetve 7. és 9. sz. házak közötti területen helyezkedett (helyezkedtek) el. Ehhez csatlakozott a Mátyás király korabeli rondella a külső kaputoronnyal. Az erődítésrendszerhez tartozott az 1601-1602-ben épített földerőd. Mint az történeti adatainkból kiolvasható, 1800 körül bontották el végérvényesen a Palotai kapu erődítésrendszerét.  La Vergne kapitány 1689-ben készült felvételi rajzán a barbakán lőrései is látszottak. A kaput a barbakán déli falában nyitották. Innen hosszú fahíd vezetett az árok másik oldalán fekvő hídfőhöz, mely köré időközben elkészítették az azt védő, lépcsőzetesen kialakított földerődöt. La Vergne egyértelműen négyzetes alaprajzú kaputornyot ábrázol. Ugyanezt fedezhetjük fel az 1691-es városalaprajzon. Mindkét említett városalaprajzon a földerődöt is árok veszi körül, melyen újabb híd vezet a nyugati külvárosba. De Prati városalaprajzán is egy torony, a rondella és hídja látható, azonban a hídfőt védő földerőd már elpusztult. Az 1738-as városalaprajz ábrázolja legrészletesebben a Palotai kaput. Ennek alapján tudjuk, hogy a kaputorony két részből állott, délkeleti sarkában megjelenik a forrásokban szereplő „Wachthaus". A barbakán nyaka kifelé tölcséresen szélesedett, belsejében földfeltöltés volt és kapuját külön toronnyal erősítették. A nyakrész déli fala mellől csatornanyílás vezette el a vizet a várárokba. Liptay János 1797-ben készült városalaprajzának elnagyolt vonalai arról tanúskodnak, hogy a kapu, legalábbis részben, már elpusztult. A kaputorony valószínűleg a 13. század második felében – végén épült. Feltételezhetően Mátyás király 1473-as nagy méretű építkezéseihez köthetjük azt a barbakánt, mellyel megerősítették. Magát a kaput jegyzeteiben Miksa császár nevezi meg először. Evlia Cselebi leírásában talán a barbakánt nevezte „a kilenc nagy iszkenderi bástya" közül Uláma pasa bástyának. 1601. szeptember 20.-án rést ütöttek az ágyúk a Palotai kapun, az 1602-es visszafoglalás során pedig egyetlen janicsár foglalta el. Az 1602-es ostromnapló tanúsága szerint a nyugati szárazulaton, a Palotai kapu előtt földerődítmény állott. Mivel ennek, mint láttuk, nyoma sincs az 1601-es ábrázolásokon, joggal állíthatjuk, hogy a török ostromot megelőző lázas építő tevékenység terméke. Ugyancsak az ostromnapló említi először a kapu rondelláját és felvonóhídját. Az ostromnapló megemlékezik egy toronyról, „amelynek kapuja volt...". Az itt említett magyar katonák csak a Palotai kapu tornyában lehettek, hiszen a Budai kapu tornya ekkor még nem állott. 1608–1609-ben a kapu müsztahfizai Musztafa dizdár, Hüsszein Kiája és négy további katona. Evlia Cselebi török krónikás 1664 körül részletes beszámolót írt a kapuról: „Másik kapuja déli oldalról (?) Battyánvár felé néz, a palotai síkra nyílik, girbe-görbe útvonalú, négyszeres vaskapu, melyet leírni nem lehet. A kapuk előtt kétszáz lépés hosszú fahíd van. ... tizenhárom helyen csigákkal emelhető felvonóhíd." A Palotai kapu neve 1689 után többször is változott: La Vergne városalaprajzán „porte de la basse Ville" (Alsóvárosi kapu) néven szerepel. De Prati városalaprajzán ismét a „Palota Thor" elnevezés olvasható. Bél Mátyás 1735–42 között járt Fehérváron, ekkor a „Belgrádi kapu" elnevezést jegyezte fel. Az 1738-as városalaprajzon újra a „Palotter Thor" elnevezés szerepel, Liptay János 1797-es városalaprajzán, pedig a „Porta Palotaiensis, seu Rascianica dicta" felirat utal a kapu nevének újabb változatára. 1727-ben a Palotai kapu két őre 1-1 forintot kapott. 1739–40-ben a városparancsnok járvány miatt bezáratta a kaput. Egy telekkönyvi bejegyzés szerint 1776-ban még állandó őrsége volt: „... neben den Wachthaus bei dem Palotter Thor." (Az őrházat, mint említettük, az 1738-as városalaprajz ábrázolja.) Egészen a 19. század második feléig állott a kapu utolsó maradványa, a fahíd, mely a csatorna fölött erős kőoszlopokra támaszkodva épült. A Liszt F. u. 1. sz. ház udvarának nyugati részén elhelyezkedő Szt. István terem nyugati fala Say Ferenc építész véleménye szerint a várfalon állt. Ez a beépítési vonal ma is a városfal egykori nyomvonalát mutatja, mely a Palotai kapuig vezetett. A Liszt F. u. 4. területén helyezkedett el Klössl Lőrinc háza, mely a Palotai kapunál az őrházzal volt határos. A Liszt F. u. 7. területén 1777-ben említik utoljára a városfalat, a Piac tér 2. 1815. évi beépítési adata pedig arra utal, hogy a barbakánt már ekkorra lebontották.

10. Ingoványi kapu

A koronázás
A középkori Ingovány falu közelében levő Ingoványi kapun, mely a mai Hági étterem közelében állott, vonult a koronázási menet a Szent Márton templomig.

A kapu
Az Ingoványi-, másnéven Csikvári-, Battyányi-, Veszprémi(?)-, Cigány-, vagy Batal kapu a nyugati szárazulat déli részén, az egykori Ingovány falu, majd Ingovány városrész mellett állott. A szárazulat déli részét védő sövényből, gerendákból és töltésből emelt három rondellája közül a középső nyugati oldala mellett nyílt. A kapuhoz fahíd vezetett. Ez a valószínűleg 15–16. században kialakított védelmi rendszer az olasz alaprajzi vázlat és a francia metszet tanúsága szerint 1601-ig állt fenn. A védelmi vonal helyére 1601–1602 között ugyancsak földből két olaszbástyát építettek. Ezek között nyílt az újonnan elkészített kapu. A kapuhoz vezető híd az ugyancsak ekkor készült kelet–nyugati irányú sánc- és árokrendszeren át ívelt a déli külváros területén kialakított hídfőig. A kaput és környékét az 1689-es és 1691-es városalaprajzok még épségben ábrázolják, 1720-ban már lepusztult állapotban látható, az 1738-as városalaprajzon szinte már nyoma sem mutatható ki. A kaput egy 1547. szeptember 26-án kelt defter említi elsőként, ekkor Ingováni kapu a neve. 1547 és 1560 között ezzel a névvel további öt alkalommal olvashatjuk. 1602-ben Wathay verse megemlékezik az Ingovány végén ásott sáncról, ám az 1602-es ostromnapló adatai már Csikvári (di Chiachuar) kapuról és erődről tudósítanak. Az ostromnapló azt is megemlíti, hogy előtte egy templom állott. 1602-ben egy roham kapcsán Batal kapunak nevezi Pecsevi és Kjátib Cselebi. Az elnevezés az ingovány szó elferdített változata volt Veress D. Csaba véleménye szerint. Evlia Cselebi 1664 körül már Battyán kapuként tartja számon, és részletesen leírja: „Két kapuja közül az egyik délkeletre néz s ez Battyán várához vezet; fából készült kettős kapu, melynek nagy hídja van." Eszterházy János győri vicegenerális 1688. április 29-én levélben kérte Batthyány Ádámot, hogy a Csikvári kapunál foglaljon el állást. Tudjuk, hogy a város kapui közül egy összedőlt, kettő pedig megrongálódott az ostrom során. A kapu azonban továbbra is állt, valószínűleg kijavították. 1689-ben La Vergne „Veszprémi kapu"-nak nevezte, valószínűleg tévesen. Az 1691-es alaprajz „Csikvári út" felirata a kapu közelében ismét a Csikvári kapu elnevezést sejteti. 1690-ben egy adat Cigány kapunak nevezi, ám 1700. október 12-én ismét Csikvári kapu egy adat szerint. Ugyanez a név szerepel az 1720-as alaprajzon. 1721–22-ben Tatai Varga János a Csikvári kapu vámszedője. Az 1738-as városalaprajzon a kapu már nem áll, helyette csak sorompó létezett. A kapu „Csikvári" elnevezése azonban tovább élt, hiszen 1765-ben és 1784-ben ezen a néven említik. 

11. Szent Márton templom

A koronázás
A templomot Fitz Jenő a Szent Márton templommal azonosította Ursinus Velius leírása alapján megemlítve, hogy itt történhetett meg a koronázási szertartás során a nagy fontosságú négy kardvágás. A négy kardvágás a templom tornyából történt, jelképezve azt, hogy a világ négy tája felöl érkező ellenségtől megvédi az országot.

A templom
Az 1601-ben készült francia metszet egy vaskos, négyzetes alaprajzzal, a templom nyugati oldalán álló toronnyal, félkör alakú apszissal egy templomromot ábrázol a Nova Villa közepén, azaz körülbelül a mai Széchenyi út–Horvát István utca találkozásánál. Fitz helyazonosítását Fügedi Erik, Kovács Péter, Tóth Sándor, Kralovánszky Alán éa jómagam is elfogadtuk, igaz, Kralovánszky később módosította véleményét. Györffy György, aki, véleményünk szerint helytelenül, a Nova Villát az öreghegyi szőlők felé képzelte el, éppen ezért a várostól északra, az Esztergomi- és a Győri út közé helyezi a Szent Márton imaházat. A Szent Márton templomot 1096-ban említik először; „in campo Belegrave secus oratorium S. Martini ... tota planities Belegrave occuparetur ...". Harmadik adatunk a templomról 1602. augusztus 12-én íródott. Ekkor a Csikvári kapu (Ingoványi kapu) környékén álló templomot löveti a török. A Széchenyi út–Horvát István utca kereszteződésének környékén, több lelőhelyen előkerült különféle régészeti leletek igazolják azt, hogy az 1601-es francia metszeten ábrázolt templom itt állt. 1932-ben a Széchenyi u. 17-ben román stílusú, sakktábla díszes kőlapot, oltárrészletet, románkori boltívrészletet, gótikus ajtópárkányt és oszlopocskát szállítottak a SZIKM-be néhány jellegtelenebb kőfaragvány mellett, összesen hét darabot. A kőfaragványokat a korábbi felfogás szerint a királyi bazilika faragványainak vélték. A Széchenyi u. 23. sz. házból egy kocka alakú homokkő tömböt, melynek egyik lapjára gömbbe illesztett, „IHS INRI MARIA" felirattal ellátott kettős keresztet faragtak, vittek a SZIKM-be. A 13. századra keltezett követ is a királyi bazilika kövének vélték.Ugyancsak faragott köveket találtak 1966-ban a Széchenyi u. 27-ben, a ház bontásakor. Innen Körösi Jenő románkori homokkő párkánytöredéket (levéldísszel), gótikus mészkőből faragott, pálcatagos ajtókeretkövet és két jellegtelenebb gótikus kőfaragványt vitt a SZIKM-be. A Széchenyi u. 34. sz. ház területén, a ház bontásánál, a Széchenyi u. – Horvát I. u. kereszteződésénél, földmunkák során középkori temetőrészt bolygattak meg. Egy nyugat–keleti tájolású férfi csontvázat találtak (40–50 m mélységben az akkori talajszinttől), továbbá a 36. sz. ház fala melletti gödörben több másodlagos helyen fekvő emberi csontot figyeltek meg. Az 1963-ban végzett hitelesítő ásatás során további két egymás mellett fekvő nyugat–keleti tájolású csontvázat tártak fel. A részben bolygatott sírokban sok koporsószeget figyeltek meg. Az utcasarkon egy 1971-ben végzett házalapozási munkánál Kralovánszky Alán a metszetfalban XVII–XIX. századi szemétanyagot látott. Az előkerült sírok és kőfaragványok alapján azonosította Fitz Jenő a lelőhelyet a francia metszeten látható és az írott forrásokban szereplő Szent Márton templommal. Véleménye szerint valószínű, hogy az előkerült kőfaragványok alapján a 12. század közepén a pécsi műhely kőfaragói dolgoztak a Szent Márton templom díszítésén. Fitz egyértelműsítette azt, hogy a lelőhelyen előkerült kőfaragványok mellett a többi, ehhez a csoporthoz tartozó, másutt előkerült faragott követ, részben lelőhelyünk közelében, bizonyíthatóan vagy valószínűsíthetően másodlagosan a városfalba építve találták meg. Mivel 1601-ben sérült meg mind a királyi bazilika, mind pedig a Szent Márton templom, elképzelhető volna Tóth Sándor véleménye, miszerint az általa rekonstruált kapu, nagy mérete miatt, a királyi bazilikához tartozott. Ám amíg az 1601–1602-es építkezések során a Szent Márton templom köveit már valószínűleg beépítették a városfalakba, Wathay Ferenc az 1602-es ostromot ábrázoló festményén a bazilika falai még állnak! Azaz valószínűleg csakis a Szent Márton templom kövei épülhettek be ekkorra az új olaszrendszerű erődítésekbe. A bazilika területén egyébként sem került elő egyetlen példány sem azokból a kőtöredékekből, melyekből a Szent Márton templom helyén 8 darab. Portálunk nagysága alapján, Tóth Sándor szerint 2,5, illetve 7 m, véleményünk szerint nyugodtan lehetett a Szent Márton templomé, hiszen ez volt az 1601-es francia metszet szerint a középkori Fehérvár egyik legnagyobb temploma és éppen ezért ez a kapuméret sem elképzelhetetlen. Az sem jelenthet áthidalhatatlan problémát, ha a kaput készítő műhely esetleg a bazilikában is és a Szent Márton templomban is dolgozott. Tóth Melinda elfogadva Tóth Sándor érvelését, a királyi bazilika kapujának részleteit látja a kövekben és azt a pécsi műhely mestereinek tulajdonítja, megjegyezvén, hogy az apostolok figurái eltérő stílusirányzat jegyében születtek. Ez a stílusirányzat szerinte a Rhone-völgyéből, Legon vidékéről származik. A stílusjegyek meghatározásnak elfogadása mellett a leleteket, sírokat továbbra is a lelőhelyhez tartozónak fogadjuk el, melyet a középkori Szent Márton templommal azonosítunk. Tesszük ezt annak ismeretében, hogy nem csupán a város északkeleti részén terült el akkora mező, ahol két hadsereg egymással szemben állhatott, hanem itt is. Szerintük ezért lokalizálható csak oda a templom, de ez, mint láttuk nem bizonyítható. Elég nagy térség lehetett itt, hiszen 1602-ben Távli Mohammed pasa a budai és a ruméliai sereggel ütött épp itt tábort, a magyarokkal farkasszemet nézve, majd 1688-ban Batthyány Ádám serege is e helyütt táborozott.

12. Szent Imre plébániatemplom

A koronázás
A koronázást megelőző éjjelen a Szent Imre kápolnába vezették, amely Szent Imre születési helyén épült.

A templom
A korábbi szakirodalom azt is megkérdőjelezte, hogy létezett-e egyáltalán Fehérváron két olyan egyházi objektum, melyet Szent Imre tiszteletére építettek (Királyi bazilika Szent Imre kápolnája és a Szent Imre templom). A történeti adatok azonban azt látszanak igazolni, hogy mindkét objektum létezett. Mint arra Fitz Jenő rámutatott, a hagyomány szerint a királyi palota szerves részeként felépített Szent Imre kápolnát 1162–72 között alapította Eufrozina királyné. Fügedi Erik véleménye szerint egyenesen Szent Imre születési helyét jelölte meg az ekkor felépült templom, így ezt a helyet jelölhette meg eredetileg Kálmáncsehi emléktáblája, melynek szövegét Pray György jegyezte fel az utókor számára. Egy 1378-ban keltezett oklevél alapján bizonyos, hogy különálló templom volt a fehérvári vár területén: „ecclesia b. Emerici ducis de castro Albensi ...", sőt 1378-ban és 1494-ben egyértelmű, hogy plébániatemplomként működött: „Fabianus plebanus sancti Emerici ducis Albaregalis." A Szent Imre templomot (kápolnát) több kutató is a mai ferences templom helyén álló, az 1720-as De Prati alaprajzon még látható középkori templommal azonosítja. Véleményüket azonban arra alapozták, hogy a templomot Eufrozina a királyi vár területén építtette fel s korábban ennek helyét a ferences templom környékére lokalizálták. Mint azt azonban a korai királyi vár és palota címszó alatt leírtuk, a vár falai ezt a területet bizonyosan nem ölelték körül, a Szent Imre templom tehát a mai ferences templom helyén álló egykori középkori templommal nem azonosítható. Jelenlegi adataink birtokában csak a mai püspöki székesegyház dombját körülölelő korai királyi vár területére lokalizálhatjuk a templomot, esetlegesen a mai Szent Anna kápolna környékére. Tudjuk, hogy 1229-ben Szent Imre egyháznak Szóláton volt szőlője. Később 1234-ben (ecclesie S. Henrici) és 1293-ban (ecclesie Emerici) említik oklevelek a templomot, a fentebb felsorolt adatok mellett.

Keresés ebben a blogban

Hiba történt a modul működésében

Oldal statisztika: összes oldalmegjelenítés