Források Szent István királlyá avatásának történetéhez

Gerics József – Ladányi Erzsébet

1002-ben a hildesheimi püspök életrajzírója szerint a mainzi érsek és a hildesheimi püspök “Henrik urat az ország többi fejedelmével igen nagy tisztelettel Mainzba vezették és vasárnap, pünkösd nyolcadán a kormányzást és a királyi hatalmat átadták neki az Úr lándzsájával (regimen et regiam potestatem cum dominica hasta illi tradiderunt) és azután a rendnek megfelelően elvégezvén mindent, felkenték (unxerunt).”

Ezt a szent lándzsát I. Henrik német király (919–936) (aki egyébként méltatlanságára hivatkozva elhárította királlyá való felkenését) jelentős terület átengedése fejében szerezte meg a burgund uralkodótól. Ez a lándzsa a 10. században igen nagy vallási tisztelet tárgya volt a pengéjébe Krisztus keresztszegeinek közfelfogás szerinti beütése miatt, továbbá uralkodói jelvénynek is tekintették. I. Henrik fiára, I. (Nagy) Ottóra (936–973) hagyta. A 10. századi történetírók közül Liutprand a 939. évi birteni, Widukind a 955. évi Lech-mezei csata megnyerésében tulajdonított meghatározó szerepet az I. Ottó birtokában volt szent lándzsának, amelyet legkésőbb 1000 tájékától a nevezetes ó-keresztény katona-vértanú, Szent Mauritius lándzsájának is tartottak és így valójában kettős ereklyeként kezelték.

Liutprand szerint Ottó a lázadók elleni birteni csata alkalmával Mózes imájára és a zsidóknak az amalekiták feletti győzelmére gondolva, lováról leszállt és “egész népével könnyeket ontva, az urunk és üdvözítőnk Jézus Krisztus kezébe döfött, győzelmet adó szegek előtt, amelyek (Ottó) lándzsájába voltak ütve, imádságra fakadt és diadalmaskodott”. Haucknak az idézett Liutprand-részletre (Antapod. IV. c. 24.) vonatkozó elemzése szerint a szöveg az amalekiták feletti győzelemre (Ex 17, 8–16) emlékeztetve a bibliai történetet ismerő olvasóban eleve párhuzamot ébresztett a Mózes kezében volt Isten vesszője (virga Dei) és az Ottó által őrzött szent lándzsa közt: azt sugalmazta, hogy a német király, mint “új Mózes”, a szent lándzsát új virga Dei-ként tartotta kezében.

Ugyanerről a lándzsajelvényről írta meg Arnold 1035 és 1037 közt, hogy amikor III. Ottó Regensburgból Rómába indult, “szokás szerint szent és keresztet hordozó császári lándzsa járt előtte (ex more precedente sancta et crucifera imperiali lancea)”.

A rendelkezésünkre álló, legtöbb királyavató szertartás szövegéhez viszonyítva, 1002-ben Willigis, a mainzi érsek legalábbis szokatlanul járt el, amikor a német királyi hatalmat a szent lándzsával ruházta II. Henrikre. Ezt ugyanis a legtöbb ordo szöveg szerint a királyi kard átnyújtásával szokták átadni. Henrik mainzi koronázása sebtében végzett szertartás volt, amelyet az országban több helyen is el kellett ismertetni. Így volt ez Szászországban is, ahol Thietmar (Theotmar) előadása szerint Henrik ünnepélyes ígéreteket tett a szászok javára. Ezek után “Bernát herceg kezébe véve a szent lándzsát, valamennyiük képviseletében reá (ti. Henrikre) bízta hűséggel az ország (Szászország) gondját (ex parte omnium regni curam illi fideliter committit)”.

Egy-két esettől eltekintve, a királyavató szertartásokban szinte mindig szerepel a kard átadása. A királyi hatalommal való felruházás általában a karddal történt, de korántsem minden esetben. Ha nem a karddal ruházták át a hatalmat, akkor az ordo szövegében említett, egyéb jelvénnyel adták át, pl. a jogarral, vagy a bakulusszal, amely alkalmas lehetett a kard helyettesítésére, vagy amelyet helyettesíthetett a szent lándzsa, amint az II. Henrik szent lándzsával végzett királlyá tételénél történhetett. Mindezekhez képest is különleges volt a királyi hatalomnak Istvánra a szent lándzsával való átruházása.

A jelenleg Bécsben őrzött császári korona az ún. pántos koronatípus (Bügelkrone) különleges esete (Sonderfall). Schramm szerint csak néhányszor fordul elő a képzőművészetben, hogy koronát pusztán egy pánttal ábrázolnak. Amint írja, “a Bügelkrone tulajdonképpeni és a bécsi koronát időben is megelőző formája az, amelynél a fejhez két simán alkalmazott pánt a tetőponton derékszögben fedi egymást… Ez a forma … a 9. század előtt nem mutatható ki, s nem vezethető vissza római vagy bizánci mintára”.

962-ben a pápa a “bécsi” koronát helyezhette Nagy Ottónak, mint császárnak a fejére. Ezt a koronát, éppúgy, mint 6. jegyzetben említett 9. századi “Bügelkrone”-kat a Sirák fiának könyvéből ismert ószövetségi főpapi korona nyomán készíthették el úgy, hogy helye legyen rajta a mitra felett az arany koronának. Az ószövetségi hely szerint “mitrája felett arany korona, amelybe bele van vésve a szentség jele és a méltóság dicsősége (Corona aurea super mitram eius expressa signo sanctitatis et gloria honoris. Ecli 45,14)”. Tartalmazza ezt a bibliai idézetet az ún. hét formulás szertartásrend (9–10. századi szerkesztmény) a korona átadásánál: “Vedd az ország koronáját, … amelyről tudd meg, hogy a bele vésett szentség dicsőségét és méltóságát meg az erő művét jelenti, s tudjad jól, hogy általa (főpapi) szolgálatunk részese vagy”. Innét jutott be a mainzi ordo szövegébe is. Ennek megfelelően kellett a jelenleg Bécsben őrzött koronát (s Karoling-kori előzményeit) keresztpánt helyett a ráboruló egyetlen pánttal megalkotni. Egyébként tudni való, hogy a mitra ekkoriban még nem volt a főpapság liturgikus öltözetének általánosan használt része.

Vajk (István) királysága és egyházszervezése kezdetének a földrajzi közelségben kortársi tanúja volt Theotmar merseburgi püspök, az 1018-ban meghalt krónikaíró. Ő rövidnek látszó beszámolót örökített ránk tárgyunkról, amelyet a német és magyar szakirodalom sokszorosan emleget, és hivatkozik rá. Mégis gyakran részben a krónikás állítólagos elfogultságát, részben szándékosnak nyilvánított homályosságát és többértelműségét hozva fel ürügyként, jelentőségét a kutatók egy része igyekszik minél kisebbnek feltüntetni.

A következőkben az ő említett szövegének elemzését igyekszünk kiegészíteni részben korábbi kutatásaink folytatásával, részben kibővítésével és kiterjesztésével, rajtunk kívül más kutatók által figyelembe alig vett szempontok érvényesítésével.

A merseburgi püspök szerint “az említett (III. Ottó) császár kegyéből és ’hortatus’-ára Henriknek, a bajorok hercegének sógora (gener), Vajk (ti. István), aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert (Imperatoris autem predicti (Ottonis III.) gratia et hortatu gener Heinrici, ducis Bawariorum, Waic in regno suimet episcopales cathedras faciens coronam et benediccionem accepit).” István helyzetére nézve az adat államfői voltának önállóságát emeli ki azzal, hogy országában ő létesíti a püspökségeket. Ez alapkérdés volt!

Tanulmányunkban a bemutatott szöveg szóhasználatának krónikabeli összefüggéseivel és III. Ottó egyik oklevelének terminológiájával foglalkozunk, ez alkalommal új elemként vonva be vizsgálatunkba a ’hortatu’, valamint a ’benedictionem’ szót.

A merseburgi püspök a III. Ottó aktusa folytán való méltóságra emel(ked)ést (Gerbert =) II. Szilveszter pápává tételénél írja le a Vajk koronanyerésénél és királyként való megáldásánál használt kifejezéssel. Előadása szerint ui. 999-ben az elhalálozott V. Gergely pápának Szilveszter “a császár kegyéből lett utóda (gratia imperatoris successit).” Ugyanezt a tényt 1001. évi oklevelében III. Ottó úgy fejezte ki, hogy Szilvesztert “pápává választottuk… rendeltük… és neveztük ki (elegimus… ordinavimus… et creavimus).” Itt, az oklevélben három szinonima fejezi ki, vagy írja körül Szilveszternek a császár kegyéből való pápává lételét: ez megkerülhetetlenül és lealkudhatatlanul Ottó akaratát mutatja be a pápai méltóság betöltésénél lényegi, meghatározó, konstitutív tényezőnek. Ami természetesen egyáltalán nem zárta ki jogi szempontból szükséges, egyéb alaki tényezők figyelembe vételét, de Ottó akaratának István királyi méltóságra emelésénél ugyanazt a szerepét igazolja, mint a pápai szék betöltésénél! Ehhez képest bármely más tényező Szilveszter pápaságra és István királyságra emelésében legfeljebb alárendelt szerephez juthatott.

Theotmar szókincsében az Ottó kegyéből (gratia) való pápává tevésnek a rokon értelmű kifejezését a 996. év történetében találhatjuk meg. A krónikás szerint ui. V. Gergelyt 996-ban III. Ottó “emelte (vagy tette, vagy állította) az előbb elhalálozott (XV.) János pápa helyére, minden jelenlevő helyeslésével (in loco Johannis pape nuper defuncti cum omnium laude presentium statuit).” Eszerint a valamely méltóságra emelés, pl. pápává tétel uralkodói cselekményét a ’statuere’ ige is kifejezhette. Az aktusnak “a minden jelenlevő helyeslésével” való megtörténte a kánoni választás korabeli (még korántsem gregoriánus!) követelményének való megfelelését, vagyis a kinevezett személynek a szóban forgó közösségbe való befogadását jelentette, azok közé tartozásának elismerését, akiknek élére állították.

A “gratia et hortatu” kifejezés első elemének vizsgálata teljes párhuzamban mutatja III. Ottó meghatározó szerepét a pápai trón betöltésénél és István királyi méltóságra emelésénél. Vegyük szemügyre a továbbiakban a kifejezés második elemének, a ’hortatus’ vizsgálatának tanulságait.

A merseburgi krónikaíró feljegyzése szerint 992-ben Eid-et meisseni püspökké “szentelik Gisiller (magdeburgi) érsek ’hortatus’-ára (ordinatur hortatu Gisilleri archipraesulis).” A meisseni püspökség betöltésénél – ebben az esetben feltétlenül – az illető egyháztartomány érsekének szava, befolyása döntött.

A ’hortari’ ige és a ’hortatus’ főnév ide vonható, széles jelentésköréből az Ószövetségből, a római és kánoni jogból, valamint antik és középkori latin szövegekből a következő példákat mutatjuk be.

A Makkabeusok könyvében (2 Mc 2,1-5) Jeremiás prófétáról olvashatjuk: “… megparancsolta (iussit), hogy akik átköltöztek, kapjanak a tűzből, … és hogy utasításul adta (mandavit) az átköltözötteknek és törvényül szabta nekik (et dedit illis legem), meg ne feledkezzenek az Úr parancsairól (ne obliviscerentur praecepta Domini) és el ne tántorodjanak elméjükben az arany és ezüst bálványokat és azok képmásait látván; s más ilyeneket szólva, többszörösen meghagyta, ne vessék ki a törvényt szívükből (hortabatur, ne legem amoverent a corde suo).”

A szóban forgó bibliai szakaszban a ’hortabatur’ ismételt, közvetlen tilalma a Törvény szívekből való kivetésének, szinonimái: iussit, mandavit, dedit legem. Rendkívül érdekes, hogy a praes. perf.-ben álló igékkel kifejezett, a zsidókhoz intézett, részletezett egyszeri prófétai parancsokat az író a végén az ismétlődést kifejező praet. imperf.-ben álló ’hortabatur’-ral összegezi és foglalja egybe.

A Thesaurus nagy anyaggyűjtéséből különösen tanulságos Cicero egyik levélrészlete és Valerius Flaccus sora. Cicero (Epist. 10, 72, 2) írja: “Én őt nem késztettem, hanem még kényszerítettem is az odautazásra (ego eum non hortatus sum, verum etiam coegi isto proficisci)”. Ehhez magyarázatul a Thesaurus hozzáfűzi: “synon. c. vi augendi posita: cogere, iubere.”
Valerius Flaccus sora (1,52): “Az ifjút ezekkel a szavakkal ösztönözte, s majdnem parancsot adva, elhallgatott (talibus hortatur iuvenem propiorque iubenti conticuit).”

386-ban adta ki törvényét Gratianus, Valentinianus, Theodosius és Arcadius császár (Cod. Iust. 9, 27, 4.) Felvette Decretumába a 12. század közepén a kanonista Gratianus is (C. 1. qu. 1. c. 126). A törvény szerint “megparancsoljuk és meghagyjuk (megszabjuk, latinul iubemus et hortamur), hogy ha … bármilyen rendű embert történetesen valami módon bíró megzsarol, … ha valaki végül … a gonosz bíróra képes rábizonyítani, … lépjen a nyilvánosság elé … s amikor bizonyított, a pert meg fogja nyerni…” A szöveg a “iubemus et hortamur” rokon jelentésének világos esete.

Gratianus munkája (C. 24. qu. 3. c. 6) tartalmaz I. (Nagy Szent) Gergely (590–604) neve alatt fennmaradt parancslevelet is a makacssági ítéletről (de sententia in contumacem). A levél Maximushoz, Salona engedetlen püspökéhez szól. Szövege szerint “felszólítunk (vagy: utasítunk, lat.: hortamur), hogy minden ürügyet mellőzve, siess hozzánk jönni, hogy … eljárhassunk és végleges ítéletet … hozhassunk azokban a dolgokban, amelyekkel vádolnak téged. Úgy cselekedjél, hogy érkezésedre nézve több kifogást már ne halmozz fel, hogy ti. távolmaradásod ne tüntessen fel téged nagyobb bűnösnek annál, mint amiről az eljárás folyik, minket pedig ez a körülmény a zsinatról ne kényszerítsen szigorúbb ítélet hozatalára, nemcsak azok miatt a mondott vétkek miatt, amelyek alól a magad tisztázását halogatod, hanem az engedetlenség miatt is, mint makacs ellen.” Ebben a szövegben a pápa, mint bíró, olyasmire szólítja fel, vagy utasítja (hortamur) az alperest, aminek az elmulasztása engedetlenségnek (inoboedentia) minősül és ilyenként büntetendő.

Brémai Ádám a 11. század közepe táján írta meg művében: “Gyakorta hallottuk … Adalbert érsekünket, amikor az önmegtartóztatás őrzéséről adott utasítást klerikusainak (cum de continentia tenenda suos hortatus est clericos). Figyelmeztetlek titeket, mondta, és követelve parancsolom (Admoneo vos … et postulans iubeo), hogy oldozzátok el magatokat nőszemélyekkel való dögvészes kapcsolatokból, vagy ha erre nem vagytok kényszeríthetők (ad hoc non potestis cogi), ami a tökéletesek adománya, legalább szemérmetességgel őrizzétek a házasság kötelékét.” Itt a ’hortari’ elég szélesre bontakoztatott jelentésskálája: valamiről utasítást adni, figyelmeztetni, követelve parancsolni, kényszeríteni, előírni a törvénytelen együttélés felbontását, és kötelezni a házastársi hűség betartására.

Mindezeket a fentebbiekben ismertetett lehetőségeket és vonatkozásokat figyelembe véve, a merseburgi püspök krónikájában az István koronában és királyként való megáldásban részesüléséről szóló “imperatoris predicti … gratia et hortatu” részletet a legalkalmasabban, korábbi fordításunk pontosabbá tételével úgy javalljuk fordítani, hogy Vajk “az előbb említett (III. Ottó) császár kegyéből és késztettetésére (vagy: utasítására) … koronában és királyként való megáldásban részesült.” A ,benedictio’-nak királyként való megáldás kifejezéssel való fordítását, a felkenés szinonimájaként való alkalmazását korabeli király, vagy császárkoronázási szertartások szóhasználatára alapítjuk, pl. “Incipit ordo romanus ad benedicendum imperatorem, quando coronam accipit”, vagy “Benedictio ad ordinandum imperatorem secundum occidentales.”

Az igen gyér számú olyan liturgikus szövegek közül, amelyek nem a karddal ruházzák át a királyi hatalmat, mindenek előtt a Schramm által 10. századinak valószínűsített sens-i formulát említjük. Ennek a királyi bakulust átadó szózata (amely voltaképpen a főpapi pásztorbotnak felel meg), ezt hirdeti: “Ez alatt a bakulus alatt bízzuk rád a frankok királyságának kormányzását az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy az Úr népét igazságosan kormányozd és a szentek egyházait jól igazgasd. (Sub hoc baculo commendamus tibi gubernaculum regni Francorum in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti, ut populum Domini iuste regas et ecclesias Sanctorum bene disponas).” Ennek az imádságnak a régiesebb változatát és a bakulusnak a pásztorbottal való kapcsolatát egészen pontosan fejezi ki a szintén a sens-i egyházmegyéből származó ún. Erdmann-ordo, a király lelkipásztori feladatát is említve: “Vedd át a bakulust, a szent igazgatás jelvényét, hogy a gyengéket erősítsed, az ingadozókat szilárdítsad, a rosszakat javítsad, az igazakat vezéreld az örök üdvösség útjára… (Accipe baculum, sacri regiminis signum, ut imbecilles consolides, titubantes confirmes, pravos corrigas, rectos dirigas in viam salutis aeternae).” A mainzi ordo szerint a jogart és bakulust egyszerre, ugyanazzal az imával adták át!

István királyi méltóságra emelkedéséről szintén kortársi szerzőként adott hírt a messzebb földrajzi távolságban működő Ademarus Cabannensis (†1035 kör.) Kevésbé volt jól értesült és jelentősen több helytelen híradással szolgál, mint Theotmar.

Azonban vannak olyan adatai, amelyek Ademarus munkáját nélkülözhetetlenné teszik. Ademarus munkája és Anonymus Gallusnak a 12. század elején készült műve fontos helyeken közeli, szövegszerű rokonságban van. A szövegek rokonsága azonban annak a következménye, hogy mind a két író bőven felhasználta Szent Adalbert vértanú elveszett szenvedéstörténetét, s szövegeik rokonsága a közös forrás követéséből származik. Vagyis nem arról van szó, hogy Ademarus művének ún. C változatát Anonymus Gallus műve alapján a 12. század közepe táján kibővítették, átalakították. Ademarus esetenkénti tévedései tehát a kortárs helytelen értesülései, s nem interpolátor késői betoldásai.

Ademarus szerint Ottó a magyarok urának “megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen (vagy: megengedte nagylelkűen, hogy királysága legyen), engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki”.

Anonymus Gallusnál hiányzik a lándzsa-elővitel császári szokása és ennek az elővitelnek Boleszláv részére Ottótól való engedélyezése. A lengyel krónikából tehát ezt Ademarus nem meríthette. A hír hitelét kortárs szerző, Arnold erősíti meg, feljegyezvén, hogy amikor Ottó 996-ban Regensburgból Rómába indult, “szokás szerint császári … lándzsa járt előtte." A magyar királynak engedélyezett lándzsa-elővitelre vonatkozó adat és szövegkörnyezete kétségbe aligha vonhatóan Ademarus tollától közvetítve maradt fenn! El nem hanyagolható tény továbbá, hogy ez az egyetlen olyan elbeszélő forrás, amely említést tesz Istvánnak a nagyharsányi dénárlelettel hitelesített királyi lándzsájáról és eredetéről.

Lényegbe vágó a magyar király önállóságának és nem-hűbéres voltának császári, ottói szempontjából, hogy a dénár lándzsája a körirat szerint királyi lándzsa, s hogy Ademarus szerint regnumot és a császár szokása szerint maga előtt hordoztatható szent lándzsát kapott Ottótól, Theotmar szerint pedig püspökségeket alapít regnumában, s Ottó “kegyéből és késztettetésére (utasítására) részesült koronában és királyként való megáldásban.”

A kor felfogását a 9. században szerkesztett Pseudo-Isidorus-i joggyűjtemény egyik kánonja rögzítette. Eszerint valamely önálló ország (certa provincia) jellemzője, hogy királya, tíz vagy tizenegy püspöki székhelye, ugyanannyi püspöke, közöttük és felettük érseke van. Itt látjuk István király tíz püspökség, köztük érsekség alapításának kánonjogi példáját. Ez az egyházjog szempontjából szavatolta az ország és királya önállóságát. István egyházmegye-szervező tevékenységének eredményeit a kanonizációja előtt (1080 körül) készült Nagyobb Legendája rögzítette visszatekintőlegesen. Hitelének kétségbe vonását éppúgy alaptalannak tartjuk, mint pl. a Legendában fejezetcímenként ismertetett Intelmeknek és István kapcsolatának netáni gyanúba fogását! A 10 püspökség felállításánál a Pseudo-Isidorus mintául vétele annál kézenfekvőbb, mert lassan már egy évszázada ismert tény, hogy törvénykönyvében István, azaz a dekrétum szerkesztője két cikkelyt is a Pseudo-Isidorus-ból vett át. Theotmar munkája elején a püspökök kinevezését a király kizárólagos jogának írja, Brémai Ádám szerint Dánia annyira Nagy Ottó főhatalma (ditio) alatt volt, hogy ő adományozott, illetve alapított ottani püspökségeket.

Az elmondottak ismeretében összhangban levőnek és egymást kiegészítőnek találjuk azokat a cselekményeket, amelyeket István királlyá tételénél Theotmar és Ademarus III. Ottónak tulajdonít. A hazai történetírás ezeknél az eseményeknél két dologra szívesen keres választ: miért nem írja meg a merseburgi püspök, ki küldte személy szerint a koronát Istvánnak, s miért mellőzi a szent lándzsa (vagyis egyszersmind Szent Móric lándzsája) másolata megküldésének Ademarus által megőrzött történetét.

Összehasonlítva V. Gergely és II. Szilveszter pápává emelésének és István királlyá tételének Theotmarnál azonos módon III. Ottó akarati tényeként hasonló terminológiával való előadását, arra a következtetésre jutunk, hogy amiként a merseburgi krónikás nem örökíti meg, mint számára kevéssé jelentős mozzanatokat, ki és milyen liturgikus szerelvényekkel koronázta pápává – Ottó akaratát teljesítve – Gergelyt, majd Szilvesztert, hasonlóan szemlélhette István történetét: azaz nem tartotta fontosnak megörökíteni, ki vagy kik hajtották végre Ottó “kegyelméből és késztettetésére (utasítására)” Vajk “koronában és királyként való megáldásban részesítését”. Ez hasonló eljárás (elhallgatás) ahhoz, hogy Ademarus sem ír arról, kik továbbították a magyar fejedelemhez Ottó lándzsaadományát, királyságot engedélyező döntését és a szent lándzsa “császári szokás szerinti elővitelének” engedelmét.

A merseburgi krónikás teljesen tisztában volt a szent lándzsa uralkodói hatalmat átruházó jellegével: előadja, hogy Bernát herceg a szászok nevében a szent lándzsa átnyújtásával adta át II. Henriknek a (Szászország feletti) cura regni-t. Ottó Istvánnak való lándzsaküldését, amelyről Ademarus ad hírt, még sem lehet a merseburgi püspöknek a hallgatása alapján késégbe vonni, vagy cáfolni. Theotmar hasonló hallgatásba burkolódzik a lándzsa dolgában Boleszlav esetében is. Tudjuk, hogy Theotmar egyházmegyéje, a merseburgi, ahhoz a magdeburgi érseki tartományhoz tartozott, amelynek éppen Szent Móric (Mauritius) volt a védőszentje. Móricnak hagyományosan ereklyéje volt a szent lándzsa. Beumann hívta fel a figyelmet Theotmar kétségeire (IV. 45) III. Ottó gneseni (lengyel) érsekségalapításának egyházi törvényességével kapcsolatban. Krónikájában ui. arra hivatkozott, hogy ez az alapítási aktus, amely a magdeburgi érsekség területéből is hasított ki részeket, a kánoni jog szempontjából kifogásolható. Unger ui., a poseni püspök, a kánonok szerint szükséges beleegyezés helyett ellenvetést tett egyházmegyéjéből bizonyos részeknek a gneseni érsekséghez való átcsatolásával szemben. Itt tehát a lándzsa–ereklye névadójának, Szent Móricnak a patrociniuma alatti érsekség rovására Boleszlav érdekében tett kánon-ellenes, sérelmes intézkedésről van szó. Amikor azután Theotmar Ottónak egyenesen vétkéül rótta fel (V. 10), (amelyet Istennek kell megbocsátania) hogy Boleszlavot ’tributarius’-ból ’dominus’-szá emelte, azt egyszerűen elhallgatta, hogy a császár ezt az egyenjogúsítást a Szent Móric lándzsája másolatának Boleszlav részére való átadásával hajtotta végre. Ezt az átadást, amint Beumann hangsúlyozza, Theotmarnál régebbi hagyományból ismerjük. A merseburgi krónikás tehát annak megörökítését mellőzte, hogy Boleszlav egyenjogúsítása ama Szent Mórichoz kapcsolódó ereklye jegyében történt, akit mint védőszentet jogaiban a császár éppen Boleszlav javára sértett volna meg kánon-ellenes módon!

A lengyelek és Boleszlav iránt Theotmar kifejezetten ellenséges beállítottságú volt, a magyarokat pedig és uralkodó családjuknak legalább egyes tagjait mindenesetre kevésre becsülte. A szent lándzsa másolatának elnyerésére, úgy látszik, méltatlannak tartotta mind a lengyeleket, mind a magyarokat. Ezért hallgathatta agyon a szent lándzsa István és Boleszlav számára való megküldését. Ezt a lándzsát alighanem kizárólag a német uralkodó hatalomátruházó jelvényének kívánta volna tudni. Ezért az Istvánnal kortárs két szerző: Ademarus és Theotmar tudósítását István királyavató jelvényeiről és eredetükről egymással ellentétbe állítani, vagy hitelük lerontására alkalmazni elfogadhatatlan eljárás.

Istvánnak az “imperatoris gratia et hortatu” nyert koronája (miként a Bécsben őrzött császári korona) zárt, pántos sisakkorona, ormán a III. Ottó egyik pénzén is ábrázolt, enyhén dőlt kereszttel. A pántos és 4 liliommal díszített korona létét II. Henrik szakramentáriumának egyik ábrázolása is igazolja.

István nagyharsányi dénárleletében a H2 dénáron a “király lándzsáját” enyhén ívelő, vízszintesen majdnem kinyújtott ujjú tenyérnek támasztva látjuk, amelyet csak a hüvelykujj simít a tenyérhez, vagyis a lándzsát a kézfej nem markolja meg, nem fogja, vagy szorítja. A lándzsát nem birtokban tartó, hanem átadó, átnyújtó mozdulat ez, függetlenül attól, vajon a veret ruhaujjból, vagy felhőkből kinyújtott kezet ábrázol-e. A “manus Dei” ábrázolások nem függenek attól, ruhaujjból vagy felhők közül nyúlik-e ki a kéz: II. Henrik 1002 és 1014 közt készült regensburgi szakramentáriumának egyik képe, amely a királyt koronával a fején, trónon ülve mutatja be, felette a magasban ruhaujjból kinyúlva ábrázolja az Isten kezét.

Ezt a H2 dénáron látható jelenetet, a király lándzsájának Isten kezéből való átnyújtását úgy tekintjük, mint István égi invesztitúrájának bemutatását, és elszakíthatatlan az Egbert szertartásrendben is visszatérő, ősi imádságtól: “Adj Uram a te szolgádnak, a mi fejedelmünknek égi fegyvert.” A mennyei fegyver a dénáron: a király lándzsája Isten kezében. Összhangban van ezzel a ténnyel, hogy a H2 dénár másik oldalán a térben ábrázolt, zárt korona abroncsán a REGI (“a király részére”) dativus olvasható, amely megmondja: a királynak készült uralkodói jelvényről van szó.