2009. 09. 25.
Dr. Simon Péter úr közel húsz éven át kutatta fáradhatatlanul az amerikai indiánkultúrák, s a magyar nép között immár egyértelmű rokonsági kapcsolatokat. Manapság kanadai, amerikai, mexikói egyetemek professzorai tanítják tudósunk tanulmányait, míg idehaza még a vita eshetősége sem sejlik fel a forradalmi felfedezés árnyékában. Jöjjenek azonban a magyar-indián rokonság tényét bizonyító elemek!
Indián totemoszlop...
Simon professzor tanítása alapján az indián népek ősei egykor Ázsia füves sztyeppéin együtt éltek a hun-magyar törzsek leszármazottaival, majd körülbelül 2000 évvel ezelőtt a Bering-szoroson keresztül átvándoroltak a mai lakhelyükként definiálható amerikai kontinensre, míg mi közös életterünk koordinátáit nyugat felé, Európa irányába mozdulva hagytuk el. Észak-Amerika és Mexikó bizonyos indiántörzsei Krisztus születésének környékén még javában Szibériában fagyoskodtak, tehát jóval később léptek csak az Újvilág földjére, mint ahogy azt az anyagbasüppedett agylúgozók állítják. Az ősi magyar rováshagyomány - az Arvisurák - az elsüllyedt Ataisz, azaz Mu szigetéről származtatják őseinket éppúgy, ahogy Amerika népességét is. Már ezen a mitikus múlt homályába vesző óriásszigeten együtt éltünk évezredeken keresztül maja rokonainkkal, nem csoda hát hogy rokon nyelvi, zenei, jelképbeli és vallási sajátosságok tucatjai sejlenek fel a két nép között. Az észak-amerikai tudósterminológia egyébként Simon professzor hatására már "amerikai turániaknak" (!) és "amerikai ugoroknak" (!!!) nevez bizonyos indiántörzseket.
...székely kopjafa.
Simon Péter úr saját fülével hallotta a dakota gyerekdalt: "ketó ketó hetyen topa", azaz "kettő kettő legyen négy". Nyelvész kollégái megerősítették, hogy a régi időkben a négyet még topaként is emlegették a magyar (!) iskolákban. Két másik döbbenetes esetet imigyen idézett indiánékkal kapcsolatban a professzor: Móricz János antropológus az 1960-as években Ecuadorba látogatott, s ott magyarul kommunikált a helyi törzsekkel, míg egyszer pedig egy ősi japánt kiválóan beszélő távol-keleti szerzetes-misszionárius értett szót a felkelő nap országának lingvisztikai kódjait használva a rézbőrű ecuadoriakkal. Az ősi japán tudniillik a magyarhoz hasonlóan szintén az ataiszi ősnyelv szógyökeit használja, ezt talán leginkább a nevek írásmódja tudja bizonyítani, lévén két nép írja mindössze a vezetékneve után a keresztnevét ezen a Földgolyóbison: a magyar és a japán. A szakrális szertartások szépséges momentuma indiánéknál a tábortűzgyújtás, ekkor hangzik fel a következő spirituális áhitatot közvetító szent mondóka a sámán szájából: "Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod - Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!", azaz "Megrakják a tüzet, száll a füstje Hozzád - Nagyszellem Dédapa add nekünk Szellemedet!". A jellegzetes törzsi dallamok Kodály Zoltánt, Bartók Bélát és Cziffra Györgyöt egyaránt elámították, Bartók például a seattlei egyetemen oktató Wood professzorral folytatott zeneelméleti levelezéseket, s fő művének szánta az indián és a magyar népzene rokonságának bebizonyítását célul kitűző tanulmányának megírását, halála azonban megakadályozta terve teljesítésében.
Az indián viharmadár...
Az indián vallás számos szakrális elemében megegyezik a magyar ősvallással. A Napatya (Nagyszellem) mellett az ősmagyar Nagyboldogasszony megfelelőjének tekinthető Bouasst, a "happy ladyt" imádják, aki ugyanúgy hét megtestesüléssel bír, mint az ősmagyar Magna Mater prototípus. Az indiánok legszentebb állata a viharmadár (thunderbird, havasi sólyom), mely akár a turulmadár (kerecsensólyom) hasonmása is lehetne rendszertani szempontból. A székely kopjafák és fennséges faragásaik a totemoszlopokkal és mintáikkal kísérteties hasonlóságot mutatnak, látványuk megdöbbentette az amerikai antropológusokat. Az indiánok jellegzetes viselete a tarsolylemez, akárcsak nekünk, magyaroknak; egyedi fafaragásaink virágmintái pedig odaát is visszaköszönnek...
...ez pedig a rakamazi turul.
Tor Salqvist
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése