Archiregnum

A Magyar Királyságban a Jóisten lakozik. Jelenléte annyira áthatja a szívünket, hogy még a Földünk megjelölésére is az Úr nevét használjuk. Úr, uruszág, ország, mondogatjuk királyságunkról. Uradalmakról beszélünk, mint a rendezett élet legkisebb egységéről. A Jóisten lelke van a Föld erejében, a Nap sugarában és a Szél zúgásában! A teremtés, a Mindenség koronája ez a királyság: az Isten országa, a világ legnagyobb csodája! A Mindenhatónak, a Földnek és a Népnek az egységét pedig az Égből alászállott Szent Korona pecsételi meg! Annyira szeretjük az összetartozás égi jelét, hogy egylényegűvé váltunk vele. Bennünk, általunk kelt életre a Szent Korona. Képe minden születő gyermeknek a szívében ott ragyog! Ez a fénylő tökéletesség összefűzi mindazokat akik valaha ebben a királyságban éltek. Az e világi és a mennyei élet összetartozik, mert a Szent Korona Királysága örök életű. Ez az evangéliumra épült ország jelként lebeg Ég és Föld között. A Világ más birodalmai úgy neveznek bennünket Archiregnum, Őskirályság, Főkirályság, Mintakirályság! Ebben a hazában az országos tisztségek viseléséért jár a legmagasabb fizetség, mert az Ország felemelkedése a legnagyobb dicsőség! A határokat és a törvényeket az Úristen jelölte ki, hogy mindenki kövesse az Örök Rendet! A mércét, amellyel a Szent Király megvalósítja a Mindenható tervét Budapesten őrzik örök emlékeztetőül, hogy mindenki emlékezetében tartsa: Mindenki azonos a Jóisten előtt! Az emberek a szerződéseiket a Jóisten papjai és szerzetesei előtt kötik, mert vallási szerződés minden egyezség. Az Isten papjai és szerzetesei életre szóló házasságban élnek, mivel a Jóisten a férfit és a nőt párnak, egynek teremtette! Az igazság szeretete igazgatja ezt az országot, mert az igazságérzet a Jóisten szeretete! Ez az ősi, égi eredetű királyság a Magyar Királyság! Isten és a Szent Korona nevében küzdjünk Nemzetünk felemelkedéséért!

Budavári Királyi Palota

Budavári Királyi Palota

Támogatja Nagy-Magyarország, a Magyar Királyság területeinek egyesítését!

Királyi bejegyzések archívuma

A királyi oldal rendszeres olvasása jót tesz a Magyar Királyságnak és Önnek egyaránt!

2014. augusztus 8., péntek

V. István a lovagkirály

Felvirágoztathatta volna az országot V. István, a megbocsátó lovagkirály. A betegnek, aki nem lelt gyógyulásra Szent Margit sírjánál, maradt még egy esélye: ha felkereste testvérének végső nyughelyé. Harminchárom évesen, 1272. augusztus 6-án, tehát 742 évvel ezelőtt váratlanul halt meg az Árpád-ház utolsó igazi királyegyénisége, V. István, akit tömören így jellemez a Képes krónika: „Az Úr 1270. évében István kezdett uralkodni egész Magyarország felett, ez a Rábca folyónál vitézül legyőzte és megszalasztotta Ottokár cseh királyt, aki csehekkel, osztrákokkal, brandenburgiakkal és sok mindenféle néppel hatalmasan tört be Magyarországba. Azután Viddin bolgár várost vívta meg, legyőzte a bolgárokat, és királyukat szolgálatára kényszerítette. Két esztendeig uralkodott, és országlásának harmadik évében halt meg, a Boldogságos Szűz egyházában van eltemetve a budai szigeten, a begináknál. Huszonhat hónapig tartó rövid regnálása alatt a lovagias uralkodó apja, IV. Béla politikáját folytatva egységesítette a széthúzó országot, erős egyénisége még fenn tudta tartani a királyi méltóság tekintélyét az azt lerombolni vágyó, tartományúri hatalomra törő bárókkal szemben. Az ország belső rendjének helyreállítása, valamint a magyar külpolitika új alapokra helyezése kivételes tehetségét és előrelátását is jelezte. 1269 őszén, a dél-itáliai Melfiben kettős házassági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött I. Károly nápolyi királlyal. Fia, László herceg és Anjou Izabella, lánya Mária és Anjou Károly házassága révén így a Turul-dinasztia kihalása után, leányágon folytatódott a vérvonala. A szövetség egyben a német és cseh közép-európai hegemónia ellensúlyozására, II. Ottokár féken tartására is irányult. V.István Magyarországot ismét Európa vezető nagyhatalmává emelte volna, korai halála azonban megakadályozta ebben. Az uralkodó 1239-ben született IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként, alig három évesen az adriai tengermelléken szüleivel és lánytestvéreivel együtt vészelte át a tatárjárást. Apja benne látta az újjáépülő ország reménységét, ezért 1246-ban megkoronáztatta, és Szlavónia hercegévé tette. A kunokkal kötött szövetség jegyében az országba visszatelepült Szejhán fejedelem Erzsébet nevű lányával jegyezték el, s ebből a házasságból öt leány- és két fiúgyermek született. Istvánt apja 1270. május 3-án bekövetkezett halála után tíz nappal Székesfehérvárott feleségével együtt koronázták meg a királyi szerviensek tömege előtt. A királyi pár a nemesek és az egész országgyűlés előtt esküvel fogadta, hogy a korábban igazságtalanul elvett nemesi birtokokat visszaadja. Uralkodását kezdettől fogva viszályok jellemezték, apja hívei közül számos ellenfele akadt, ugyanis a szétadományozott királyi birtokokból nagyra nőtt feudális urak – a bárók – már IV. Béla életében megkezdték a királyi hatalom aláaknázását. Bélát és Istvánt összeveszítették és a viszályból igyekeztek hasznot húzni, „hűséges” szolgálataikat újabb és újabb adományokkal jutalmaztatni. Ennek a veszélyes folyamatnak István erélyesen véget akart vetni, és a királyi hatalom megszilárdítása érdekében bírákat küldött szét az ország minden szegletébe az elbitorolt felségjogok visszaszerzésére, az országos méltóságokat pedig saját híveivel töltötte be. Maga a Dunántúlra ment, a megyékben gyűlést hirdetett, amelyre a nemeseket, várjobbágyokat, várnépeket és a terület más lakosait is meghívta. Akinek panasza volt, a király elé járulhatott, és igazságos ítéletet kaphatott. Mialatt azon fáradozott, hogy az országot rendbe hozza, kiéleződött a magyar–cseh ellentét II.Ottokárral, és kitört a háború. Erre az adott közvetlenül okot, hogy nővére, Anna, apjuk kincseit magához véve (koronákat, királyi pálcát, királyi széket, kardot, nyakláncot, ékszereket és aranyedényeket) vejéhez, a cseh királyhoz menekült. Példáját követte IV. Béla híveinek nagy része, így a Héder nembeli Kőszegi Henrik szlavón bán és fia, Iván, Geregye Miklós és István, valamint Aba Lőrinc. Meghódoltak a cseh uralkodónak, és átadták nyugat-magyarországi váraikat. Többek közt Sztrigó, Dobra, Szalónak, Kőszeg, Szentvid, Borostyán, Kertes és Roj vára került a cseh király kezére. II. Ottokár veszélyes és kemény ellenféllé nőtte ki magát. Ausztriát megkaparintva, a németekkel szövetkezve (vágyott a német császári koronára is) Magyarország meghódításáról álmodozott. István a trónra lépése után igyekezett békésen rendezni a vitát, és a csehet személyes megbeszélésre hívta. 1270 októberében a Duna Pozsony melletti szigetén találkoztak, két évre fegyverszünetet kötöttek, és mindkét részről négy-négy embert bíztak meg, hogy a közöttük felmerülő vitás kérdéseket elintézzék. Ottokár egy pillanatra sem gondolta komolyan a békét. Továbbra sem adta vissza Istvánnak a jogos tulajdonát, a családi kincseket, a nyugati határszélen lévő hatalmaskodó főurakat pártfogásába vette, és a magyar király ellen lázította. 1270 novemberében a Hahót nembeli Arnold fia, Miklós németeket hívott Pölöske várába, majd velük a vidéket sanyargatta. V. István a zalai ispánt küldte ellene, de az testvérével együtt elesett a vár ostromában. Ezalatt fegyverkezett és megtorolta a határsértéseket. A vasi ispán vezetésével sereget indított Stájerország határvidékére, Lembach, Marburg, Fürstenfeld, Regede táján történtek hadmozdulatok. 1270 decemberében aztán az uralkodó is megindult és ötvenezer fős had élén Ausztriába nyomult, Bécstől egész Németújhelyig kegyetlenül pusztította a térséget. Ottokár álnok módon panaszt tett a bíborosok testületénél – a pápai szék éppen üresen volt ekkor – és a keresztény fejedelmek előtt Istvánt hitszegőnek kiáltotta ki külföldön, hogy igazolhassa tervezett hadjáratát. Hatalmas sereget toborzott, Thüringiából, Meissenből, Sziléziából, Brandenburgból, továbbá a cseh tartományokból is gyülekeztek zászlói alá. 1271 március végén a serege már kilencvenezer főre duzzadt és a Morva-mezején táborozott. Április elején hidat veretett és hadával átkelt a határfolyón. A Felvidék nyugati részein sorra foglalta el a várakat, Dévény és Somfa után április közepén esett el Pozsony, amelyet a csehek fel is gyújtottak. Miután a Dunán nagy fahidat veretett, a cseh király észak felé fordult, és seregével bevette Szentgyörgy, Bazin és Vöröskő várát, majd Nagyszombat városát. Ellenállásra csak elvétve talált, a védtelen falvak és mezővárosok lakói önként meghódoltak előtte. Csapatainak egy része a Vágon is átkelt, Geregye Miklós és István vezetésével megostromolták Nyitra várát, és a Garamig nyomultak. Ekkor már a magyar had is együtt volt és a király vezérlete alatt a Duna jobb partján Moson környékén táboroztak. Május 9-én az előcsapat Csák Péter vezetésével megtámadta az átkelő cseheket Pozsonynál, de vereséget szenvedett. Május 15-én a mosoni csatában is Ottokár győzedelmeskedett, és elfoglalta Óvárt és Mosont, a magyar haderő pedig a Rábca mögé vonult vissza. Ottokár serege eddig győzelmet aratott, de jelentősen ki is fáradt a hadjáratban, így a cseh király eleinte hajlott a békére. V. István a veszprémi püspököt küldte május közepén táborába, hogy a béke feltételeit megtanácskozzák. Miután azonban kijelentette, hogy amit „karddal elfoglalt” Magyarországból, azt nem hajlandó visszaadni, a követjárás megszakadt, a harc tovább folytatódott. A csehek egy régi cselhez folyamodtak, visszavonulást színlelve akarták a magyarokat tőrbe csalni. Május 21-én csaptak össze a Rábca mentén a döntő ütközetben, amelyben – a heves nyilazásban és a közelharcban való kemény dárdázásban – a magyar had rövid idő alatt szétverte a cseh és német csapatokat. István serege az ellenséget az ország kapujáig, Mosonig űzte. Ottokár éjszaka felkerekedett, átkelt a pozsonyi hídon, a szétbomlott csapatait elbocsátotta, maga pedig Bécsbe vágtatott. A magyarok szüntelen a nyomában voltak, átkeltek a Dunán, Osztrák- és Morvaföldön adták vissza a pusztítást, és rengeteg foglyot ejtettek. A békét – amelyet ismét István kezdeményezett –, 1271. július 2-án Pozsonyban kötötték meg. Az ország területi épsége helyreállt, II. Ottokárnak mindent vissza kellett adnia, amit „karddal” szerzett a Magyar Királyságban. István viszont lemondott azokról a kincsekről, amelyeket Anna testvére Prágába hurcolt. Anna kegyetlen, ravasz és bosszúálló természetű nő volt, a király pedig ennek éppen az ellentéte. V. Istvánban fellobbant az igazi lovagkirály lelkülete, ami igazán ritka jellemvonásnak számított abban a korszakban. Feljegyezték, hogy bátor, megbocsátó, józan és hősies volt. Mondták, hogy amikor csatázott, teljesen átlényegült, és mintha Szent László küzdött volna a hadak élén. Volt benne misztikus vonás is, akárcsak szent testvérei­ben: Margitban, Jolántában és Kingában. Nem volt ritka eset, hogy a csaták után hirtelen megtorpant, elvonult a külvilágtól, szemlélődött, vezekelt. 1270 augusztusában is egy ilyen titkos zarándokútra indult Krakkóba, Szent Szaniszló püspök sírjához. Feleségét a gyönyörű kun asszonyt, Erzsébetet nagyon szerette, noha annak alantas cselszövése, uralomvágya okozta tragédiáját. 1272 júniusában a király az Adriai-tenger partjára indult seregével, hogy ott I. Károllyal, szicíliai szövetségesével találkozzon. Az egész ország jövőjére döntő hatású külpolitikai tette, az Anjou-szövetség megkötése kulcsfontosságú volt. Ez a francia-olasz támogatás dél felől soha jobbkor nem jöhetett volna, hiszen nyugatról megint kezdett nyomasztóvá válni a német, illetve most már cseh köntösben is jelentkező erőszak. A dél-itáliai szövetség ugyanakkor a keleti tatár fenyegetések miatt is fontos ellensúly volt. A királyt tehát 1272 tavaszán a Dráván túl találjuk, főurak kísérik, és vele van elsőszülött fia, a tízéves László trónörökös is, akit Károlynak, mint vejét, szándékozik bemutatni. Jú­nius 24-én V. István Bihácsra érkezett.  Felesége titkos szeretője, Gutkeled Joakim horvát-szlavón bán a királyné megbízásából ekkor lépett akcióba. Útközben elrabolta a kíséretből a trónörökös László herceget, és a Dráva menti Kapronca várába vágtatott vele. (A tízéves gyermeket állítólag Habsburg Rudolf lányával kívánták összeadni, a rablás így a Habsburg-befolyás Magyarországra való kiterjesztését szolgálta volna, egyes kutatók így Grandpierre Endre nézete szerint.) Amikor a féktelen indulatkitörésekre hajlamos István észrevette a cselszövést, dühödt haragjában talán agyvérzést kaphatott. A nagy felindulástól és az erőltetett lovaglástól rosszul lett, kénytelen volt Gutkeled üldözését feladni, és azt hű szolgáira bízni. A források csak annyit közölnek, hogy az erős, egészséges, harminchárom éves férfi fizikuma összeomlott, hirtelen súlyosan megbetegedett, és közeli halálát érezve a Csepel-szigetre vitette magát. Állapota egyre rosszabbodott, itt halt meg 1272. augusztus 6-án. Holttestét a Nyulak-szigetéén lévő domonkos kolostorba vitték, és Margit húga mellett, a főoltár bal felén, magas vörösmárvány koporsóban helyezték nyugalomra. Az 1943-ban szentté avatott Margit avatási jegyzőkönyveiből ismert, hogy azok a betegek, akik koporsójánál nem leltek gyógyulást, erre még egy lehetőséget kaptak. Testvére, István sírjánál is csodák történtek, nyughelye csakhamar zarándokhellyé vált.

http://magyarhirlap.hu







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Keresés ebben a blogban

Oldal statisztika: összes oldalmegjelenítés