Archiregnum

A Magyar Királyságban a Jóisten lakozik. Jelenléte annyira áthatja a szívünket, hogy még a Földünk megjelölésére is az Úr nevét használjuk. Úr, uruszág, ország, mondogatjuk királyságunkról. Uradalmakról beszélünk, mint a rendezett élet legkisebb egységéről. A Jóisten lelke van a Föld erejében, a Nap sugarában és a Szél zúgásában! A teremtés, a Mindenség koronája ez a királyság: az Isten országa, a világ legnagyobb csodája! A Mindenhatónak, a Földnek és a Népnek az egységét pedig az Égből alászállott Szent Korona pecsételi meg! Annyira szeretjük az összetartozás égi jelét, hogy egylényegűvé váltunk vele. Bennünk, általunk kelt életre a Szent Korona. Képe minden születő gyermeknek a szívében ott ragyog! Ez a fénylő tökéletesség összefűzi mindazokat akik valaha ebben a királyságban éltek. Az e világi és a mennyei élet összetartozik, mert a Szent Korona Királysága örök életű. Ez az evangéliumra épült ország jelként lebeg Ég és Föld között. A Világ más birodalmai úgy neveznek bennünket Archiregnum, Őskirályság, Főkirályság, Mintakirályság! Ebben a hazában az országos tisztségek viseléséért jár a legmagasabb fizetség, mert az Ország felemelkedése a legnagyobb dicsőség! A határokat és a törvényeket az Úristen jelölte ki, hogy mindenki kövesse az Örök Rendet! A mércét, amellyel a Szent Király megvalósítja a Mindenható tervét Budapesten őrzik örök emlékeztetőül, hogy mindenki emlékezetében tartsa: Mindenki azonos a Jóisten előtt! Az emberek a szerződéseiket a Jóisten papjai és szerzetesei előtt kötik, mert vallási szerződés minden egyezség. Az Isten papjai és szerzetesei életre szóló házasságban élnek, mivel a Jóisten a férfit és a nőt párnak, egynek teremtette! Az igazság szeretete igazgatja ezt az országot, mert az igazságérzet a Jóisten szeretete! Ez az ősi, égi eredetű királyság a Magyar Királyság! Isten és a Szent Korona nevében küzdjünk Nemzetünk felemelkedéséért!

Budavári Királyi Palota

Budavári Királyi Palota

Támogatja Nagy-Magyarország, a Magyar Királyság területeinek egyesítését!

Királyi bejegyzések archívuma

A királyi oldal rendszeres olvasása jót tesz a Magyar Királyságnak és Önnek egyaránt!

2014. augusztus 8., péntek

Királyeszmény - Szent István király


Szent István királlyá avatási szertartásának honi jelentősége és európai háttere

A királyi hatalom Szent Istvánra ruházásának szertartása sarkalatos eleme a 11. század honi eszmetörténetének. A koronázási ordók ugyanis nemcsak azokat az alapvető jelvényeket, insignia-t írják le, amelyeket a királyavató szertartáson a királyi méltóság átadásának látható jeleiként alkalmaznak, hanem e méltóság mélyebb, teológiai szempontú megalapozását is magukban foglalják. Ezért tartjuk elengedhetetlenül fontosnak a királlyá avatások rövid áttekintését, majd az ennek teológiai magyarázataira való részletes kitérést, és az Istentől származtatott királyi hatalom forrásokból kielemezhető intézkedéseinek és szervező tevékenységének bemutatását. Hazai tekintetben is ez adhat magyarázatot arra, miért kapcsolódik szorosan István koronázási szertartása a korai keresztény magyar királyság gondolat- és eszmevilágához, megalapozza azt, és hogyan válik mércévé a 11. századi királyutódok megítélésében is. Felfogásunk szerint István királlyá avató szertartásának a sisakkoronán kívül a lándzsa is egyik alapvető eszköze volt. A lándzsa István sógorának, Henriknek a német királlyá avatásánál 1002-ben szintén központi szerephez jutott. Ez évben ugyanis Thangmarnak, a hildesheimi püspök életrajzírójának feljegyzése szerint a mainzi érsek és a hildesheimi püspök „Henrik urat […] Mainzba vezették és […] a kormányzást és a királyi hatalmat átadták neki az Úr lándzsájával (regimen et regiam potestatem cum dominica hasta illi tradiderunt) és azután pedig a rendnek megfelelően elvégezvén mindent, felkenték (unxerunt).”1
A német királyi hatalomnak a szent lándzsával a mainzi érsek által Henrikre való kifejezett átruházása feltétlenül fejtörést okoz a középkori királyavató szövegek ismerőinek. A 10–11. századi ordókban tudniillik a leggyakrabban és általánosságban a kard jutott a hatalom-átruházás kiváltságos szerepéhez. Ezt a körülményt az ún. korai német szertartásrend és az ún. mainzi ordo mindkét (római és német) változata meg is mondja ezekkel a szavakkal: az avatáson a király „kapja meg a kardot a püspököktől, hogy tudja: a karddal átadták neki […] az egész királyságot, hogy hűségesen kormányozza. (Potestea ab episcopis ensem accipiat, ut cum ense totum regnum sibi fideliter ad regendum […] sciat esse commendatum)”. Widukind szerint Nagy Ottónak ugyanezt a 936. évi koronázásakor a mainzi érsek így hozta a tudomására: „Vedd ezt a kardot […] isteni felhatalmazás alapján átadatván neked a frankok egész birodalmának teljes hatalma. (Accipe […] hunc gladium […] auctoritate divina tibi tradita omni potestate totius imperii Francorum.)”2
Henriket 1002-ben vitathatatlanul egyházi szertartás során ruházták fel a kard helyett a szent lándzsa útján a királyi hatalommal. Ám olyan szertartásrendet nem ismerünk, amely közvetlenül és kifejezetten lándzsával adja át a királyi hatalmat. A kevés számú olyan liturgikus szöveg közül, amely világosan és határozottan nem a karddal adja át a királyi hatalmat, a Schramm által 880 és 960 közé keltezett és Erdmann-ordo-nak nevezett szöveget említjük először. Ennek a jogart (sceptrum) átadó kísérő intelme így hangzik: „Vedd a sceptrumot, a királyi méltóság jelvényét, tudniillik a királyság egyenes vesszőjét (virgam), a hatalom pálcáját (virgam), hogy vele magadat helyesen irányítsad, az anyaszentegyházat, tudniillik az Istentől rád bízott keresztény népet királyi erőddel védelmezd a gonoszoktól, a bűnösöket javítsad meg, az igazakat pedig segítségeddel vezesd, hogy megtarthassák a helyes utat.”
Ugyanez a szertartásrend egészen pontosan fejezi ki a bakulusnak (botnak) a pásztorbottal való szoros kapcsolatát, a király lelkipásztori mivoltát is említve: „Vedd át a bakulust, a szent uralom jelvényét (sacri regiminis signum), hogy a gyengéket erősítsed, az ingadozókat szilárdítsad, a rosszakat javítsad, az igazakat vezéreld az örök üdvösség útjára (rectos dirigas in viam salutis aeternae)”.3
Az Erdmann-ordo szövegének súlyos a mondanivalója. Nemcsak azért, mert a sceptrum a királyságot átruházó jelvény. Aki ezt a szöveget szerkesztette, annak biztos ismerete volt arról, hogy a „sceptrum” méltán helyettesíthető a „virga”-val. A szövegben a királyi méltóság felöleli mind az uralkodói hatalmat, mind az anyaszentegyház védelmét. A király lelkipásztor-voltát a bakulus átadása fejezi ki egyértelműen, és itt egyszersmind a bakulusnak a püspöki pásztorbottal való szoros kapcsolatát is.
Ugyanez az ordo ismeri a kardot is, de csak mint a fenyítő hatalom eszközét: általános értelemben, úgy, amint ez Péter apostol levelében (1 Pt 2, 14.) előttünk áll. Az ordo körültekintően fogalmazza meg a királyi hatalom gyakorlására nézve Isten akaratát. A király az Istentől rábízott keresztény nép védelmezője, a neki átadott bakulus a „szent uralom” jelvénye.  A királyi méltóság tekintetében a sceptrum (virga) és a bakulus (sacri regiminis signum) azonos értékű. Ezen nem változtat az sem, milyen sorrendben tartalmazza a vonatkozó szövegeket az ordo: hiszen az egyháznak, vagyis Isten reá bízott népének a védelme és a király lelkipásztor volta azonos módon része a királyi méltóságnak. Ezt a gondolatmenetünket az alábbiak erősítik meg. Az Erdmann-ordo keletkezésének helye a Sens-i egyházmegye, és ugyanitt szerkesztették — alighanem Festkrönung céljára — az ún. Sens-i formulákat. Ezeket Schramm 10. századinak valószínűsítette. Bennük a királyi bakulus átnyújtásakor mondandó ima ezt hirdeti: „Ez alatt a bakulus alatt bízzuk rád a frankok királyságának kormányzását (gubernaculum regni Francorum) az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy az Úr népét igazságosan kormányozd és a szentek egyházait jól igazgasd (út populum Domini iuste regas et ecclesias Sanctorum bene disponas).”4
A hazai történetkutatásban Tóth Zoltán idestova hét évtizede igyekezett a szakemberek figyelmét a szigeti eredetű ún. Egbert-ordo-ra irányítani, mint Szent István koronázási szertartásrendjére.5
Ez az ordo három jelvényt említ a királyavatásnál: a sisakot (galea), a sceptrum-ot és a bakulust.6 Ez az Egbert-szertartásban említett sisak a középkorból ismert sisakkoronának (Helmkrone), más néven pántos koronának (Bügelkrone) az előzménye. Az utóbbinál Schramm megállapítása szerint „technikailag olyan pántos sisaknak a vázáról van szó, amelynél lemondtak a boltozatos közbülső felületek tetőrészeinek beillesztéséről”. Ennek lényege tehát: „a fejhez két simán alkalmazott pánt derékszögben fedi egymást”. Schramm állásfoglalása előtt két évtizeddel már Alföldi András hasonló megállapításra jutott. Feltűnik a keresztpántos korona (Bügelkrone) III. Ottó egyik királykori pénzén, ormán olyan módon dőlt kereszttel, mint megállapításunk szerint a honi corona latinan. A kereszt nélküli Bügelkrone-t viseli a német birodalmi koronán ábrázolva Dávid és Salamon, s ismert II. Henriknek szakramentárium-beli két képén és II. Konrád pecsétnyomójáról is.7 Maga a birodalmi korona a keresztpántos korona különleges esete, ti. keresztpánt helyett csak egy pánt ível át felette, hogy helyet adjon az alatta viselendő királyi mitrának. Igen ritka volt az egypántos korona ábrázolása: a Karoling-korban Lothar császárt ábrázolja így 849 és 851 közt készült evangeliáriuma, és Kopasz Károlyt a 870-ben készült Codex Aureus. A Bécsben őrzötthöz hasonló egypántos birodalmi koronával mutatja II. Henriket Münchenben őrzött szakramentáriuma.8 Mindezek a pántos (= sisak) korona ábrázolások jó okkal kaphatják az Egbert-ordo galea-ként jelölt jelvényének nevét is, akár a magyar szent korona „latin koronája” is. A III. Ottó királykori pénzén látható (Schrammtól doppelte Bügelkrone-nak nevezett) dőlt keresztes korona és a 997. évi császári pecsét ormán enyhén dőlt kereszttel ábrázolt korona korszerűnek igazolja az István H2 dénárjainak legjobb példányain térben ábrázolt, zárt korona enyhén dőlt keresztjét is.9 Ugyanezt, vagyis a III. Ottó korának való megfelelést kell megállapítanunk teljes hangsúllyal a szent korona felső részének, a latin koronának tetején lévő, enyhén dőlt keresztről is. István (vélt vagy valódi) koronájának formáját nem lehet III. Ottó idejével ellentétbe állítani. Megfelel ez a körülmény Thietmar merseburgi püspök (†1018) kortársi tudósításának, hogy István III. Ottó „kegyéből és késztettetésére (gratia et hortatu) nyert koronát és királyként való megáldást.”10 Az említett dénáron látható királyi lándzsát (lancea regis) vízszintesen kinyújtott ujjaival egy kéz hüvelykujjával megtámasztva nyújtja át. Lényeges annak kiemelése, hogy ez a kéz a lándzsát nem markolja meg, nem tartja ujjai közt, hanem átadó mozdulatot tesz, vagyis Isten átadó kezét akarja ábrázolni, és nem földi király átvevő jobbját. Hogy a kéz István dénárján nem felhők közül, hanem ruhaujjból nyúlik ki, az nem akadálya annak, hogy az ábrázolt kézben a manus Dei-t lássuk. A manus Dei-t pl. II. Henrik 1002 és 1014 közt készült szakramentáriuma a magasban ruhaujjból kinyúlva ábrázolja a német király felett.11 A dénáron a „király lándzsáját” átnyújtó kéz Istennek a király mennyei invesztitúráját végző jobbja. Megítélésünk szerint itt a dénár az Egbert-ordo imádságának (Post communionem) képszerű ábrázolását adja: „Adj (variáns: Add) Uram a Te szolgáidnak, a mi fejedelmeinknek égi fegyvert (variáns: az igazságosság égi fegyverét)”. Amint több mint egy évtizede megállapítottuk, annak a határozott bemutatása is, hogy a lándzsa birtokosa senki másnak nincs alávetve, csak az égi Hatalomnak.12 A dénáron látható királyi jelvények, tudniillik a zárt korona és az Isten nyújtotta botnyelű lándzsa ismeretében kellően igazoltnak tartjuk Istvánnak az Egbert-ordo alapján való királlyá avatását, azonosítva a szertartásrendben említett sisakot a dénáron ábrázolt, zárt koronával, az Egbert-ordo jogarát és botját (bakulus) a dénár Isten átnyújtotta lancea regis-ével. A szent lándzsának a király bakulusával való helyettesítését II. Henrik kora az ábrázolásban kétségtelenül megtette. Henrik többször említett szakramentáriumának képén az angyal durván legallyazott, fanyelű lándzsát tesz Henrik király kezébe, a felirat szerint „az angyal lándzsát (hastam) ad neki.”13 István dénára tárgyi szempontból: a dőlt keresztes, zárt koronának és az Isten kezéből átnyújtott lándzsának a bemutatásával igazolja az Egbert-szertartásrendnek a magyarországi királyavatások során való alkalmazását. Ugyanígy alátámasztja a dénár Ademarus Cabannensis kortárs krónikás († 1035 körül) adatát (e mű egyébként az első magyar király lándzsájának egyetlen írásos forrása): eszerint III. Ottó a magyarok urának „megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen (vagy: megengedte nagylelkűen, hogy királysága legyen), engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki.”14
A krónika előadásában kifogástalan bizonyítékát olvashatjuk az Egbert-ordo Salamon koronázásán való alkalmazásának. Nemcsak arra hivatkozhatunk, hogy a gyermekkirály koronázásán énekelték az Egbert-ordo-ban ismételt „Légy ura atyádfiainak (Esto dominus fratrum tuorum)” bibliai eredetű imarészletet, hanem arra is, hogy ez a szertartás az egyetlen olyan ordo, amely nem tartalmazza a hatalmat átruházó és ezért a királynak átadandó jelvények közt a kardot. A kard a krónika előadása szerint a nevezetes várkonyi jelenetben a hercegi méltóság legfontosabb jelvényeként szerepel, és Béla a kard választásával fejezi ki András előtt, hogy ő a királyság helyett a hercegi hatalomra tart igényt. Andrásról bihari püspökének híradásából tudjuk, hogy az általa megbuktatott Péter ellenében a maga uralmát úgy akarta törvényesíteni, hogy István (vélt vagy valódi) „ékességeit, királyi jelvényeit kerestette (anteccessoris inquireret ornamentum, supperlectilem regiam)”.15 Andrásnak ez az aktusa azon a frank és német felfogáson és eljáráson alapult (vagy annak felelt meg), hogy az utód uralmának törvényességéhez alapvető kellék volt az előd királyi jelvényeinek birtoklása. Ezeknek a birtoklása logikailag kívánta meg, hogy az utódot az előd trónfoglalása esetén is alkalmazott szertartás keretében ruházzák fel insignia-jával. Ezt a következtetést András esetében külön is nyomatékosítja Salamonnak az Egbert-szertartás szerinti királlyá tétele, hiszen őt apja Bélának tett trónöröklési ígérete ellenére koronázták meg. Emiatt Andrásnak arra különösen ügyelnie kellett, hogy régebben már alkalmazott, hagyományos szertartás szerint történjék Salamon koronázása. Azt tudniillik Andrásnak mindenképpen meg kellett akadályoznia, hogy újonnan bevezetett szertartásra mint súlyos alaki, liturgikus hibára támaszkodva Béla és hívei megtámadhassák vagy kétségbe vonhassák Salamon koronázásának jogszerűségét vagy érvényét.
Az Egbert-szertartás részleteinek mint István koronázásán nagy valószínűséggel elhangzott szövegeknek jog- és eszmetörténeti szempontból különös jelentőséget tulajdoníthatunk. A jogar (sceptrum) átadásánál ugyanis a király felett a következő áldást mondják: „Áldjad meg urunk ezt a főpap–fejedelmet (presulem principem), Te aki a minden király királyságát öröktől fogva kormányzod.”16
Az imarészlet lényeges mozzanatait terjedelmes magyarázatok közé foglalta és vizsgálta 1100 körül az ún. Normann (más néven York-i) Anonymus. Ez a vizsgálat széles keretek közt történt mind teológiai (szentháromságtan, krisztológia, szentségtan) szempontból, mind a korszakokat tekintve: a bibliai előzmények és előképek gazdag példatárával igazolja a szerző a kifejtett álláspont és az ősi, isteni elhatározás mindenben érvényesülő voltát. Elmélkedésének forrásai között ezért Szent Ágoston, Gelasius pápa, I. (Nagy Szent) Gergely, az Ó- és Újszövetség számos erre vonatkozó helye megtalálható, csakúgy, mint a nyugati gót zsinatok határozatai a Pseudo-Isidorusból. Gondolatmenetében fontos mozzanat Isten és az Úr Felkentjének egymáshoz viszonyított értelmezése. Ezért tartjuk lényegesnek az alábbi részletek bemutatását.17
A Normann Anonymus szerint „az anyaszentegyház annak a Krisztusnak jegyese, aki igazi király és pap (verus rex et sacerdos), ám nem azért mondják [az egyházat] az ő jegyesének, mert pap, hanem mert király. Azért is mondják tudniillik királynőnek, mert írva vagyon: ’Jobbod felől állt a királynő (regina) aranyozott ruhában’ […] (Ps. 44, 10) — Szent Ágoston is […] világosan királynőnek (reginam) nevezi beszédében” […] „A királyokat Isten egyházában isteni felhatalmazással és szent atyák intézkedésével szentelik fel […] s a szent kenettel és áldással szentelik meg, hogy legyen hatalmuk a keresztény nép kormányzására […] amely Istennek a szent egyháza (ut habeant potestatem regendi populum christianum […] qui est ecclesia sancta Dei).” „A püspöki rend is arra létesül és nyer szent felkenést és megáldást, hogy szintén kormányozza az anyaszentegyházat az Istentől neki átadott tanítás szerint. […] [Gelasius pápa] a világot (mundus) szent egyháznak nevezi, amely ebben a világban vándorol. Ebben a világban uralkodói hatalma (principatum) van a szent kormányzás papi tekintélyének és a királyi hatalomnak (sacerdotalis auctoritas et regalis potestas). Ezt az uralkodói hatalmat egyesek azt állítva osztják meg, hogy a papé a lelkek kormányzásának hatalma, a királyé pedig a test kormányzásáé, mintha a lelkeket kormányozni lehetne a test nélkül, s a testet lélek nélkül. Ez azonban semmiképpen sem lehetséges.”  […] „Ez a két személy, tudniillik a pap és a király, úgy látjuk, Krisztus szerepét tölti be, és képét viseli (vices Christi tenere videtur et imaginem). Szent Ágoston szerint […] Jézus Krisztus az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik avégett, hogy kormányozzon minket, a másik avégett, hogy irántunk Istent kiengesztelje. […]”18 „Az Ószövetségben a felkenésre és isteni áldásra (a főpapra és a királyra) leszállt a Szentlélek és istenné tevő ereje (virtus deificans), hogy ez által Krisztus előképe és ábrázolása legyenek, (Christi figura […] et imago), s ez [az erő] más emberré változtassa őket […] Személyében például ez Áron volt, az pedig Saul, de lélekben és erejében semmiképpen sem, hanem az Úr felkentje (christus Domini). Ezért felismerhető, hogy mindegyikben mintegy két személy volt, az egyik a természet szerint (ex natura), a másik a kegyelem által (ex gratia). […] Az egyikben természet szerint oszthatatlan ember (naturaliter individuus homo), a másik a kegyelem által Krisztus, azaz Isten–ember (id est Deus–homo). […]” Az Úr felkentje „birtokolja magában az Isten lelkét és erejét”. […] „Az Úr felkente Sault és felkente Dávidot, de Sámuel által, aki hű próféta volt az Úr házában […] Mindkettőt (Sault és Dávidot) joggal nevezték ezért az Úr felkentjének és birtokolta magában az Úr lelkét, s íme, mivel összekapcsolódtak az Úrral, egy lélek voltak vele. (1 Cor 6, 17). Ezért a törvényben isteneknek is mondják őket (in lege etiam dii vocati sunt. Ex 22, 28) [..] S más helyen: ’Én mondtam: istenek vagytok (dii estis’. Ps 81, 5)” […] „A király és a pap (az Isten-nevet és mivoltot) valóban birtokolja és annak részese, de nem a természet által, hanem a kegyelem által (non per naturam, sed per gratiam)”. […] „Az a király pedig (Saul, illetve Dávid) és az a pap (Áron), aki ennek a Krisztusnak, azaz Istennek és embernek a hasonmása és képe volt, mivel mindkettő egészen ember volt, a felkenés kegyelme és megáldás szentelése által teljesen megistenült és megszentelődött (totus deificatus erat et sanctificatus).” […] „Ha […] a görög nyelvi etimológiát alkalmazod, akkor a megszentelés, vagyis apotheosis, előtted istenné tételnek fog hangzani (consecratio id est apotheosis sonabit tibi deificatio). Ha tehát mindkettő: a király és a pap a kegyelem által isten és felkentje az Úrnak, bármit tesz és művel e kegyelem szerint, azt már nem ember teszi meg és műveli, hanem isten és felkentje az Úrnak (iam non homo agit et operatur, sed deus et christus Domini). S bármi történik reá nézve, az már nem emberrel, hanem az Istennel és az Úr Felkentjével történik.” […]19 „A pap a Krisztusban lévő egyik természetet, tudniillik az emberét jelenítette meg előképszerűen, a király a másikat, tudniillik az Istenét. […] Igazságos volt tehát, hogy [Dávid] királynak a papok felett hatalma is és uralkodói felsősége is (et potestatem et imperium) volt.” […]20 „A papoknak velük (a királyokkal) egyfajta közösségük van a kormányzásban (regiminis communionem) és ennek a kormányzásnak bizonyos közös jelvényei, amilyen a pásztor vesszője (pálcája, virga pastoralis) és a király vesszője (pálcája, virga regia). Mindkettő egyazon misztériumé, egyazon erőé, és közös a szentség, amellyel rendelkeznek (unius misterii, unius virtutis et commune optinent sacramentum).” […]21 „A következő két dolog közül mondjuk ki az egyiket: vagy a pap király is, vagy a király pap is ebben a tekintetben. De ezeknek (a tételeknek) bármelyike igaz, vagy akár mind a kettő, azt nem tagadhatjuk, hogy ebből a szempontból mindkettőnek egyazon a hatalma, és az egész misztériumban és erejében egy a királyi és a püspöki vessző.” […] „Helyettesítését és királyságát az igazi Krisztus [a királyra] méltóztatik bízni. Ezért azután az is, aki a király megbízásából jön be (az egyházba) […] a juhok pásztora.” […] „Ha nem így volna, akkor szent Gergely pápa nem volna szent pápa, […] mivel a császár parancsolta meg (iussit), hogy pápa legyen [590-ben], és rábízta ennek a méltóságnak a szolgálatát, amint maga [Gergely] tanúsítja a császár nővéréhez […] írt levelében.” […]22 „Ha tehát a császár bízta rá, aki pápa volt, ennek a méltóságnak a szolgálatát, azaz a püspökséget, […] s ez nem ellenkezett az igazság szabályával, akkor hasonlóan kell megítélni a pápánál alacsonyabb rangú püspököket, akikkel hasonlóan történik a dolog.” […] „Egyébként mekkora is a császárok vagy királyok hatalma zsinatok összehívására és azok vezetésére, azt szent atyák és papok példája tanúsítja, amely a négy szent fő zsinatra […] vonatkozik:23 a nicaeai […] (Nagy) Konstantin császár alatt [325], a második a konstantinápolyi az idősebb Theodosius alatt [381] […] a harmadik az ephesusi az ifjabb Theodosius alatt [431] […] a negyedik a khalkedoni […] Marcianus alatt [451].” […] „Arról van szó, hogy […] ezeket a zsinatokat az említett császárok vezették, hatalmukkal hívták össze, s azokon jelen voltak, amint olvasható a szóban forgó zsinatok (határozatainak) bevezetésében.” […] 24 „S ilyen a rendje ennek a bevezető szövegnek. Ebből megláthatjátok, mennyire a főpapok élére állította a császárt az Isten gondviselése és emelte őt az égig, hogy zsinatra hívja össze a világ püspökeit. […] „Nincs az Istenhez közelebbi hatalom, amely felségesebb, mint a császáré, hanem az övénél alacsonyabb minden más. Mivel a legfőbb a mennyei császárnak, és a másodiknak, a földinek egy és ugyanaz a hatalma, ám első renden van a mennyeié, és másodsorban a földié.” […] „Ha pedig valaki fel akarja lapozni a Toledoban tartott gót zsinatokat, meg fogja találni, hogy Rekkared […] és [más] dicsőséges királyok az isteni gondviseléstől és rendelkezéséből a püspökök felett uralmat, kormányzást és uralkodói hatalmat (regimen, et potestatem et dominationem) birtokoltak, határozataikkal őket zsinatra hívták össze, ezeken a zsinatokon jelen voltak és vezették azokat, a katolikus hit szentségeiről szónoklatokat tartottak, a mennyei dolgokról meg az egyházkormányzatokról kegyesen és hittel tárgyaltak, Isten nevében ugyanezt parancsolták a főpapoknak és hatalmat adtak nekik, hogy cselekedjenek, közösítsék ki az eretnekeket, azokat pedig, akik a szent atyák döntései ellen bátorkodtak tenni, a maguk királyi, sőt Istentől sugalmazott ítéletével büntették.” […]25 „Ebből nyilvánvaló, hogy a királyoknak szent és sérthetetlen egyházkormányzati hatalmuk (sacrosanctam potestatem ecclesiastici regiminis) van Isten püspökei felett is és úgyszintén imperiumuk, hogy ők is kötelességtudóan és híven kormányozzák az anyaszentegyházat. […]26  A királyt „minden dolgának megtételére felszentelik és megistenül (consecratur et deificatur). De mindez azt bizonyítja, hogy az Istentől neki adományozott kegyelem által az emberek szívét és testét igazzá teheti és üdvözítheti, s ez által az emberek igazzá tevője és üdvözítője lesz (iustificator et salvator hominum).” […] „Ezzel a kenettel kente fel őt Krisztus a királyságra: ebből kente fel a papokat, királyokat, prófétákat és a vértanúkat, akik a hittel diadalmaskodtak a királyi hatalmakon, cselekedtek igazságosságot és nyerték el az ígéreteket.” […] „Ez az Isten által való legmegszenteltebb felkenés, amelynél semmiféle megszenteltebb nincsen.”27 […] „Az Ő [Krisztus] példájára kenetett fel és istenült meg (a király), s ezért követheti Őt mindenben. Ezért engedheti el a bűnöket is és ajánlhat fel áldozatul kenyeret és bort, amit minden esetre megtesz azon a napon, amelyen koronázzák, tudniillik különösképpen az ünnepségén. […]” „[A király] felszentelésekor a püspök azt mondja neki: áldjad meg, Urunk, ezt a presul princeps-et. […] Ha tehát főpap–fejedelem és legfőbb püspök (presul princeps et summus presul), ezért amikor a többi főpapnak a vesszőt és a gyűrűt adományozza (tudniillik a szent kormányzat jelvényeit), ami a király méltósága, sőt kötelessége, akkor ezt nem világi ember keze adja, hanem főpap megszentelt keze (manus sanctificata presulis). […]” „[A felkenő főpap] szavai Krisztus méltóságát (honor Christi) adják neki, hogy a népek szolgálják, hogy imádásban részesítsék (adoretur), hogy ura legyen atyafiainak, tudniillik az Isten fiainak (ut sit dominus fratrum suorum, filiorum videlicet Dei) s hajoljanak meg előtte anyjának, tudniillik az anyaszentegyháznak a fiai. […]28 „Jog szerint tehát senki sem állítható föléje annak, akit ilyen és ekkora nagy áldások áldanak meg, ilyen és ekkora szentségek szentelnek fel, és részesítenek istenülésben, mivel senkit nem áld meg több vagy jobb áldás, senkit több és nagyobb szentség nem szentel fel és nem istenít meg, sőt ennyi sem és egyenlő sem, s ezáltal még csak nem is hasonlítható hozzá senki. […] Amiért is nem nevezhető világinak, mert felkentje az Úrnak, mert a kegyelem által isten, mivel az anyaszentegyház legfőbb kormányzója, legfőbb pásztora, mestere, védője és tanítója (quia per gratiam deus est, quia sumus rector est, quia pastor et magister et defensor et instructor sancte ecclesie sumus est), minthogy testvéreinek ura, mindenkinek imádnia kell őt (adorandus), mert a legfőbb és fejedelem–püspök. Amiatt sem mondható [a király] rangban kisebbnek a püspöknél, mert püspök szenteli fel, mivel többnyire úgy történik, hogy a kisebb rangúak szentelik fel a nagyobb rangút, az alsóbbak a fentebb valót, miként a bíborosok a pápát, az érseket meg egyháztartományának püspökei. Ez pedig azért történik, mert a felszentelésnek nem ők [a főpapok] az alapítói (auctores consecrationis), hanem kiszolgáltatói (ministri). A szentség Isten műve (Deus operatur sacramentum), ők [a főpapok] csak szolgálatot teljesítenek. Akinek tehát Isten akarja, nagyobb szentséget (maiora sacramenta) adományoz, s akinek akarja, kisebbet (minora). […]. „A pápa úrnak se legyen sérelmére abban semmi, amit a királyról mondtunk, mert annyira ő is legfőbb püspök, mint a király az.” […]29 „A király feladata: áldozni, és áldozatot bemutatni lélekben (sacrificare et immolare in spiritu)”, „a pap feladata áldozatot bemutatni a szentség látható szertartása szerint (offerre iuxta ritum visibile sacramenti).”30
A Normann (York-i) Anonymus 1100 körüli traktátusaival a magyarországi megismerkedés, illetve foglalkozás magyarázatát az ún. Egbert-szertartásrend adhatja. Ezt Szent István királlyá avatásán nagy valószínűséggel, Salamon koronázásán kétségtelenül alkalmazták. Az említett ordo szigeti eredete bizonyos, kapcsolatai az ottani királyavató szertartásokkal nem vitathatók. Tanulmányunk az ordo jellegzetes kifejezésének, az avatandó királyt jelölő „főpap–fejedelem (praesul princeps)”-nek a szigeti szertartásokban való előfordulásait és szinonimáit törekedett legalább vázlatosan ismertetni. Ezeknek a szertartási szövegeknek és a hátterükül szolgáló fejtegetéseknek a bemutatásával az akkori teológiai gondolkodásnak azokat a mozzanatait igyekeztünk az olvasó közelébe hozni, amelyek a királyavatás és püspökszentelés szoros rokon vonatkozásainak számítottak. Ezenkívül fontos alapozásul is szolgáltak az egyébként szigorú reformer Petrus Damiani († 1072) régies hangzású álláspontjához: „A királyokat és főpapokat isteneknek és felkenteknek nevezve találhatjuk az elnyert szolgálat szentsége következtében. (Reges et sacerdotes dii et christi dici repperiuntur propter accepti ministerii sacramentum.)”.31 (Ebből a fogalmazásból kitűnik, hogy a korszak teológiája a szentség és szentelmény későbbi megkülönböztetését nem ismerte. A tanfejlődés szempontjából ez lényeges körülmény!) A vizsgált szövegek ószövetségi és újszövetségi példákon mutatják be, hogy természete szerint a király és a (fő)pap is ember, ám felkenése által, az isteni kegyelem által Isten felkentjévé és istenné válik maga is. Előképei voltak ők az Ószövetségben Krisztusnak, aki maga Isten és ember, király és főpap egy személyben. A királyi és főpapi mivolt érvényes a felkent királyra és főpapra egyszerre, de nem abban az értelemben, hogy a pap az emberi lelket, a király pedig a testet kormányozná. A test és lélek ugyanis egymás nélkül nem lehet meg. A pap és a király Krisztus szerepét tölti be és képét viseli. Ő az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik azért, hogy minket kormányozzon, a másik azért, hogy Istent irántunk kiengesztelje. A névtelen szerző legfontosabb teológiai mondanivalóját Krisztusról így adja elő: „Krisztus ugyanis Isten és ember, az igazi és legfőbb király és pap. Király, de az istenség örökkévalóságától. Nem teremtetett és nem alkottatott, az Atyánál nem alacsonyabb rendű vagy különböző, hanem egyenlő és egy az Atyával. Pap pedig az emberi mivolt felvételéből, Melkizedek rendje szerint; alkottatott és teremtetett, s ezért kisebb az Atyánál. Ő aszerint, hogy király,  teremtett mindent, igazgat mindent, s egyszerre kormányozza az embereket, és az angyalokat üdvözíti; aszerint pedig, hogy pap, pusztán megváltotta az embereket, hogy magának uralkodótársaivá tegye. Ez ugyanis a teljes szándék, amiért pap lett. S magát ajánlotta fel áldozatul, hogy az embereket királyságának és királyi hatalmának részeseivé tegye. Mert az Írások mindenhol a mennyek országát (= királyságát) emlegetik, papságát pedig sehol. Ebből tehát világos, hogy Krisztusban nagyobb a királyi hatalom, mint a papi, és előbbre való annyival tudniillik, amennyivel istensége nagyobb ember-voltánál, és előbbre való.”32
A szigeti koronázási szertartások és szövegeik, amelyek fontos elemét alkotják a Normann (York-i) Anonymus mondókájának, jelen voltak az Egbert-ordo által képviselten István királyavatásán. Ez a szertartásrend világosan főpap–fejedelemnek nevezte a királyt. Ez a főpap–fejedelmi jogállás nyilvánult meg Istvánnak a merseburgi krónikás püspök által is megörökített hazai püspökségalapításaiban, egyszersmind a nagyobb legendájában feljegyzett olyan tevékenységében, amelyet történetíróink — Tóth Zoltán nyomatékos érvelése ellenére — nem méltatnak figyelemre. A nagyobb legenda ti. megkoronázásának és törvényhozásának előadása után megírja Istvánról: „Annak bizonyítására pedig, hogy ő annak a békességnek a fia, amellyel Krisztus egyesítette a világot, kézjelével ellátott és időtálló kötelezésként hagyta utódaira: ellenségként senki ne törjön másra, ellenfelét senki bírósági eljárás nélkül ne bántsa, senki özvegyeket és árvákat ne sanyargasson.”33 Ez az István kézjegyével ellátott elkötelezés nézetünk szerint nem azonos a Legenda maior-ban szintén említett törvényeivel. Sokkal inkább a királynak koronázása után írásba foglalt, ahhoz hasonló hármas „parancsára (praeceptum)” gondolhatunk az idézett adat alapján, mint amilyent a koronázási szertartás záró szövegeként az Egbert- és több más szigeti ordo is tartalmaz. Ez utóbbi a következőket írja le: „Itt láthatod a király első parancsát (mandatum) a néphez. Helyes dolog, ha az újonnan avatott és trónra emelt király a neki alárendelt keresztény népnek meghagyja ezt a három parancsolatot (haec tria precepta precipere): Először, hogy Isten egyháza és az egész keresztény nép minden időben őrizze meg az igazi békét. Feleljék: Amen. A második, hogy a ragadozásokat (rapacitates) és minden bűncselekményt (iniquitates) minden rendnek és rangnak (omnibus gradibus) tiltsa meg. Feleljék: Amen. A harmadik, hogy minden ítélkezésnél parancsolja meg a méltányosságot és könyörületességet (aequitatem et misericordiam), hogy ez által érvényesítse velünk szemben könyörületességét az irgalmas és könyörületes Isten. Feleljék: Amen.”34
Istvánnak ez a nagyobb legendájában rögzített, hármas kötelezése érdekes érv az Egbert-ordo-nak a koronázási szertartáson túl is érvényesülő befolyására első királyunk államkormányzási alapvetésében. Istenhez könyörögve, az ordo egyik imája beépítette a keresztény királlyal szemben támasztott alapkövetelményt: „Add meg szolgádnak, hogy az ország kormányzásában maradjon mindig alkalmas (in regni regimine maneat semper idoneus), s kegyelmedből az ő idejében érvényesüljön az egyház biztonsága és békességben megmaradjon a keresztény buzgóság, hogy kitartván a jócselekedetekben, vezetésed alatt eljuthasson az Örök Királyságba.”35
Ezek a gondolatok alapul és egyszersmind a megszerkesztés indító okául szolgálnak István fiához szóló Intelmei-nek lényeges mondanivalóinál. Aggódva figyelmezteti fiát: „Ha semmibe veszed, amit édesapai jóindulattal hagyok meg neked (mentsen ettől az Isten), észre veheted majd, hogy sem Istennek, sem embernek többé barátja nem leszel”. Tanácsai elvetésének esetére az ószövetségiek történetével inti őt: „Isten választott és számára kedves régi népe” szintén pusztulás áldozata lett a törvényszegések miatt.36 Az Atanáz fogalmazta hitvallásban mutatja be Imrének a hit alapvető tételeit, és tettekkel való követésükre szólítja fel őt, amelyek nélkül a hit halott. E nélkül nemcsak földi királyságát, hanem személyes üdvösségét, az Örök Királyságot, azaz koronát (eterno regno vel corona) is elveszíti.37
Intelmeit István így fejezi be: „A virtusok nagysága tetőzi be a királyok koronáját és eme szabályok közt a tizedik. A Virtusok Ura ugyanis a Királyok Királya, s miként az ő mennyei seregének teljességét tíz kar teszi ki, így életed forgását is tíz törvény alkossa. A királynak kegyesnek, könyörületesnek és a többi erény részesének és általuk díszítettnek kell lennie. Az a király ugyanis, akit könyörtelenség és kegyetlenség mocskol be, hiábavalóan követeli a király elnevezést, mert bizony csak a tirannus illeti meg”.38
István olyan alapot rakott le, amely meghatározta számos utána következő király jövőjét, illetve megítélését. Az alkalmasság, az idoneitas léte és hiánya tehát mérce lett jó néhány 11. századi magyar király esetében. Ez az idoneitas független volt attól is, ki gondolta helyesnek az „alkalmasságot”. István halála után gyakran mérlegelik az idoneitas-t és a legitimitas-t. A kor történetírása tükrözi ezt a tényt, de Szent István alakjának fényét és épségét soha nem érinthette.
  1. THANGMAR: Vita Bernwardi. MG Ss IV. 775.
  2. A bemutatott szövegeket idézi: GERICS JÓZSEF: A magyarországi királykoronázás szertartásáról az 1050-es években. GERICS JÓZSEF: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Bp., 1995. (METEM könyvek, 9.) 126. (Első megjelenés: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Memoria saeculorum Hungariae. Bp., 1984. IV. köt. 243–254.)
  3. A sceptrum átadásakor mondott imát közli SCHRAMM, P. E.: Die Krönung bei den Westfranken und Angelsachsen von 878 bis um 1000. Zeitschrift der Savigny- Stiftung für Rechtsgeschichte. Kan. Abt. 1934. 205. A bakulus átadásakor mondott ima ugyanott.
  4. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 208.; A Sens-i formulák rendeltetéséről l.: SCHRAMM, P. E. megjegyzéseit: Archiv für Urkundenforschung. Bd. 16. 1939. 181.
  5. TÓTH ZOLTÁN: A Hartvik-legenda kritikájához. Bp., 1942.
  6. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 215.; 217.
  7. SCHRAMM, P. E.: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik. Bd. II. Schriften der MGH 13/II. Stuttgart, 1955. 396–397.; ALFÖLDI, ANDRÁS: Eine spätrömische Helmform und ihre Schicksale im germanisch–romanischen Mittelalter. Acta Archeologica, V. Kjöbenhavn, 1934. 99–144.; A Bügelkrone-ról: SCHRAMM, P. E.: Die deutschen Kaiser und Könige in Bildern ihrer Zeit 751–1190. Neuauflage. Hrgg. von MÜTHERICH, FLORENTINE. München, 1983. 351. 8. sz. (Dbg. 936). „Doppelte Bügelkrone von vorn” — írja erről a képről a 201. oldalon. Mindezekre vonatkozóan vö.: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: A Szent István lándzsájára és koronájára vonatkozó források értelmezése. Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. sz. 3–12.
  8. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 291. Abbildung 21. és 312. Abbildung 40. II. Henrik az egy pántos koronával: i. m. 376. Abbildung 124.
  9. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 348. Abbildung 99. Korhoz kötése: 199.; István említett dénárjának elő- és hátlapján a korona és lándzsa ábrázolását l. GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m. 4. 1. ábra
  10. Thietmari Merseburgensis Episcopi Chronicon… Recognovit: KURZE, FRIDERICUS. Hannoverae, 1889. 97. A forráshelynek és a dénárleletnek új szempontok érvényesítésével való tárgyalásáról l.: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET.: Források Szent István királlyá avatásának történetéhez. Magyar Könyvszemle, 118. (2002) 3. sz. 213–223.
  11. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 377.
  12. GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m. 11.; Az ordo imaszövege: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 220.
  13. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 376. Abbildung 124.
  14. „… regnum ei liberrime habere permisit, dans ei licentiam ferre lanceam sacram ubique, sicut ipsi imperatori mos est, et reliquias ex clavis Domini et lancea sancti Mauricii ei concessit in propria lancea.” Ademari Cabannensis Chronicon. Cura et studio: BOURGAIN, P. Turnhout, 1999. III. 31.; 153.; Az elbeszélés kortársi eredetéről l.: GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m.;: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: A birodalmi szent lándzsa és Szent István lándzsája. Unger Mátyás Emlékkönyv. Bp., 1991. 7–14. A III. Ottó lándzsaadományáról szóló Ademarus-helyre vonatkozó álláspontunkat helyesli a krónika idézett kiadása a Notes Critiques-ben, 283. (III. 31. 57.)
  15. Salamon koronázásán az Egbert-ordo alkalmazásáról l. GERICS J.: i. m. 112.
  16. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 215. Az imát más szertartásszövegek is tartalmazzák pl. az ún. Edgarordo, amely szerint 973-ban Edgart angol királlyá kenték.
  17. Az Edgar-ordo szövegét l.: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 222–230.; A Normann (York-i) Anonymus előadása során ennek a szertartásrendnek a részleteit tartotta szem előtt (SCHRAMM, P. E.: Geschichte des englischenKönigtums im Lichte der Krönung. Weimar, 1937. 35.); A praesul princeps előfordulása az Edgarordoban: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 228. (Az ima szövege azonos az Egbert-szertartásban olvashatóval!)Az Egbert-ordo-val végzett koronázás a királynak a szertartással adta meg mint „főpap–fejedelemnek” azokat, az egyházra vonatkozó jogokat, amelyeket a Hartvik-legendának a Pseudo-Isidorus és az ún. ravennai hamisítványok felhasználásával szerkesztett előadása szerint István számára „mindkét jogon” (utroque iure)II. Szilveszter (?) állítólagos pápai kiváltsága biztosított volna.
  18. Die Texte des Normannischen Anonymus. Herausgegében von PELLENS, KARL. Wiesbaden, 1966. 196–199.
  19. PELLENS, K.: i. m. 129–131.
  20. PELLENS, K.: i. m. 132–133.
  21. PELLENS, K.: i. m. 150.
  22. PELLENS, K.: i. m. 151. A normann névtelen szó szerint idézi I. Gergely levélrészletét. A levelet egészében közli MIGNE, J-P.: Patrologia Latina. 77. köt. 450 hasáb. (Itt olvasható a terjedelmes szövegből az Anonymusnál hozott részlet). Gergely szóhasználatához hasonlóan a jubere igét használja a Liber pontificalis az 526. évre nézve. Eszerint akkor IV. Félix pápát „felszentelték Theoderik (gót) király parancsára (ex iusso)”. Libri Pontificalis pars prior. Vol. I. Ed.: MOMMSEN, TH.. Berlin, 1898. 138. (MG Gesta Pontificum Rom.)
  23. Ti. a Gergely koráig (590–604) tartott egyetemes zsinatok.
  24. PELLENS, K.: i. m. 152. A zsinatokról: HINSCHIUS, P.: Decretales Pseudo-Isidorianae et capitula Angilramni. Lipsiae, 1863. Praefatio C. XI. 20.
  25. PELLENS, K.: i. m. 156. Rekkared király 589-ben térítette át a nyugati gótokat az arianizmusról a katolicizmusra. A 7. századi katolikus toledói zsinatok anyagát és a bragai zsinatokat l.: HINSCHIUS, P.: i. m. 354–420.; 420. és. köv. o.
  26. PELLENS, K.: i. m. 156.
  27. PELLENS, K.: i. m. 158.
  28. PELLENS, K.: i. m. 159–160. Az Egbert-szövegében is feltalálható kifejezések!
  29. PELLENS, K.: i. m. 161.
  30. PELLENS, K.: i. m. 132.
  31. Liber gratissimus c. 10. MIGNE, J-P.: Patrologia Latina. 145. köt., 103. hasáb.
  32. PELLENS, K.: i. m. 134.
  33. SZENTPÉTERY, EMERICUS.: Scriptores rerum Hungaricum. II. köt. Bp., 1938–37. 384.; TÓTH ZOLTÁN: i. m. 79–83.
  34. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 220.
  35. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 213.
  36. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt. 619–620.
  37. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt- 621.
  38. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt. 627.
A „virtus” több jelentését alkalmazva, szövegezte mondanivalóját a szerző. A szó egyik jelentése „erény” mint „a megszentelő kegyelem velejárója” (ELŐD ISTVÁN: Katolikus dogmatika. Bp., 1978. 426.). Ezen kívül a Bibliában „mennyei seregek” értelemben (pl.: Ps 83,2,9 és 13, Ps 102, 21) is nem egyszer szerepel. Az Istenre vonatkoztatott Dominus virtutum jelentése: „Seregek Ura”. (pl.: Ps 83,2,9 és 13) Az angyalok egyik karának bibliai elnevezése szintén „virtutes”, azaz mennyei „erősségek”. Az Intelmek tárgyalt helyén tíz angyali karról van szó. „Az angyalvilág egyes karait a Biblia számos helyen, sokféle felsorolásban, váltakozó összeállításban és sorrendben említi. Kilenc angyali kart nyugaton Ambrosius […] keleten Cyrillus Hierosolymitanus […] nevez meg […] Pseudo-Dionüsziosz Areopagitész […] (élt 5. század vége, 6. század eleje) keresztény angelológia egyik legnevezetesebb alkotása, az angyalvilág kilenc karba, ezeknek pedig három rendbe sorolása mindenekelőtt az ő nevéhez fűződik […] Ez a 3x3-as felosztás nagy hatással volt a skolasztika angelológiájára. Ezt az elvet követi Petrus Lombardus […] és Aquinoi Szent Tamás. Mindazonáltal a Dionüsziosz-féle felosztás nem vált teljesen elfogadottá s főleg nem lett kötelező dogmatikus érvényűvé. Ismert nézet a patrisztikában, hogy lehetséges olyan további karok létezése is, amelyekről nem szól a kinyilatkoztatás […].” PSZEUDO-DIONÜSZIOSZ AREOPAGITA: A mennyei hierarchiáról. Ford.: ERDŐ PÉTER. Az isteni és emberi természetről II. Bp., 1994. 336. 37.

koronazas.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Keresés ebben a blogban

Oldal statisztika: összes oldalmegjelenítés