Új-Zélandon a Tongariro Nemzeti Park kétszeresen is világörökségi helyszín: természeti környezetként, és az őslakosok kultúrájában betöltött rendkívüli szerepe okán. Ez uóbbival új kategóriát teremtett a világörökségek között. A nemzeti parkot a Magazin júliusi száma mutatja be.
Írta: Mel White, fényképezte: Stuart Franklin
Részlet a National Geographic Magazin júliusi számából.
A 2796 méteres Ruapehu az Északi-sziget legmagasabb csúcsa. Csupa kiszögellés, kétszázötvenezer év vulkáni tevékenysége formálta. Ma is meg-megébred, egyik-másik évben óriási gőz és hamuoszlopokat lövell a magasba. Észak felé a még vénebb, kráterekkel szabdalt Tongarirót látni – ez az ősöreg vulkán ma is egyfolytában vésztjósló kénes felhőket ereget. A két hegytömb között pedig feltűnik a harmadik: a Ngauruhoe. Szinte tökéletes kúpot formáz, letisztult formáival mágnesként vonzza a tekintetet. Már csak néhány piros tűzcsík hiányzik a tetejéről, hogy olyan legyen, mint a gyermekrajzok tűzhányója (amúgy a Végzet Hegyeként szerepelt A Gyűrűk Ura Peter Jackson-féle filmtrilógiájában).
Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: mit keres ez a tiszta forma a robusztus alakzatokkal teli, durván tagolt környezetben? Miért van az, hogy oly nagy tetszéssel, sőt áhítattal bámuljuk a Ngauruhoe kúpját? „Öregkor, utállak; ifjúkor, csudállak” – olvashatjuk Shakespeare-nél (Károly Amy fordításában). Hát igen, a Ngauruhoe alig pár évezrede született, sem erózió, sem vulkánkitörés nem csúfíthatta orcáját, ellentétben az öregebb, jégkorszak szabdalta Ruapehuval és Tongariróval. Lám, földtani dimenziókban is komoly csábereje lehet az ifjonti szépségnek!
Új-Zéland őslakói, a maorik mindhárom vulkánt tapuként tisztelik – a szó sokrétű jelentésében a „szentség” és a „sérthetetlenség” képzete is benne foglaltatik. A 19. század közepén-végén érkezett európaiak egyre-másra hasították ki a szántókat, építették városaikat az Északi-sziget belső tájain. Addig-addig, míg a maorik nagyon megijedtek: mivé lesznek így szent hegyeik?
Legnagyobb főnökük, Horonuku, másik nevén IV. Te Heuheu Tukino végül nagyon bölcsen úgy döntött, hogy a három tűzhányó tapuját Viktória királynőre ruházza át: 1887-ben az ormokat és közvetlen környéküket Új-Zéland kormányának és népének adományozta. Így született meg az ország legelső nemzeti parkja.
Ugyancsak a tapu eszméje, a szent és sérthetetlen hegyek léte magyarázza, hogy Tongarirónak szokatlan megtiszteltetés jutott. Kétszeresen is világörökségi helyszín lett: elsőre természeti környezetként, utóbb pedig kulturális örökségként került fel a listára. Magától értetődött, hogy a csupa tűz és csupa jég, működő tűzhányókkal és gleccserekkel teli park elnyerte a természeti örökség státusát. Ugyanakkor az ensz illetékesei kétszer is visszautasították Új-Zéland kérelmét, hogy Tongariro kulturális kincsként is felkerülhessen a világörökségi listára, mondván, hogy ezt a rangot csakis emberkéz alkotása nyerheti el. Harmadízben már maori vezetőkkel is kiegészült a kérelmet benyújtó delegáció; bizonyára ez is sokat nyomott a latban, mert 1993-ban bekövetkezett a fordulat. Az őslakosok kultúrájában betöltött rendkívüli szerepe okán a Tongariro Nemzeti Park természeti tájként lett világörökségi helyszínné, és ezzel új kategóriát teremtett.
National Geographic
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése