2009. augusztus 20.
Szent István örökségének lényege a magyarság, kereszténység, európaiság – mondta augusztus 20-i ünnepi beszédében Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke a budai Várban. Hozzátette: országunk tulajdonát meg kell védeni és azt gyarapítani szükséges! A Kereszténydemokrata Néppárt budapesti ünnepségén túl a párt tagjai és képviselői az ország minden pontján részt vettek a megemlékezéseken, Sopronban Firtl Mátyás, Miskolcon Harrach Péter, Zajtán az ünnepélyes határnyitással egybekötött ünnepségen Surján László, Kőszegen Puskás Tivadar, Csákváron Hoffmann Rózsa mondott ünnepi beszédet. Szerinte két alapvető célja van az ünneplésnek: hitet és erőt merítsünk az őseink példájából és levonjuk a tanulságokat. Az államalapító Szent István király az ország megmaradásának szimbóluma, a magyar megmaradás fundamentuma, ez az alap, amire fel lehet építeni azt az épületet, ami valóban a magyar megmaradás katedrálisa. Mint mondta, Magyarország akkor gyarapodott, amikor I. Szent István király példáját követte. Magyarország úgy jött létre, hogy felépíttette a vármegyéket, így képesek voltunk ellenállni a történelem viharainak. Nincs még egy ország ami 1000 éves megyerendszerrel büszkélkedhet – tette hozzá. Ugyanez igaz szerinte egyházi szempontból is, az egyházmegyék a mai napig állnak. A párt elnöke kiemelte: István beépítette a fiatal magyar államot Európa és a világ vérkeringésébe, hiszen zarándokházat hozott létre Rómában és Bizáncban, Aachenben és a Szentföldön. Szólt arról is, hogy Szent István király példát adhat ahhoz, hogy mindenki a maga helyén, ki az önkormányzatban, ki a parlamentben, ki a munkahelyén, ki a földeken ott építse az országot a saját környezetében, ahova a gondviselés állította. Semjén Zsolt kijelentette: kirajzolódik egy hármas oltár – magyarság, kereszténység, európaiaság. Szuverén Magyarországot hozott létre a magyar megmaradás alapján. Azért vagyunk unió pártiak, mert az unió a megmaradás egy eszköze, az unió nem cél, hanem eszköz. Az egyetlen cél: a magyar megmaradás gondolata, mert ezt a nyelvet, kultúrát csak mi adhatjuk az egyetemes emberiségnek, ezért magyaroknak kötelességünk a saját magyarságunk felmutatása. A pártelnök szerint a magyarok meg kell védjék a földet, a tulajdont, mindent, az ország az államalapítás óta, ezer éve Európa szerves része. A pártelnök üzent a hazai jobboldalnak is, mint mondta: a magyar megmaradás szempontjából István sokkal értékesebb volt, mint Koppány. Hozzátette: a kereszténység egyenlő a magyar megmaradással. A történelmi megemlékezések szoros összefüggésben vannak a jelennel. A történelmi szerepünkhöz méltó helyet kell elfoglalni Európában!
Molnár Béla, a KDNP fővárosi elnöke a megemlékezésen közölte: kellenek ma ezek a pillanatok, hogy nézzünk vissza a múltunkba. Ezért írtunk ki gyermekrajzpályázatot, hogy lássuk mit mond Botond neve nekik. A pályázat sikerét mutatja, hogy mintegy 460 pályamunka érkezett be 112 városból, Felvidékről, Erdélyből, és Délvidékről is.
Olosz Gergely, Felső-Háromszék képviselője ünnepi beszédében azt mondta: Perkőn, Háromszéken ma is egybegyűltek a székelyek, Szent István Királyra emlékezve. A Szent István király búcsú a legnagyobb ünnepünk, Perkő egyszerre mérföldkő és határkő. A képviselő szerint Szent István király ünnepe a hétköznapokon is bennünk él, hogy igazi keresztényként élhessünk. Mint mondta: a búcsún újjászületünk hitben, hogy a hétköznapokban is meg tudjunk küzdeni mindennel. Érezzük az együvé tartozás nagyságát és tartsuk be István intelmeit, legyen köztünk szolidaritás és összefogás! Olosz Gergely szerint töretlen hitre van szükségünk, ami segít az újrakezdésben, újjáépítésben és közösségépítésben. Fogadjuk meg az intelmeit, mert jó utat mutatnak nekünk 1000 év távlatából is. Békejobbot kell egymásnak nyújtani, mert csak közösen érhetünk el eredményeket. Él a magyar nemzet, a mi feladatunk, hogy továbbépítsük – zárta gondolatait a képviselő.
Az ünnepi rendezvény végén átadták a gyermekrajz pályázat díjazottainak kitüntetéseit. Előtte Jankovics Marcell az ünnep lényegéről azt mondta: csomó az időben, összecsomóz bennünket egymással. Szerinte nincs fontosabb, hogy ez a gyerekekkel is megtörténjék, mert ők akkor soha nem felejtik el.
„Szent István megteremtette a hazát, szellembe és lélekbe ágyazva, biztos alapokkal, nekünk pedig szent kötelességünk a művet megőrizni, helyesebben : maradékaiból újraépíteni.” Sopronban, az államalapító, Szent István király tiszteletére szentelt templom, augusztus 20-án tartotta búcsúját. Az ünnepi szentmisét a lengyelországi Czestochowából érkezett, főtisztelendő, Ojciec Marian Waligóra pálos szerzetes atya celebrálta. A szentmisét követően az ünnep a városi ünnepséggel folytatódott a templom előtti téren, ahol Szent István király szobránál a város nevében dr. Fodor Tamás, Sopron Megyei Jogú Város polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket. Ünnepi beszédet Firtl Mátyás, Sopron és környéke országgyűlési képviselője mondott. Az ünnepségen részt vett dr. Szájer József, az Európai Parlament képviselője. Az esemény méltóságát emelte a Weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kórusának (Hochschule für Musik Franz Liszt Weimar) műsora. Szent István király ünnepe a templom udvarán lévő szobrának megkoszorúzásával zárult.
Firtl Mátyás országgyűlési képviselő ünnepi beszéde:
Tisztelt Ünneplő Közösség!
A kiválasztottság azt jelenti, hogy valaki képes egyidejűleg helytállni az olykor, eszközöket sem válogató, napi versengésben és az időtlenségben egyaránt. Szent István királyunk személyében az isteni gondviselés ilyen uralkodót adott a magyar nemzetnek: Kiválasztottat – és kiválasztottságában szentet. Kiválasztottsága azt jelentette, hogy a földiek érdekét az égi akarattal össze tudta egyeztetni, ezért volt kiválasztottságából fakadóan jövőlátó király. Tudott választani, dönteni és megvalósítani. E három képesség birtokában választotta végérvényesen és visszavonhatatlanul az egyedül helyes utat: a nyugati, latin kereszténységet. Kiválasztottként – mai kifejezéssel: géniuszként, – sikeres volt államférfiúi, politikusi, honteremtői, országépítői, egyházszervezői tevékenységében, de 1000 éven túl maradandót, ma is érvényeset, csak szentsége által alkothatott. Olyannyira, hogy nemzetünk máig megmaradt, az ő művének köszönhetjük. Értjük-e és tudjuk-e, ma, hogy István király ,,szentsége” mit jelent? Mi magyarok, akiket Szent István öröksége tartott meg, – még akkor is, ha nincs ennek mindenki tudatában – mi, magyarok, egyáltalán tudjuk-e értelmezni, merjük-e használni ezt a szót? A ,,szent” lelki és szellemi fogalomként, de leginkább tettekben azt jelenti: legalább egy adottságomból a száz százalékot adom Istennek ÉS embertársaimnak. Szent István király ezt megvalósította. - Hivatásnak és szolgálatnak tekintette a királyi feladatot, hősi szinten gyakorolta a megbocsátást, türelemmel viselte élete tragédiáit. Fia elvesztése ellenére, erős hittel, Nagyboldogasszony napján felajánlotta a Boldogságos Szűz Máriának a koronát és az országot. Sikeresen lépett a honfoglaló vezérek és fejedelmek nyomdokába: megfelelő időben és kellő mértékben fel tudta becsülni, hogy mikor szükséges, mennyire célszerű, hogyan helyes az újszerű, de a megmaradást, jelentő, új értékrendet, az állam szervezésének alapjává tenni, a magyar jövőépítés céljából. Felismerte: a krisztusi eszme erőterében a nemzeti gondolat nem szakíthat ki minket Európából, de Európából sem hiányozhat a magyar gondolat. Az európai jogrend és kultúra a kereszténység értékrendjével érkezett hozzánk. És ez lett a nemzet megtartásának biztosítéka. Mert a haza az Árpád-házi királyok alatt is romba dőlt, de újból felépülhetett; a török hódoltság idején 3 részre szakadt, de újra egyesült, a 18. században az elpusztulás fenyegette, de új életre kelt. Az igazság és a szabadság eszméje újraéledt; s hogy, elkezdték szellemi és anyagi kiárusításunkat, hogy a hazugság intézményesített korát éljük jó ideje, hinnünk kell abban, hogy Szent István király művének alapjain az erős haza, a nemzet újrateremthető. Igen! A mai ünnep ezt üzeni: ,,A mű” újrateremthető. Ami Szent Istvánnak a korabeli – egyáltalán nem könnyű – közállapotok, -viszonyok és feltételek között sikerült, az minekünk is sikerülhet. Hiszen, nem vagyunk nála eszköztelenebbek. Másmilyenek az eszközeink, de nem kevesebbek. Az utóbbi évtizedek hatalmi rendszerének bukása után hasonló feladat előtt áll nemzetünk, mint az ezer évvel ezelőtti történelmi időben. Gondolkozzunk el ezen az ünnepen azon, hogy Szent István példájához képest mi hiányzik ahhoz, hogy újrateremtsük nemzetalkotó művét, aminek alapja több mint 1000 éve megvan? A helyzetismeret? A szándék? Az akarat? Az eszme? Az értelem? A megegyezés? A vezető? A hit? Az eszközök? Az összefogás? Az értékrend? Hiányzik-e a felsoroltak közül valami? A felsorolt fogalmak közül melyek azok, amelyekkel nagy a baj? A helyzetismerettel? A szándékkal? Az akarattal? Az eszmével? Az értelemmel? A megegyezéssel? A vezetővel? A hittel? Az eszközökkel? Az összefogással? Az értékrenddel? Vagy talán, nehezebb lenne ma, 2009-ben a mi dolgunk, mint ami István királyé volt fejedelemmé emelését, majd megkoronázását követően? Akinek egyszerre kellett tudni bánni az eszmével és a hatalommal?
Hiszen éppen a koronázással dőlt el, hogy a sok, korábbi vándorló nép sorsával ellentétben a törzsekből és nemzetségekből álló magyarok az államba szerveződő népek útjára térnek, és keresztény hitre. István király korában a népvándorlás alatt összegyűjtött szervezői képesség alkalmasnak bizonyult egy modern, európai állam megszervezésére. De fel kellett vállalni és meg kellett cselekedni! Ezer évnél hosszabb időnk tanulsága, hogy egy nép akkor lesz erős, ha vezetői a nép adottságainak megfelelő döntéseket hoznak. Szent István királyunk napja ma próbára teszi felelősségérzetünket, lelki életünket, érzelmeinket, hitünket, közgondolkodásunkat, és politikai magatartásunkat. Szent István ünnepe ma azt üzeni: el kell kezdeni újraépítkezésünket, országunk, hazánk, nemzetközösségünk újraépítését. Üzeni: nincs az a nehéz helyzet, az az ideológiai, hitbeli, eszközbeli nehézség, nincs az a személy, az az önérdek ami, vagy aki kellő szándék mellett, ezt megakadályozhatná. Szent István megteremtette a hazát, szellembe és lélekbe ágyazva, biztos alapokkal, nekünk pedig szent kötelességünk a művet megőrizni, helyesebben : maradékaiból újraépíteni. Szent Istvánnal együtt hazateremtőkké válhatunk. Szent Istvánnal együtt újból hazateremtőkké kell válnunk. Emlékezzünk csak: volt már a rendszerváltást követően sikeresnek indult kísérletünk a Szent István-i mű újraépítésére, amikor megérezhettük azt, hogy milyen érzés, ha a nemzetépítés folyamatában elődeink társalkotóivá válhatunk, 1000 esztendővel a mű alkotását követően. Szent István művét folytatjuk, akkor, amikor a haza javára cselekszünk, mert nem lehet annál nagyobb életcélja az embernek, mint a magunk egyéni és kisközösségi életében, köreiben az égit és a földit összhangba hozni. Ezt a kiválasztottságot kínálja ez az ünnep mindenkinek egyénenként is, ezt tenni, új hazát építeni ma a legszentebb kötelességünk. Ehhez kívánom Isten segítségét és áldását Sopronnak, Magyarországnak, a magyar nemzetnek ezen a mai ünnepen!
Miskolcon államalapító Szent István királyunkhoz kötődő nemzeti ünnep előestéjén a Fidesz szervezett ünnepi megemlékezést, ahol a szónok Varga Mihály, a párt alelnöke volt. Beszédében István király hagyatéka előtt tisztelegve kiemelve az állammá válás fontosságát, ami azzá tette a magyarságot, hogy a népek tengerében nem süllyedt, és nem tűnt el. Ebben az államalapításban mindig segített egy biztos „delejes fém lapocska”, az iránytű, amely megmutatta a helyes utat. Ez az iránytű hiányzik ma – szögezte le. Sajnos az elmúlt években az egymást váltó hajóskapitányok mással voltak elfoglalva, minthogy nézték volna a helyes irányt. Mert míg az országok rangsorában 2002-ben Magyarország a 22. helyen szerepelt, addig napjainkra ugyan ezen a listán a 63. helyet foglaljuk el. Csak teljes erkölcsi megtisztulás után tudunk megbirkózni a nehézségekkel, de akkor is csak az összefogás erejét kihasználva – hangsúlyozta Varga Mihály. Újra kell gombolni a kabátot! Ez pedig csak úgy történhet, ha minden egyes gombot kigomboljuk, és újra kezdjük az egészet – fogalmazott az alelnök. Varga Mihály beszéde után Pelsőczy László és Herman Gréta adott műsort. Augusztus 20-án, Szent István napján két miskolci római katolikus templomban is búcsúi szentmise volt, hiszen mind a vasgyári, mind a selyemréti egyházközség védőszentje állam- és egyházalapító királyunk. A délelőtt folyamán a KDNP és a Fidesz képviselői elhelyezték koszorúikat a felsőhámori és a Szent István téri Szent István király szobroknál. A hivatalos városi rendezvényen a Szent István téren nem vettek részt az ellenzéki politikusok, ezért külön alkalmat szerveztek, s koszorúztak. Nagy Kálmán, a KDNP országgyűlési képviselője mondott rövid beszédet, majd a Kereszténydemokrata Néppárt nevében Balogh Zoltán, Garamvölgyi Attila, Molnár Péter és Váraljai Zoltán, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség nevében pedig Rácz Endre és Zólyomi Péter hajtott fejet első királyunk előtt. Délután az Avas városrészen, a Jezsuita Gimnázium előtti téren a Fidesz 3-as választókerülete és a KDNP szervezett ünnepi megemlékezést, ahol a díszvendég és az ünnepi szónok Harrach Péter, a KDNP és az Országgyűlés alelnöke, valamint Kontúr Pál országgyűlési képviselők voltak.
Harrach Péter, a KDNP és az országgyűlés alelnöke azt hangsúlyozta, hogy Szent István felelős államférfiként „rendelkezett az államférfiúi adottságokkal”. Tudott távlatban gondolkodni, nála minden rendezett volt és tetteivel bizonyította: a múlthoz nincs visszatérés. A jövőt építette. A vármegye- és egyházmegyerendszer kiépítése is ezt bizonyítja, de gondoskodott az oktatásról, törvényeket hozott. Vagyis berendezte Magyarországot – mondta a kereszténydemokrata politikus. Hozzátette: 1526-ig jól működött Magyarország. A helyes államférfiúi magatartás: az az istváni, amely épít, a nemzet javát szolgálja. Mindezek ellenére volt és van felemelkedés – folytatta. Hiszen Mohácsi után, a következő századokban voltak kiváló személyiségek. Erre jó példa Rákóczi Ferenc, aki megpróbálta egyesíteni a nemzetet, majd a reformkor és a szabadságharc hősei, vagy a trianoni katasztrófa utáni konszolidációs politikai alakjai, Teleki Pál, vagy Bethlen István. „Hála Istennek mindig vannak kiváló államférfiak, akik képesek úgy vezetni ezt az országot, hogy a nehéz helyzetből is ki tudjon lábalni” – mondta Harrach Péter. Harrach Péter zárógondolatként kijelentette: „Ma azt kell mondanunk, ebből a helyzetből az országot csak olyan államférfiak tudják kivezetni, akik Istvánhoz és történelmünk nagyjaihoz hasonlóan képesek felelősen gondolkodni, felelősen cselekedni, elkötelezettek az ország és a nép iránt, és képesek arra, hogy egy olyan világot teremtsenek, ahol rend van, ahol érvényesülnek azok a normák, amelyek egyéni és társadalmi életünket tudják szabályozni”. Végezetül azt kívánta a nemzetnek, hogy találjuk meg minél előbb azt az államférfit, aki képes lesz ezt megvalósítani. Isten éltesse Magyarországot.” Egy néptánccsoport nagyszerű előadása után Kontúr Pál szólt az egybegyűltekhez. Szerinte két államalapítóval rendelkezik Magyarország: Szent István király és IV. Béla király. Föld, víz, tudás – ez marad maradt meg, s ezt meg kell védenünk. A beszédek után a történelmi egyházak képviselői igét olvastak, majd megáldották az új kenyeret, melyből mindenki kapott. Az ünnepség után gulyás várta az egybegyűlteket és kötetlenül beszélgethettek a jelen problémáiról, a kivezető utakról…
a miskolci KDNP elnök-frakcióvezetője
Ideiglenes határátkelőt nyitottak augusztus 20-án a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Zajta határától három kilométerre. Az átkelő túloldalán, Romániában Nagypeleske és Lázári fekszik. Az ottaniak közül – bár közel van az anyaország – sokan most először jöttek át Magyarországra. Megtelt az átkelő mindkét oldala a meghatottság érzésétől elérzékenyülő, a közösen emlékező és ünneplő emberektől.
Szent István király vallotta és leírta fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiben, hogy erősebb, értékesebb, életrevalóbb az ország, ha befogadja a különböző kultúrákat, annak tagjait. A nemzet gazdagodik, erősödik így! Szégyenkezve tekintünk viszont a megalkuvókra, az ország ügyeit elárulókra, s elvtelenül feladókra. A pillanatnyi örömök ügyeskedőire, a „percemberkékre”. A nyikhaj törtetőkre, az értékeket sárba tipró „szatócs lelkűekre”. A hatalmukat kihasználó, megvesztegethető siker-hajhászokra! – mondta Puskás Tivadar, a Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselője ünnepi beszédében Kőszegen.
„A kőkorszak óta élnek itt emberek. A Kőszegi hegység lejtői a kezdetektől alkalmas hely volt emberi település kialakítására. A közeli Velemben már Krisztus előtt a 13-11. században őskori erődített telepet alakult ki. Az e vidéket is elfoglaló magyar őseink rendezett viszonyokat találtak itt, s ezt igyekeztek fenntartani. A környék már a magyar történelem korai évszázadaiban is hadászatilag jelentős volt a fekvése miatt. Zsolt vezér a határ védelmére várat építetett a magasodó szeg alakú sziklára. Egyesek szerint innen ered a Kőszeg elnevezés. A vár romjai még láthatók. Ez a mai Óház kilátó. Néhány hónap híján 555 éve, 1454, november 28-án Hunyadi János tartózkodott a városban. Jurisics Miklós világraszóló győzelmet aratott maroknyi seregével a törökök felett. E dicső helytállást hirdeti ma is a 11 órás harangszó a városban. 1949-ben a Magyar Koronát a közelben rejtegették. Ma 2009. augusztus 20. van, s e történelmi helyen emlékezünk az államalapító Szent István királyra, ünnepeljük az Ország megalapításának 1008. évfordulóját. Polgármester Úr! Képviselő Hölgyek és Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Kőszegi és Vas Megyei Polgárok! Köszönöm a megtisztelő lehetőséget, hogy augusztus 20-án e gyönyörű város patinás terén én emlékezhetem Szent István királyra! Köszönöm, hogy szólhatok a magyar államiság kialakulásáról, méltathatom a kereszténység felvételének jelentőségét! Külön köszönöm, hogy ezt abban a városban tehetem, ahol bölcs, mértékadó munkatársam lakott, ahol Édesanyám 61 évvel és 67 nappal ezelőtt tanítónői diplomát vehetett át, Keresztanyám középiskolába járt, s ahol egy ideig nagybátyám kórházi orvosként dolgozott. Augusztus 20. van. Mit is jelent nekünk, mai magyaroknak e nap? Jelenti a közelgő nyárvég nosztalgiáját, s jelent felemelő, magasztos dolgokat. Jelenti a magyar államiságot, s jelenti az Ünnepet. Jelenti a kitűzött cél megvalósítását, s jelent rendet. A megyéket jelenti, az évezredes magyar közigazgatási rendszert. A hitet jelenti, s az erkölcsi tartást. Hatékony gazdaságot, s boldog, megbecsült jövőképet. Magyarországot jelenti! Összetartozást jelent a Kárpát medence népei és magyarsága számára. Szent István vallotta és leírta fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiben, hogy erősebb, értékesebb, életrevalóbb az ország, ha befogadja a különböző kultúrákat, annak tagjait. A nemzet gazdagodik, erősödik így! Szégyenkezve tekintünk viszont a megalkuvókra, az ország ügyeit elárulókra, s elvtelenül feladókra. De ők is nemzetünk tagjai! Nem kirekesztjük őket, csupán szégyenkezünk miattuk! S valljuk, hogy az ilyen tettekért vezekelni kell! Jobb belátásra kell bírni őket, hisz e Hazában mindenkire szükség van! A mai ünnepen nem szolgálhatunk azzal a díszlettel, amely a honfoglalás ezredik évfordulóját vette körül: a Magas-Tátra, a Kárpátok, a Vereckei hágó, Erdély kívül rekedt e mai színpadon. Szégyenkezve ugyan, de be kell vallanunk, hogy népünknek csak töredéke gondolta azt az elmúlt esztendőkben, hogy ha a díszletet nem is, a szereplőket mégis ugyanarra a történelmi színpadra kellene állítani a nemzet szellemi egyesítése céljából. Biztosak vagyunk abban, hogy a magyarság történelme itt a Kárpát-medencében a túlélés sikertörténete. Számos veszély leselkedett ránk itt, kelet és nyugat találkozásánál. Már elkoptathattak volna bennünket tatárok, törökök, közeli vagy távoli szomszédok, sőt saját belső viszályaink is! De nem ez történt. Nem ez történt, tisztelt hölgyeim és uraim, mert nem bíztuk magunkat a véletlen szerencsére. A magyar történelem nem a véletlen szerencsére épül, nem a kivárásra és a sors kegyességére. Nekünk minden talpalatnyi földért meg kellett küzdeni! Szent István műve, a kereszténnyé válás és az államalkotás az intelligencia, az előrelátás és a remény műve. A nagy király nem a kivárás híve volt, hanem koronát kért, királyságot akart. Államot, magasztos formát, amelyben a magyar élni tud. A Szent István-i akarat alapozta meg történelmünk sikeres évszázadait, amelyek, sajnos, Moháccsal véget értek. Az egységes országból hamarosan három ország lett, aztán később több is. Az egység tudata azonban megmaradt, s ha el is mulasztottuk a nagy alkalmat, hogy visszaadjuk a hitet az együvé tartozásban a határokon kívül rekedteknek, az Európai Unió újabb bővítése talán elhozta a várva várt pillanatot, immár a fejekben emelt határokat is lebonthatjuk. Ehhez nélkülözhetetlen a Szent István-i példa. Első királyunk bölcs politikusként fölmérte és felismerte, hogy a kalandozó életforma a magyarság megsemmisülését jelentené, s végrehajtotta az első teljes gazdasági és szellemi rendszerváltozást. Politikai és gazdasági elképzeléseinek helyességét igazolta az idő. Nemcsak a földi, hanem az égi hazát is biztossá tette a magyarság számára, hiszen Szűz Máriának, a Magyarok Nagyasszonyának oltalmába ajánlotta Magyarországot. Nem csoda tehát, hanem valóság, hogy megtépve bár, de az ország ezer éven át fennmaradt. Közös alkotásként, amely ezer esztendő minden nemzedékének, minden valaha élt és ma élő, lélekben ehhez a hazához tartozó embernek a munkájából, hitéből, vágyából és álmából épült valóságossá. Megszaggattatott számtalanszor, kisemmiztetett, megfosztatott égi patrónájába vetett hitétől, de mégis megmaradt. Túlélte a kénköves huszadik századot, Trianont, Don-kanyart, 56-ot, szovjet megszállást, Recsket és a Gulágot, holocaustot és kitelepítéseket, és megfogyva bár, de itt vagyunk. Itt vagyunk mi, mai magyarok, kik a költővel együtt valljuk, hogy dolgozni akarunk. És hogy a múltat be kell vallani. Jót is, rosszat is. A rosszból okulni, a jót felmutatni. Ideje lenne végre közhellyé vált ünnepi és hétköznapi szlogenek helyett építkezni. Építeni. Nem homokra, hanem sziklára. Jó erős fundamentumra, melyet Szent István hagyott ránk, aki a nemzetté rendeződni akaró magyarságnak a legtöbbet adta: az élet kenyerét, Krisztus misztikus testét hívta közénk. Az itt jelenlévők mindannyian tudják, hogy a kenyér a szó valóságos és átvitt értelmében is mennyire fontos. Jelenti a testi és szellemi, a hitbéli táplálékot, s jelenti az alkotás lehetőségét biztosító, értéket teremtő és biztonságot adó munkát is! Ma e hármas jelentés egyike-másika hiányzik. Hiszem, hogy megerősödött öntudatunk és nemzettudatunk átsegíti országunkat a jelen nehézségein. Van-e bennünk elég erő vállalni a sorsot és küldetést, mint ahogy tette Szent István. Gyötrődünk gyakorta, s kérdezzük: Ugye megtartjuk mai, ünnepi hitünket, hogy érdemes volt küzdenünk ezer éven át, érdemes volt megtartani helyünket Európában, s érdemes felzárkóznunk a felvetett fejű, egyenes gerincű európai nemzetek sorába! Úgy érezzük időnként, hogy Európa áldozatokat követel tőlünk, de jussanak eszünkbe a szentéletű II. János Pál pápa hozzánk, magyarokhoz intézett szavai: „Bátran és türelmesen nézzetek szembe a mostani társadalmi átalakulás okozta nehézségekkel! Fedezzétek fel magyar és keresztény gyökereiteket, és minden lehetőt tegyetek meg a szebb jövő építéséért. Ne hátul kullogva rimánkodjatok azért, hogy befogadjanak Benneteket, hanem úgy jelentkezzetek, mint akik a keresztény eredetű nagy európai hagyományt hordozzátok.” Önökkel együtt hiszem, hogy keresztény hagyományaink és történelmünk sorsfordító pillanatai nem vesztek ki a nemzet lelkiismeretéből. E nép képes a jelen és a jövő minden megpróbáltatásán felülemelkedni. S mit kívánhatok e nagyszerű tetthez: Munkát és böcsületet! Reményeinket megerősítő szép ünneplést kívánok Kőszeg, Vas megye, Magyarország minden Polgárának! Isten éltessen Mindannyiunkat!”
Támasszuk fel Szent István Király országát!
Hoffmann Rózsa ünnepi beszéde:
Tisztelt Polgármester úr, kedves csákvári polgárok! Mindenekelőtt engedjék meg, hogy őszinte szívvel megköszönjem meghívásukat a Szent István napi ünnepségükre, s különösen is azt, hogy személyemet méltónak találták az ünnepi beszéd megtartására. Bizonyára mindegyikünk megtapasztalta már, milyen nehéz bármilyen ünnep kapcsán úgy megszólalni, sőt valósággal lehetetlen, hogy elkerüljük az unos-untalan visszatérő és ezért már jól ismert frázisokat, melyeket a hallgatóság természetszerűleg nem fogad kitörő örömmel. Mindazonáltal gondoljunk arra, hogy nem a beszéd az, ami annyira fontos, hanem az az esemény, ami megszólalni késztet bennünket. Az az esemény, ami kapocs az én és a te, az én és a mi között, az én és a szűkebb vagy tágabb közösség múltjában és jelenében. Vagyis maga az ünnep, és különösen is Szent István király államalapításának ünnepe, ezen együvé tartozás tudatosításának rendszeresen, évről-évre visszatérő megerősítése, amelyben átélhetővé válhat az összetartozás egysége. S bár ez napjainkban nehezebben megélhető is, legalább és mégis kifejezésre juthat benne az összetartozás iránt érzett vágyunk és igényünk. Vagyis az egyensúlyhiány megszűntetésének igénye önmagunkban és emberi világunkban. Ami egyidejű folyamat lehet csak, hiszen egy közösség minden egyes tagja, bár belőle nő ki, énnek nevezi magát, de ezt csakis azért teheti, mert csak valamihez viszonyítottan értelmezhető az én. Ezért sem lehet az ünnep csak egyvalaki ünnepe. Az ünnep közös kincsünk: út önmagunk felé és másokhoz, melyet olyan közös jel- és szimbólumrendszerek kísérnek és koszorúznak, mint a beszéd, a zene, a különféle szertartások. Vagyis amelyek eszközök ahhoz, hogy az emberek közös történelmi, szellemi és erkölcsi találkozása a megemlékezés által létrejöhessen. Másfelől az ünnep mindig megállás, a hétköznapiság felfüggesztése. De nem tétlenség, hanem mindig emlékezés is. De nem emlékekben ragadás: oda-út és visszaút is egyben a jelenhez és további útkijelölés is, melyből kitetszik az emlékezés és a reménykedés időbeli összefonódottsága, egytövűsége. A hétköznappal szemben az ünnep természetesen nem tehet szert többletjelentésre pusztán azzal, ha megragad a külsőség formájánál: a találkozás másokkal szellemi-lelki találkozássá csak akkor válhat, ha azt önmagunkkal szemben is igényeljük. Hogy az ünnep közös élményében saját arcunkat a másik arca által ismerjük föl. Az ünnepre a résztvevőket, még ha nem tudatosítják is magukban, valamiféle tartozásnak, ha úgy tetszik, adósságnak az érzése is tereli. Tartozunk Szent Istvánnak azért a döntéséért, amellyel a magyarság fennmaradását biztosította, és amellyel nyugati műveltségű, független, Európához csatlakozó keresztény államot teremtett. És adósai vagyunk őseinknek, akik a vérzivataros évszázadokon keresztül – sokszor életük feláldozásával – óvták, védték és átmentették a mának és a jövőnek ezt a mi szeretett országunkat, államunkat. Amikor hazánk legfőbb ünnepének nyilvánítottuk ki a Szent István-napot, mintegy visszatérve az ünnepnek szinte állandó és egységes elnevezéséhez, szóhasználatához, valójában nem csak királyunk tettének értékét hangsúlyozzuk. Hanem a hangsúlyozással egyidejűleg kötelességeket is vállaltunk magunkra. Az ünnepi megemlékezéssel odakötöttük magunkat a jövőhöz, ahhoz a felelősséghez, amelyet a közeli és a távolabbi jövő hoz hazánk minden egyes polgárára és a Kárpát-medencében élő valamennyi magyar testvérünkre.
Az emlékezés és a rendszerváltozásból fakadó reménység egy működő és demokratikus, jogállamiságon alapuló Európához kötött minket. De tegyük hozzá: a 70-es és 80-as évek Európája ma erőteljes átalakuláson megy át. Ha Szent István-korszerűségét értékeljük, akkor a korszerűség igényét mi sem vethetjük el. A ma Európája még nincs készen. Az Uniót a szuverén államok akarata formálja. Amilyen és amilyenné lesz, azon mérhető le ma és majd a mindenkori politikai elit felelőssége. Az bizonyos, hogy hazánkban a munkájuktól, tulajdonuktól, iskoláiktól és egészségüktől megfosztott embertömegek a demokrácia-hiánynak és az erkölcsi normák semmibevételének is élő és elkeserítően szomorú tanúi. Nyilván nem ilyen hazára vágytunk (pedig a felelősség csakis a miénk, a mi politikusainké és a mi választópolgárainké!). De nem is olyan Uniót kívántunk, ahol az ún. nemzetállamok jogkörében maradhatnak olyan kérdések, mint a szlovák nyelvtörvény vagy a benesi dekrétumok. És bizony rossz álmunkban sem gondoltuk, hogy Szent István király országa akkora mélységbe zuhanhat, hogy képtelen lesz védekezni szomszédainak az Európai Unió alapelveivel is ellentétes lépéseivel szemben. Fájdalom, de az ünnep napján sem feledhetjük, hogy hazánk mély válságban, elsősorban erkölcsi válságban szenved. Hogy hogyan jutottunk idáig, azt minden gondolkodó ember többé-kevésbé tudja. Ám épp az ünnepből erőt merítve ma ne a bajainkat soroljuk, hanem nézzünk szembe a kérdéssel: mit tegyünk? Mit tett Szent István király, hogy országát megmentse és megerősítse? Törvényeket alkotott, egyházat teremtett. S az egyház megalapította az első iskolákat, amelyek rövidesen virágzásnak indultak, és továbbvitték, továbbfejlesztették a kor eszméit és kultúrkincseit. Ezt kell tennünk nekünk is. A keresztény erkölcsi tanítás értékrendjét hordozó törvényeket alkotni és képletesen ismét felépíteni a lerombolt iskoláinkat. Augusztus végén az új tanévre is gondolunk már. A szeptember 1-jén kezdődő új akadémiai évben nagy horderejű változások előtt áll Magyarország. Persze nemcsak az iskolák világában, hanem minden területen. Ez ma már több mint remény (nem úgy, mint négy évvel ezelőtt): minden józanul gondolkodó ember bizonyossága. Vegyük számba röviden, hogy mit kell majd és mit fogunk változtatni az újjászületéshez legfontosabb területen, az oktatásügyben. És miért. A rendszerváltozást követő első négy évben a korábbi, szigorú pártellenőrzés alatt álló struktúra lebomlott ugyan, de a fél-illegalitásból előbújt, többnyire felkészületlen új politikai elitnek nem sikerült megalapozni egy másikat. Eközben a régiek a háttérben szép csendben készülődtek. ’94-ben visszatértek, és teljes erővel megkezdték saját neoliberális víziójuk megvalósítását. A folyamatot a ’98 és 2002 között kormányzó polgári erők nem voltak képesek visszafordítani. Minek következtében 2002-től kezdve, a számottevő parlamenti többség birtokában úgyszólván gátlástalanul folytatódhat a reformnak kikiáltott lázálom-szerű rombolás óvodától az egyetemig. Már nyolcadik éve. A magyar iskola a tizedik évszázad végén történt meglapítása óta az embernevelést szolgálta. A nevelést az egyén és általa a közösség (család nemzet, egyház, emberiség) fejlődésének szolgálatába állította. Az e felfogásból eredő pedagógiai kultúrájában volt sikeres és vívta ki magának Európa és a világ elismerését. 1994-ben megjelent, majd megerősödött az az oktatásirányítási koncepció, amely szolgáltatásnak tekinti az iskolai működést, és a humán szférától idegen közgazdasági, minőségirányítási, mérési-értékelési-elszámoltatási mechanizmusokat érvényesít és kényszerít rá. E felfogás szerint mindig a szolgáltatást igénybe vevőknek (a gyereknek és a szülőnek, illetőleg a fogyasztói társadalmat nálunk szerencsétlen módon működtető multinacionális cégeknek) van igazuk, a tevékenységet az ő elvárásaikhoz kell igazítani, a partneri elégedettséget minden áron megszolgálni. Itt nincs helyük az évszázadok tudományos és gyakorlati munkássága eredményeképpen kikristályosodott szakmai érveknek. Csak a könnyebb ellenállás irányában haladó felszínes, a fogyasztók (tk. a választók) kegyeit kényszerűen kereső, gyakran dilettáns intézkedések sorozatait tapasztalhattuk és szenvedhettük el. A lényeg az volt, hogy a vegetatív életvitelre süllyedt sokaság ne lázadozzon a fejlődéshez normális esetben nélkülözhetetlen, a nevelésben szükségszerű kötelességteljesítés és erőfeszítések ellen, s eközben mind kevesebbet kelljen rájuk költeni. Ennek az iskolafilozófiának a jegyében született meg számos „reform” az utóbbi években. Csak a példa kedvéért említek néhányat: megszűnt az osztályozás az alsó tagozaton, gyakorlatilag tilossá vált az évismétlés ugyanitt, megkezdődött az erőltetett integráció (együtt nevelés) anélkül, hogy ehhez a személyi, szakmai és tárgyi feltételeket megteremtették volna, eltűntek a tanítás tartalmi elemei a Nemzeti alaptantervből, nincs már kötelező ismeretanyag, a normál (középszintű) érettségi követelménye a 10-12 éves gyerekektől elvárható szintre süllyedt, az iskolák nevelési normáit nyíltan felrúgó, azt akár gúny tárgyává tevő gyerekeket nem engedik büntetni (aki mégis megteszi, maga fog bűnhődni), a látványosan terebélyesedő tanulói és szülői agresszióval szemben gyakorlatilag nem lehet fellépni, és így tovább. A magyar iskolarendszer (Európában egyedülálló módon) anélkül működik, hogy objektív külső szakmai ellenőrzés gyakorolná az állami kötelezettségből adódó szükségszerű kontrollt, miközben milliárdokat költünk statisztikai hókuszpókuszokra is kiválóan alkalmas mérésekre. A reformintézkedések sorozatában ugyancsak milliárdok folytak szét látható eredmény nélkül a szakképzés „korszerűsítésére”, a cigány tanulók felzárkóztatására. A pénzeszsákból bizonyára jócskán jutott a szorgosan hajbókoló holdudvarnak, miközben az iskolai teljesítmények cseppet sem javultak, sőt, romlottak. A felsőoktatás egésze is letarolt mezővé vált. Egy szűk, megvásárolt vezető réteg készségesen asszisztált azokhoz a változtatásokhoz, amelyeknek következtében lassan-lassan a gazdag, fizetős, igénytelen fiatalok időt múlató találkozási pontjává süllyed a korábban méltán híres magyar egyetemi képzés. Szólhatnánk még a bölcsődei és az óvodai férőhelyek hiányáról, a művészeti nevelés mostohagyerekké válásáról, a kollégiumok lepusztulásáról, az egészségnevelés lenullázásáról, a szabadidős programok anyagi eszközök híján való megszűnéséről, a szakmunkás-képzés teljes csődjéről, vagy az oktatásügy bármi egyéb szeletérők: tatárjárás utáni állapotokhoz hasonlatos a tanügy egésze. A 2009-2010-es tanév a változások éve lesz. Akkor is, ha a tavaszig kihúzódó választások miatt a változásoknak csak az előszelét élvezhetjük majd. Mik is lesznek ezek? Vissza fogjuk helyezni jogaiba az iskolarendszernek az egyén és a közösség javát egyaránt szolgáló nevelő jellegét. Ebből következik minden. A politikának tudomásul kell végre vennie, hogy a legjobb befektetés a jövőbe az iskola. Nemzeti sorskérdés, ha úgy tetszik, stratégiai ágazat. A közjó szolgálatába állított oktatásügyet nem lehet odadobni a pénzvilág érdekeinek. Az iskola az állam talán legfontosabb kötelezettsége és felelőssége. A kötelezettség teljesítéséből és a felelősség tisztességes viseléséből komoly jogok is következnek. A szakmai részletkérdésekben pedig a jövőben csak a pedagógusok és a neveléstudomány művelőinek álláspontját meghallgatva és megfontolva hozhatja meg döntéseit a politika. Meg fogjuk fontolni és többségükben meg fogjuk fordítani mindazokat a (részben fent felsorolt) intézkedéseket, amelyek romlást idéztek elő. A magyar közoktatás javától szerkezetileg és tartalmilag idegen, ideológiai alapú, felülről érkező átalakítások helyett a hagyományos értékek őrzését és fejlesztését helyezzük előtérbe, oly módon, hogy a döntések előkészítésébe bevonjuk a széles és igényes szakmai közvéleményt. Az erkölcsi nevelést középpontba helyezzük. Erősítjük a közoktatás alapműveltséget nyújtó klasszikus funkcióját. A tehetséggondozást az oktatásügy egészében prioritásként kezelve támogatjuk a társadalmunk számára stratégiai fontosságú, lélekben és testben egészséges, a hagyományos erkölcsi értékeket továbbvivő szellemi elit képzését. Az elesettek felemelésére szakmailag körülbástyázott és szigorúan ellenőrzött programokat indítunk. Az „esélyegyenlőség” jegyében lefelé nivellált magyar közoktatást visszahelyezzük egykori „felemelő” szerepébe. A szakképzést az értelmes és hasznos emberi élet szolgálatába állítjuk. Harmóniát teremtünk az elméleti és gyakorlati tudás (lásd ismeretek és kompetenciák) között, aminek szükségessége évszázadok óta szakmai evidencia. És így tovább. Az iskolarendszerek legfontosabb aktorai az iskolamesterek, mai szóhasználattal élve a pedagógusok. Az ő szakmai tekintélyüknek, erkölcsi és anyagi megbecsülésüknek a helyreállítása a legelső feladat. Olyan oktatási rendszer felépítését ígérjük, amelyben a tanító emberek nem agyonterhelt, szakmailag megalázott, anyagilag kisemmizett, tevékenységükben szigorú szabályok által korlátozott közkatonák, hanem a szellem emberei. Akiknek munkáját az egész társadalom megbecsüli, szakmailag ellenőrzi, és érdemének megfelelően díjazza. Akik példát mutatnak az egész életen át tartó tanulásból. Akik Arany Jánosnak, Babits Mihály tanár úrnak vagy Jedlik Ányosnak, Németh Lászlónak méltó utódai. Akik Szent István országának elkötelezett továbbépítői lesznek. Ehhez kívánunk a pedagógus kollégáknak és a gyerekeknek, szülőknek jó kedélyt, türelmet, kitartást és egészséget. De térjünk vissza együttlétünk okához és céljához, az augusztus 20-i ünnephez. Nincs szándékomban erőltetett kapcsolatot teremteni Szent Istvánnak az ország belső helyzetét megszilárdító tette és Csákvár léte között. Pusztán csak felvetődik bennem a kérdés, hogy ennek híján hogyan alakult volna az évezredek óta lakott Csákvár és vidéke sorsa. Azé a helyé, amely a maga archeológiai leleteivel az egész emberiségnek adott történeti, antropológiai ajándékot, nem említve most az egykori római települést és a feltárt római kori sírokat. Vagy akár az Árpád korig visszanyúló gazdag, igaz, viszontagságoktól sem mentes, emberéleteket követelő szomorú és egyben hősi történetét, híresen híres és mára már ismét feltámadt fazekasiparát, értékes műemlékeit, európai kapcsolatait, szorgalmas és cselekedni vágyó-kényszerülő lakóinak igyekezetét, és persze a táj, az erdő és a parkok szépségének léleknyugtató, élni serkentő hatását. A csákváriak mindezek miatt tartoznak tisztelettel és köszönettel első királyunk államalapításának. Rövidesen megtörténik az új kenyér megáldása. Szeretnék ennek apropóján emlékeztetni arra, hogy a kommunizmus is használta ezt az ünnep-megjelölést augusztus 20-ra, mintegy elnyerni kívánva a vidéken élők rokonszenvét és a feledés homályába taszítani különösen István király szentté avatásának emlékét. Ám az új kenyér ünnepe azelőtt is létezett, de nem a Szent István-nap helyett, hanem mintegy kiegészítésül. Szép, hogy alkalom nyílhat egyúttal az új kenyér megünneplésére is. A kenyér szó a keresztény világban nem ejthető ki anélkül, hogy a test tápláléka mellett ne volna benne tudatunkban az ő lelki táplálék és szent-volta. Ugyanakkor, mint köztudott, az ünnep szavunk etimológiájában az id-napra megy vissza, és arra utal, hogy eljött annak a bizonyos napnak az ideje, hogy itt van az üdvös nap, a mindennapi értelemben is szent nap, amelynek magunkat teljességgel odaszenteljük. A kenyér és az ünnep amolyan sajátságos szinonimaként állnak tehát előttünk. Szent István az államalapítással megtartotta létében a magyarságot. És csak a létező juthat kenyérhez. Testi és lelki táplálékához, amelynek bevitele ünnep, az élet ünnepe. Megköszönöm megtisztelő figyelmüket, kívánok Mindnyájuknak felemelő ünnepet és az ünnepet követő reményteli hétköznapokat.
www.kdnp.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése