A
budavári palotaegyüttes területén az első kiállítás 1968-ban nyílt meg,
az akkor frissen, 1967-ben a déli szárnyba költöztetett Budapesti
Történeti Múzeum Vármúzeumában. A kiállítás tárgyát és egyben helyszínét
jórészt a középkori palota 1950-es években feltárt, majd gondosan
helyreállított maradványai képezték, kiegészítve az itt feltárt
leletekkel. A déli, barokk palotaépület alagsori helyiségeivel
szellemesen összefűzött kiállítási térsor alapformáját tekintve azóta is
változatlan maradt és a középkori palotát bemutató kiállítás
alapelrendezésben természetesen a jövőben sem történhet jelentős
változás, hiszen a maradványok helyzete adott.
A
palotatörténeti kiállítást a múzeum ásatásai során feltárt tárgyi
emlékekből áll. Közülük is a legszebbek és a palota történetéhez
leginkább kapcsolódnak a középkori uralkodói családokat és előkelőiket
reprezentáló címeres emlékek, amelyek köveken és kályhacsempéken
maradtak ránk. E címeres emlékeket egészíti ki néhány építészeti
maradvány bemutatása. A kőemlékek közül érdemes kiemelni a boltozat
indításához tartózó két kőmaradványt, amit csonkolt faágakkal
díszítettek.
A
korszakonkénti részletes bemutatást érintő képernyőre helyezett képes
ismertetéssel oldottuk meg, amelyen az egyes uralkodócsaládok
reprezentációját kísérhetjük végig képmásaik, pecsétjeik, pénzeik,
címereik igen bőséges képanyagával és leírásaival. E képanyagot az
uralkodói családok leszármazási táblái és az egyes uralkodókhoz vagy a
palotához kapcsolódó érdekes történek, leírások bővítik.
A
lépcsőházi szakaszon a középkori palota általános- és építéstörténetébe
vezetjük be a látogatót. Megújult az eredeti, 1968-as kiállításból
ismert, a második világháborút követő ásatások során feltárt
maradványokat bemutató makett is. A mellette, a falon elhelyezett
Zsigmond kori palotát mutató rekonstrukciós rajz és fénytechnika
segítségével egyértelműen megmutatja az egyes részletek, egykori
helyiségek helyét. Továbbá a jelenlegi palota körvonala is megjelenik
rajta, hogy érzékelni tudjuk, hogy a középkori épületegyütteshez képest,
jelenleg hol és mennyiben más épületben is állunk. A falakon a korabeli
hiteles ábrázolások mellett egy olyan tablósor is sorakozik, melyeken a
rekonstrukciós rajz, az ásatási fotó és a mai állapot együtt jelenik
meg egyértelműsítve az egykori és a mai állapotot.
A
Királypince felé vezető részben a királyi könyvtárakat, valamint
Hunyadi Mátyás könyvtárát, az egykori középkori palota latrináját,
őrségének körülményeit és egy kőfaragóműhelyt lehet a palotából
részletesebben megismerni. Mátyás könyvtárából a Philostratus kódex
másolatát lapozgathatják is a látogatók a kiállításban az
érintőképernyős tájékoztatók mellett. Továbbá bemutatásra kerül egy 3D-s
animáció a középkori királyi palota 1540 körüli állapotának egy
lehetséges változatáról. A kiállításon szerepel a ránk maradt
töredékekből egy összeállítás Mátyás király palotájának egy oszlopáról: a
királyi palota második udvarára vezető kaputorony hídjának két oldalán
Mátyás király két bronz szobrot állított fel vörösmárvány oszlopokra,
két fegyvereket tartó, meztelen ifjú alakját. Az oszlopok oldalán
katonai győzelmekre utaló feliratok voltak. 1526-ban Szulejmán szultán a
palotát kifosztva többek között ezt a két szobrot is elhurcolta,
talapzataik azonban itt maradtak. A kiállításban a bronz díszeitől
megfosztott márvány talapzat rekonstrukcióját mutatjuk be.
A
középkorban a csillagjóslást (asztrológia) a csillagászat (asztronómia)
fontos részének tekintették. Uralkodóink közül Mátyás király tűnt ki
különösen az asztrológia iránti érdeklődésével. Mátyás személyiségét,
reneszánsz művészetpártolását, humanista kapcsolatait, vagy éppen
hadvezéri működését meghatározta az uralkodó mélységes bizalma az
asztrológia iránt. A kiállításban kivetítésre kerül egy festett
csillagkép egy itáliai példa alapján. Ugyanis a budai királyi palota
egyik legreprezentatívabb épületében, a királyi kápolna mellett három
helyiséget, közte a Corvina könyvtár termét művészi eszközökkel
kidolgozott, festett csillagképek díszítették. Közvetlenül a
könyvtárterem melletti helyiség mennyezetére Mátyás király születési
horoszkópjára utaló képet festettek. A könyvtárterembe lépőt a szemközti
falon egy éggömb fogadta, mely Mátyás cseh királlyá választásának
idejét mutatta. Végül egy harmadik helyiségben a csillagos ég azon képét
szemlélhették, amikor II. Ulászló magyar király lett. Ezt korabeli
útleírásokból tudjuk. A kiállításban ezt megidézendő, szemléltetendő
kerül kivetítésre a csillagkép.
Bevezetés
Az
ország központjában fekvő, IV. Béla király által alapított, két
koldulórendi (domonkos és ferences) kolostorral rendelkező gazdag város,
Buda feltehetően már a 13. század második felében magához vonzotta a
királyi udvart. A hamarosan a középkori Magyar Királyság fővárosává
fejlődő Buda királyi rezidencia azonban csak később lett, miután a
Várhegy déli végén felépült a nagyobb udvartartás befogadására alkalmas
palota, az udvar a központi bíróságokkal és kormányhivatalokkal együtt
odaköltözött és állandóan ott tartózkodott.
A
magyar középkor első évszázadaiban, közvetlenül az államalapítás után,
királyaink a kor szokásainak megfelelően még nem alakították ki állandó
székhelyüket, a kormányzásban segítő udvari kíséretükkel a királyságot
járva élték fel királyi uradalmaik javait és intézték alattvalóik
ügyes-bajos dolgait. Voltak azonban olyan helyek, amelyeket a király
gyakrabban keresett fel, ahol törvénynapokat tartott vagy adót gyűjtött
be. Az első ilyen központ Esztergom volt, amely később is megtartotta
jelentőségét mint a Szent István király által alapított első érsekség és
a magyar egyház központja. A másik jelentős központ Székesfehérvár,
mely a kezdetektől végig az egész középkorban a Magyar Királyság
szakrális központja volt. Királyainkat itt koronázták meg, számos
uralkodónkat itt temettek el, az Árpád-korban itt őrizték a koronázási
jelvényeket és a királyi levéltárat. Viszonylag később alakult ki a
harmadik központ, Óbuda vezető szerepe, de a 13. század első felétől
királyaink már minden évben – az itteni várukban tartott húsvéti ünnepek
idején – kormányzati és bíráskodási ülésszakot tartottak. A korai
Árpád-korban is létezett tehát az ország középső területén, a medium
regniben három olyan fontos központ, mely az uralkodó elé járuló
alattvalók számára a királyság könnyebben megközelíthető helye (locus
communior regni) volt. Közülük a 13. században Óbuda kezdett az ország
központi városává válni, de az 1241–1242. évi tatár (mongol) támadás az
országot végigpusztítva Óbudát is jelentősen lerombolta.
Buda alapításától az Árpád-kor végéig (1247–1301)
IV.
Béla király (1235–1270) a tatárok 1242. évi váratlan kivonulása után –
tartva attól, hogy a támadás bármikor megismétlődhet –, az ország
védelme érdekében nagyarányú várépítésbe kezdett. 1247 táján a kevésbé
védett Óbuda helyett a Dunához szintén közeli, a környező völgyekből
meredek hegyoldalaival kiemelkedő lapos, széles fennsíkú, addig gyéren
lakott Várhegyen egy falakkal és tornyokkal megerősített erődített
várost, castrumot (a szó eredeti értelmében várat) építtetett, mely
terepviszonyai miatt kiválóan alkalmas volt védekezésre, ugyanakkor
kereskedelmi szempontból központi fekvéssel rendelkezett. A polgárok
nagyobb védelmét biztosító új város felépítését közvetlenül a tatárok
Európa elleni újabb készülődésének híre váltotta ki.
Az
uralkodó a Várhegyre a tatárok által felégetett, a Duna bal partján,
szemközt fekvő királyi város, Pest megmaradt német telepeseit
költöztette fel, miután kiváltságaikat 1244-ben megújította. A település
tőlük a Castrum Novi Montis Pestiensis (Pestújhegy vára) elnevezést
kapta, mely a város hivatalos elnevezése maradt az egész középkorban. Az
új erődítés a Várhegytől északra élő magyar népesség egy részét is
befogadta. Ezt a területet Óbudától kiindulva egészen a budai Várhegyig
(beleértve magát Óbudát is) korábban Budának nevezték, s innen kapta a
település másik elnevezését a Novus Mons Budensis (Budaújhegy) nevet. A
két település lakói által felépített várost forrásaink igen változatosan
jelölték meg, hol a régi Pestre, hol a régi Budára utaló elnevezéssel
(Budavár, Buda, Budaújhegy, Pestújhegy, Pestvár) illették.
IV.
Béla 1255. július 25-én kelt oklevelében már múlt időben emlékezett meg
arról, hogy „a pesti hegyen nagytömegű emberi sokasággal megtöltött
várat” emeltetett („in monte Pestiensi castrum quoddam exstrui fecimus
refertum multitudine hominum numerosa”). A város az áthelyeződött
kereskedelmi erővonalak eredményeként gyors gazdasági fejlődésnek
indult, s hamarosan az „ország közepévé” (medium regni) vált,
fokozatosan átvéve Óbuda vezető szerepét.
A
13. századi budai székhellyel foglalkozó kutatók körében vitatott
kérdés, hogy IV. Bélának volt-e az általa alapított erődített városban
királyi szállása. A Várhegy déli végén, a későbbi palota területén
talált 13. századi maradványok nem utalnak egyértelműen királyi
szálláshely meglétére, továbbá a palota Árpád-kori történetével
foglalkozó kutatások sem értek el meggyőző eredményt. Ettől függetlenül
nem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy már a 13. században volt
ezen a területen királyi szálláshely.
A
bizonytalanságot növeli, hogy még azt sem lehet pontosan tudni, a
király vagy a királyné és udvartartásuk mikor tartózkodott a városban. A
királyi és királynéi kancelláriákban ugyanis az oklevelek keltezési
helyének megjelölésekor – amiből következtetni lehet az uralkodók
tartózkodási helyére – az esetek legnagyobb részében továbbra is a Buda
megnevezést használták, ám nem tudjuk meghatározni, hogy ezen mikor
értették Budát, mikor Óbudát. Ennek alapján IV. Béláról nincs is olyan
hiteles adatunk, hogy járt volna Budán, pedig teljességgel
elképzelhetetlen, hogy az ország központjában, az ő kezdeményezéséből
létrejött városában meg sem fordult volna. Ez azért is valószínűtlen,
mert 1255-ben Esztergomból pénzverőket – akik általában a királyi
székhelyen működtek – hozatott át Budára. A pénzverés fokozatos Budára
telepítése, valamint az a tény, hogy 1256-ban IV. Béla egyik korábbi
székhelyét, az esztergomi királyi várat véglegesen átadta az esztergomi
érseknek, még inkább megerősíti azt, hogy IV. Béla rendelkezett Budán
udvartartása befogadására alkalmas királyi szálláshellyel.
Történeti
adataink és a régészeti kutatások alapján úgy tűnik, hogy a király
városi szállásául a későbbi forrásokban németül Kammerhofnak (más néven
régi királyi háznak: antiqua domus regis) nevezett, a város északkeleti
sarkában emelt épületegyüttes (a mai Táncsics Mihály utca 7–9.)
szolgált. IV. Bélával ellentétben feleségéről, Laszkarisz Máriáról több
budai tartózkodást bizonyító adatunk is van. IV. Béla 1264 őszén –
amikor is a fiával, István ifjabb királlyal folytatott belháborúban Buda
ütközőponttá vált – felfüggesztette a város szabad bíróválasztási
jogát, élére védelmét megerősítő katonai parancsnokot, várnagyot
(rektort) nevezett ki, aki egyben városbíró is lett. A fél évvel később,
1265-ben kiújuló harcokban István ifjabb király mégis elfoglalta a
várost, ahonnan egy Budát Ovennek nevező német forrás szerint elűzte
anyját, Máriát. Az uralkodópár fiúkkal a Margitszigeten 1266-ban
megkötött béke után (a Duna volt a választóvonal apa és fia országrésze
között) valószínűleg visszatérhetett kedvelt városába. A király és a
királyné külön-külön és együtt is gyakran tartózkodott még Óbudán, az
újjáépített várban (egyes történeti kutatások szerint Óbuda volt az
uralmi központ a korszak végéig). Többször felkeresték a Margitszigetet
is – ahol szintén volt királyi házuk –, hogy meglátogassák leányukat, a
később szentté avatott Margitot a domonkos-rendi apácazárdában.
A
budai királyi szálláshely meglétét valószínűsítik IV. Béla utódainak,
V. István (1270–1272) és IV. (Kun) László királynak (1272–1290) a
városban kiadott oklevelei is. 1276-ban IV. László úgy rendelkezett,
hogy az örökös nélkül elhalt pesti polgárok vagyonának kétharmad részét a
város erődítésére fordítsák. Az erődített városban védelmet keresve is
tartózkodtak királyaink és királynéink, például Anjou Izabella, IV.
László felesége az 1285-ös támadás idején a Pestet dúló tatárok elől
Budára menekült egész udvartartásával együtt.
Az
utolsó Árpád-házi király, III. András (1290–1301) – akit II. András
(1205–1235) unokájaként Velencéből hívtak haza a magyar trónra –
uralkodásának második felében, 1296-tól már állandóan Óbudán vagy Budán
tartózkodott második feleségével, Habsburg Ágnessel. Az ő ideje alatt
több országos jelentőségű tanácskozást és gyűlést tartottak Budán. Az
uralkodót a halál is itt érte 1301. január 14-én, s a budavári ferences
kolostorban temették el.
Trónviszályok (1301–1308)
Mivel
III. András halálával az Árpád-ház uralkodóinak sora férfiágon kihalt,
hét évig tartó súlyos harcok törtek ki a trón elnyeréséért a nőági
leszármazottak között. E harcok során mutatkozott meg először igazán
Buda jelentősége, s bizonyosodott be kétségtelenül, hogy politikailag is
az ország fővárosa. Még III. András életében jelentkezett az első
trónkövetelő: V. István leányának, Máriának és II. Anjou Károly nápolyi
királynak az unokája, az akkor még tizenkét éves gyermek Károly Róbert,
aki VIII. Bonifác pápa hathatós támogatásával indult a magyar trón
megszerzésére. Károly Róbertnek hívei segítségével sikerült Esztergomot
elfoglalnia, ahol az érsek 1301 májusában egy alkalmi koronával
megkoronázta. A főpapok és főurak többsége azonban nem fogadta el
érvényesnek a szabálytalan, nem a Szent Koronával történt koronázást.
Ezért II. (Přemysl) Vencel cseh király hasonnevű, még szintén gyermek,
tizenkét éves fiát (IV. Béla dédunokáját) választották meg királynak.
Vencel – magyar nevén László – királyt (1301–1305) 1301 augusztusában
hozták Budára, ahol egyik forrásunk szerint a Kammerhofban szállásolták
el (ez az első adatunk a Kammerhof említésére). Károly Róbert egy év
múlva, 1302-ben megpróbálta hadaival a budavári királyi székhelyet
elfoglalni és Vencelt elűzni, de az erődített város elleni támadása
sikertelenül végződött. Károly Róbert fokozódó politikai befolyásának és
katonai sikereinek hírére II. Vencel cseh király 1304-ben haddal jött
Magyarországra fia támogatására. Az öreg király azonban a hatalmi
helyzetet reménytelennek ítélte, ezért fiával – a Szent Koronát és a
koronázási jelvényeket magához véve – visszatért Csehországba.
A
hazatért Vencel király Magyarországra vonatkozó jogait és a Szent
Koronát átadta (Wittelsbach) Ottó bajor hercegnek, akinek édesanyja IV.
Béla leánya, Erzsébet volt. Ottó (1305–1307) szintén Budára érkezett
meg, s 1305 decemberében történt megkoronázása után ő is itt rendezte be
udvarát. Ottó király azonban Budán nem érezve biztonságban magát, 1307
nyarán Erdélybe távozott, ahol Kán László erdélyi vajda fogságába esett a
magával vitt Szent Koronával együtt. Károly Róbert csapatai ezután Csák
János és Werner fia László volt budavári rektor vezetésével elfoglalták
Budát, miután a város őrsége a Zsidó kaput (a mai Fehérvári kaput)
megnyitotta a támadók előtt. Késő ősszel Ottó király kiszabadult ugyan
az erdélyi vajda fogságából, de az átélt viszontagságok után
hazamenekült az országból.
Az Anjou-kor (1308–1387)
Az
eddig törvényesen még meg sem koronázott, de a főpapok és főurak
többsége által végül 1308-ban királlyá választott Károly Róbertnek
(1308-1342) helyre kellett állítania a szétesett ország egységét. Ebben
fontos szerepe volt az általa az ország fővárosának, civitas
principalisnak nevezett Budának. A főváros támogatásának megnyerésére
kiváló alkalmat nyújtott az időközben Magyarországra érkezett új pápai
követ, Gentilis (Gentile da Montefiore) bíboros azon erőfeszítése, hogy
az udvarát 1308-tól Budára, a Kammerhofba helyező Károly Róbertet újra
megkoronázzák. A koronázásra 1309. június 15-én került sor a bíboros
által sebtében erre a célra készíttetett koronával (ugyanis a Szent
Korona még Kán László birtokában volt), amelyet a
Boldogasszony-templomban helyeztek ünnepélyesen Ká-roly Róbert fejére
(később a Szent Koronával is megkoronázták Székesfehérvárott 1310.
augusztus 27-én). Az immár törvényes uralkodó hatalmának megdöntésére
törő tartományurak egyike, Csák Máté 1311-ben azonban Budát fenyegetve
egészen a királyi székhelyig tört hadaival. Az uralkodónak a polgárok
segítségével sikerült ugyan megtartania a védőfalaival jól ellenálló
várost, de a hét évig tartó trónviszály során hatalmukat kiterjesztő
bárók és tartományurak elleni harcát 1315 után már Temesvárra
áthelyezett udvarából folytatta.
Károly
Róbert a tartományurak legyőzése után – bár elismerte, sőt
kiváltságokkal emelte Buda fővárosi rangját – székhelyét 1323-ban mégsem
ide, hanem az erős váráról nevezetes, szintén az ország központjában
lévő, mégis kissé elzártabb, a királyhoz hű udvar kiépítésére
megfelelőbbnek látszó Visegrádra helyezte át. Itt épült ki az első
királyi rezidencia: az udvartartás, a királyi hivatalok és bíróságok egy
része akkor is itt tartózkodott, amikor az uralkodó udvarának másik
részével távol volt. Károly Róbert Visegrádon is halt meg 1342. július
l6-án. Budának mint fővárosnak a jelentőségét emelte, hogy a király
holttestét hajón felhozták a városba, ahol a Boldogasszony-templomban
ravatalozták fel: „...a testet egy bárkán lefelé szállították a Duna
vizén a híres neves Buda városába. A főpapok, a bárók és nemesek tömege
előtt ott haladt hadi lobogóval, sírva, a híres-neves, erős karú Tóth
Lőrinc vitéz, aki a király úr éltében reá háruló tisztsége miatt a
királyi lobogót vinni szokta, ahogy illik. Itt a híres-neves már
említett város minden polgára, minden pap és szerzetes férfiú, és a
város minden lakosa gyászolva [...] körmenetben vonult a király
holtteste elé egészen a Dunáig” (Thuróczy Krónika).
Károly
Róbertet fia, I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) követte a trónon. I.
Lajos székesfehérvári koronázása után először Budára jött, ahol fogadta a
polgárok hódolatát, „ahogy az a királyi felséget megilleti” („prout
regiam decet maiestatem”). Budáról azután visszament visegrádi
székhelyére. 1347 elején azonban – nem tudni, milyen megfontolásból –
udvarát váratlanul Budára helyezte át, valószínűleg a Kammerhofba,
hiszen az 1340-es évek végén Ká-roly Róbert özvegye, Piast (Łokietek)
Erzsébet – aki fia mellett szinte társuralkodóként vett részt az ország
kormányzásában – újjáépíttette a budavári Szent Márton királyi és
királynéi kápolnát (Erzsébet királyné 1349-ben már búcsúengedélyt kért
és kapott VI. Kelemen pápától a kápolna számára).
I.
Lajos királyt 1347 végén kezdődő első nápolyi hadjárata idején,
édesanyja, Erzsébet királyné, majd a második nápolyi hadjárat idején
1350-ben tizennyolc éves öccse, István herceg helyettesítette Budán a
kormányzásban anyja tevőleges támogatásával. Elképzelhető, hogy az ő
kormányzása idején kezdték építeni a déli királyi palota legkorábbi
épületegyüttesét, a forrásokban István herceg tornyának nevezett
épületet, de a régészeti leletek és a névazonosság alapján az sem
kizárható, hogy már száz évvel korábban (1260-as évek) IV. Béla király
fia, a későbbi V: István nevéhez fűződik megépítése, s Anjou István azt
csak átépítette és lakta.
Lajos
első nápolyi hadjáratából 1348. május végén érkezett vissza Budára, s
egy hosszabb erdélyi útját kivéve itt is tartózkodott egészen 1350
áprilisáig, második nápolyi hadjáratáig, melyből 1350. október végén
tért vissza a városba.. Ezután távozhatott István herceg Budáról a déli
országrészbe, s 1354-ben bekövetkezett haláláig zágrábi udvarából
kormányozta Szlavóniát és Horvátországot.
I.
Lajos – leszámítva három litván és egy szerbiai hadjáratát (az 1351.
július vége és szeptember közepe, az 1352. március eleje és április
közepe, valamint az 1354. május eleje és július vége közti időket) –
többnyire Budán tartózkodott egészen 1355. szeptember végéig, amikor is a
királyi udvar – szintén nem tudni, milyen okból – visszaköltözött
Budáról Visegrádra. Ekkoriban Visegrádon nagyszabású palotaépítkezés
folyt, ami 1366 táján fejeződhetett be. Talán ez az oka annak, hogy több
magas rangú látogatót is Budán láttak vendégül. 1365. november végén
IV. Károly német-római császár fényes kísérettel érkezett Budára, hogy
fia, Vencel számára feleségül kérje István herceg leánya, Erzsébet
hercegnő kezét. Az eljegyzést 1366 januárjában tartották meg. Ugyanez év
nyarán V. Jóannész Palaiologosz bizánci császárt fogadta I. Lajos és
édesanyja. A császár majd fél évig folytatott tárgyalásokat Budán a
magyar királlyal. 1368 februárjában pedig III. Kázmér lengyel király
kötött Budán kereskedelmi egyezményt I. Lajossal.
I.
Lajos király az 1370-es években Visegrád mellett Budán is építkezésekbe
kezdett a város központjától távoli, déli részen, az István-torony
előterében. Ez az építmény még nem vetekedhetett a későbbi Zsigmond-kori
palota fényével, s Francesco Gonzaga mantuai herceg követe, Paolo
Armanini 1395. évi jelentése szerint a szegényes budai királyi udvar
(curia) nem méltó az udvar elnevezésre. Megjegyzése vonatkozhatott
általában az udvar életére is, de Mátyás olasz történetírója, Bonfini
sem tartotta említésre méltónak Zsigmond nagyszerű épületeinek
árnyékában az Anjou-kori királyi palotát.
I.
Lajos, jóllehet lengyel királlyá koronázása (1370. november 17.) után
egyre többet időzött Észak-Magyarországon (főleg Diósgyőrött és
Zólyomban), azért minden évben legalább kétszer hosszabb ideig Budán
tartózkodott. Feltehetően már az új királyi palotában fogadta az
uralkodó 1378-ban Zaccaria Contarini velencei követet, ahol a követ a
trónterem előtti szobában (in anticamera) várakozott több báróval
együtt, míg a király színe elé nem járulhatott. I. Lajos 1381-ben már el
is adományozta budai városi szálláshelyét, a Kammerhofot a
budaszentlőrinci pálos kolostornak Remete Szent Pál Budára hozott
ereklyéi ideiglenes őrzésére. A király egyik 1381-es oklevelét is
"Budán, a királyi palotánkban" ("Bude in nostro pallatio regali")
megjelöléssel keltezte. A déli királyi palota megépítését igazolja a
város két plébániájának határait leíró 1390-es ítéletlevél is, mely a
curia regiát a Várhegy déli részére lokalizálta.
I.
Lajos király halála után – apja emlékét tisztelve – az országnagyok
elfogadták a tizenkét éves Máriát királynőjüknek (1382–1395). Mária
többnyire a budai királyi palotában tartózkodott, bár többször
megfordult Visegrádon is. A palotaépítkezéseket pedig mindkét helyen
tovább folytatta. A kormányzást a gyermeklány mellett I. Lajos özvegye,
(Kotromanić) Erzsébet királyné irányította. Erzsébet királyné azonban
bizalmasa, Garai Miklós nádor befolyása alá került, s rövidesen
elvesztette a főurak és főpapok többségének bizalmát. Az elégedetlen
főurak 1385 nyarán meghívták a magyar trónra Durazzói Károly nápolyi
királyt, aki szlavón hercegként korábban hosszabb időt töltött a magyar
királyi udvarban és I. Lajos egyetlen férfiági örököse volt. Károly 1385
decemberében érkezett Budára, itt töltötte olasz kíséretével – akik a
vár őrzését is átvették (firmatque latino praesidio portam castri) – a
palotában a karácsonyt, majd Székesfehérvárra ment, ahol a lemondott
Mária királynő és Erzsébet anyakirályné jelenlétében, 1385. december
31-én II. (Kis) Károly (1385–1386) néven magyar királlyá koronázták. Az
ezt követő eseményeket Lorenzo de Monaci verses krónikájából ismerjük. A
palotát jól ismerő velencei történetíró leírásából hallunk először az
Anjou-kori királyi vár falairól, tornyairól, lakóhelyiségeiről,
termeiről. A koronázás után a király és a királynék visszatértek Budára,
ahol az események drámai fordulatot vettek. Miután II. Károly nem
távolította el környezetéből sem a királynékat, sem azok híveit, 1386.
február elején a királynék lakosztályába tanácskozásra hívott uralkodó
ellen Forgách Balázs pohárnokmester merényletet követett el. A merénylet
helyszíne Zsigmond király német krónikása, Windecke szerint a palotának
az a szobája volt, ahonnan a kápolnára nyílt kilátás. A súlyosan
megsebesített királyt Visegrádra vitték, itt halt meg február 24-én. A
halála miatt kitört zavargások lecsillapítására délvidékre utazó Mária
királynőt és Erzsébet anyakirálynét a lázadók fogságba ejtették, majd
Erzsébetet meggyilkolták. Közben Luxemburgi Zsigmondot, Mária királynő
férjét, aki haddal érkezett Magyarországra felesége kiszabadítására,
1387. március 31-én magyar királlyá koronázták.
Luxemburgi Zsigmond kora (1387–1437)
Zsigmond
magyar király a hercegi birtokáról Luxemburginak nevezett német eredetű
uralkodócsaládból származott. Apja, IV. Károly morva őrgróf, majd cseh
király és német-római császár a francia királyi udvarban nevelkedett,
melynek hagyományaihoz való kötődését fiára is átörökítette. IV. Károly
német-római császár 1372-ben családi szerződést kötött vejével, I.
(Nagy) Lajos királlyal, akinek első felesége a korán elhunyt Luxemburgi
Margit volt. A családi szerződés következtében Zsigmond, aki apjától a
brandenburgi őrgrófságot örökölte, 1379-től – mint I. Lajos egyik
leányának jegyese – a magyar királyi udvarban nevelkedett, majd némi
huzavona után, 1385-ben feleségül vette Mária királynőt.
Zsigmond
király uralkodásának első tizenöt éve a török elleni háborúkkal és
uralmának a bárói ligákkal szembeni megszilárdításával telt el, keveset
tartózkodott Budán. 1403-ban sikerült magyar királyi helyzetét
megszilárdítania, és a Garai–Cillei-párt segítségével úrrá lennie a II.
Károly fiát, László nápolyi királyt támogató lázadáson. Közben 1402-ben a
budai vár élére katonai parancsnokot (várnagyot) nevezett ki.
Megszilárdított királyi hatalma és a palota várparancsnokságának
megszervezése lehetővé tette, hogy udvarát a kormányhivatalokkal és az
udvari bíróságokkal együtt 1405–1408 között Visegrádról Budára helyezze
át. A középkori Magyar Királyság fővárosa ezután a palotába költöző
udvartartás meghatározott részének állandó jelenlétével királyi
rezidenciává lett, de ez még Zsigmond gyakori távollétei miatt nehezen
volt érzékelhető. Az uralkodót, ha államügyekben vagy más okokból
(vadászat, szórakozás miatt) távol volt, udvarának úgynevezett mozgó
része kísérte el.
Zsigmond
1408-ban más módon is megerősítette királyi hatalmát. Az udvarához hű
bárókat az általa és második felesége, Cillei Borbála által alapított
lovagrendben, az úgynevezett Sárkány-rendben fogta össze, ezzel is
biztosítva trónját, születendő gyermeke számára pedig az utódlást. A
lovagrend elnevezését a sárkányt ábrázoló jelvényéről kapta. Zsigmond és
a rend tagjai a sárkányos emblémát címerükbe is felvették. A budavári
palotában a 15. század elején ilyen sárkányos emblémával ellátott
királyi és főnemesi címerekkel díszített csempékből álló kályhákat
készítettek.
A
király az új rezidencia jelentőségét azzal is hangsúlyozta, hogy
kevéssel 1410 előtt egy újabb kápolna építésébe kezdett. A királyi
palotában minden valószínűség szerint már az Anjou-korban épült egy
kétszintes kápolna, de Zsigmond – apjának, IV. Károlynak nürnbergi
kápolnájához hasonlóan – a vár előtt, a városban egy nagyobb
befogadóképességű királyi kápolnát kívánt emeltetni. Az újabb vagy
kisebb Szűz Mária-templom (a régebbi a Boldogasszonyról elnevezett volt)
– amelyet másik védőszentjéről Szent Zsigmondnak is neveztek –
létrehozása kezdete volt egy nagyobb szabású udvari reprezentáció
kiépítésének. Zsigmond a kibővített királyi kápolna szervezetét a
kápolnaispán által vezetett társaskáptalanná alakította át kanonoki
javadalmakkal látva el udvarának papjait. Később, a század közepén a
társaskáptalan elvált a királyi kápolnától, élére prépost került, akiről
ezután az egyházat Szent Zsigmond-prépostságnak nevezték.
Zsigmond
királyban a nagyobb uralkodói reprezentációra való igény – apjának
prágai és más építkezései példáján – már az 1400-as évek elején
megfogalmazódhatott, amikor a cseh és német trón megszerzése érdekében
huzamosabb ideig Cseh- és Morvaországban tartózkodott. A birodalmi
választófejedelmek hamarosan, 1410-ben meg is választották német
királlyá, Európa legjelentősebb fejedelmévé.
1412-ben
Zsigmond a lengyel király tiszteletére – akinek a Német Lovagrenddel
felmerült vitás ügyét intézte el – nagyszabású ünnepségsorozatot
rendezett Budán, amelyen már számos német fejedelem is megjelent
kíséretével együtt (a lengyel és boszniai királyon kívül jelen volt
tizenhárom herceg, huszonegy gróf, huszonhat más nagyúr, ezerötszáz
lovag, háromezer apród, a pápa bíboros követe, három érsek és huszonöt
püspök). Zsigmond német királlyá választása után is Budán, az uralmának
szilárd bázisát jelentő Magyar Királyság fővárosában tartotta fenn
székhelyét, de a nagyobb európai szerepvállalás új, reprezentatív,
európai méretű uralkodói rezidencia kiépítését kívánta meg.
Emiatt
az 1410–1420-as években minden eddiginél jelentősebb építkezések
folytak Budán, átépítették és kibővítették a palota lakóépületeit,
valamint az erődítéseket is. Zsigmond német történetírója, Eberhart
Windecke szerint – aki krónikájában sokszor említi a palota különböző
épületeit, termeit – az új palota jelentős része 1419-re már elkészült.
Kissé másképp vélekedett a Szentföldről visszatérőben, 1433-ban
Magyarországon átutazó Bertrandon de la Brocquière, Jó Fülöp burgundi
herceg követe, aki „a hegy déli végén emelkedő nagyon szép és nagy
palota” építését még befejezetlennek találta. Aeneas Sylvius
Piccolomini, a humanizmus egyik vezéralakja, a későbbi II. Pius pápa, az
1430-as években Zsigmondnak írt levelében a Magyarországon megismert
látnivalók közül a palotát emelte ki: „Nagy csodálattal és különös
ámulattal tekintettem meg az általad épített palotát”. Mátyás király
olasz történetírója, Bonfini, bár jó hetven évvel később, de ugyanilyen
elragadtatással írt Zsigmond építkezéseiről: „Ezenkívül a Fejedelem
nagyszerűségét idézték fel annak igen fenséges épületei, elsősorban
azok, amelyek Budán álltak”. Zsigmond az Anjou-kori palotamagot
átépíttette és módosíttatta, a polgári városrész lebontásával új
épületekkel és udvarral bővíttette, valamint új védőfalakat is
emeltetett. Építkezései közül a legkiemelkedőbb az északi oldalon emelt
palotaépület volt. Caspar Ursinus Velius német humanista író 1527-ben a
várostól széles árokkal elválasztott, hídon át megközelíthető
Zsigmond-kori „palotát inkább hatalmas építménye, mint sem szépsége
miatt” tartotta „látványra érdemesnek”. Windecke krónikájában többször
szóba hozza fontos nemzetközi tanácskozásokkal kapcsolatban e hatalmas
palota nagy dísztermét, amelyről más kortársak is elragadtatással
emlékeztek meg. Pedro Tafur spanyol utazó a padovai „il Saloné”-hez, a
korabeli Európa talán legnagyobb terméhez hasonlította. A lenyűgöző,
kéthajós, nyolc oszloppal osztott, boltozatos, 70/75 × 18/20 méter
nagyságú csarnokot először a szász és pfalzi fejedelem követei írták le
pontosan Mátyás király esküvője alkalmából. Tőlük ismerjük a
valószínűleg a palotaszárny emeletén elhelyezkedő hatalmas teremnek
topográfiailag fontos meghatározását is, miszerint az elkülönült egy
kisebb, fűthető helységtől, melyet a fűtés módjára utalva hypocaustumnak
(padlófűtéses szobának) neveztek. Több forrás is megemlékezik egy másik
Zsigmond-kori épületről, melyet befejezetlensége miatt
„Csonkatorony”-nak neveztek el. A hatalmas méretekkel, szabályos nagy
kövekből készült befejezetlen építményt vastag falai miatt később
börtönnek használták.
A
budavári királyi rezidencia a leírások szerint valóban Európa
legnagyobb uralkodói palotáihoz volt hasonlítható, belső kialakítását és
berendezését azonban az említett kályhákon kívül nemigen ismerjük, de
talán nem tévedünk nagyot, ha az 1974-ben a vár területén előkerült
gazdag Zsigmond-kori gótikus szoborlelet egyes darabjait a palota
termeinek és kápolnájának díszeként képzeljük el.
Zsigmond
valamilyen okból a váron kívül, a polgári városrészben is megszerzett
egy tekintélyesebb méretű épületet, melyet a források „Frisspalotá”-nak
neveznek.
Az
állandóan utazó király nem sokat látta épülő rezidenciája szépségeit,
bár az építkezéseket külföldről is figyelemmel kísérte és távoli
irányításával segítette. Több adat maradt fenn, melyek szerint Zsigmond
külföldi reprezentatív épületek rajzait rendelte meg, de többször
fogadott fel útjai során német és francia mestereket is.
1412-ben
az uralkodó külföldre távozott Budáról. Távollétében a kormányzásra
először Borbála királyné tanácsadóiként, majd 1414-től helytartóként
Kanizsai János esztergomi érseket és Garai Miklós nádort hatalmazta fel.
A budai várat 1416-tól szintén Garai Miklós nádorra bízta, akinek a
palotában külön szállást rendeztek be, ettől kezdve a nádor várnagyai
parancsnokoltak a várban.
Közben
Zsigmond 1414-ben Aachenben végre német királlyá koronáztatta magát,
majd innen tovább ment Konstanzba, ahol ekkor ült össze az
egyházszakadás (Avignon–Róma) megszüntetésére általa kezdeményezett
egyetemes zsinat. A zsinat ideje alatt megjárta még Párizst és Londont
is, hogy közvetítsen Franciaország és V. Henrik között, az akkoriban
kiújult százéves háborúban.
A
konstanzi zsinat eredményes bezárása után, 1419-től hosszabb
magyarországi tartózkodás következett, bár 1421-ben a cseh trón
megszerzése érdekében Csehországba távozott, ahol a husziták ellen
kellett hadakoznia. Zsigmond, amikor itthon volt, sokat időzött uralmi
központjában, Budán, általában innen indult vállalkozásaira és ide tért
vissza. 1423-ban egy ünnep alkalmával még a német-római császári
koronázási jelvényeket is kiállíttatta a kápolnában. 1424 nyarán pedig
Budán fogadta VIII. Jóannész Palaiologosz bizánci társcsászárt, aki
nyolc héten át tárgyalt az udvarban a török ellen indítandó háborúról.
Ugyanebben az időben itt vendégeskedett VII. Erik dán, svéd és norvég
király is. 1426-tól azonban – mikor is több mint két évig a délvidéken
hadakozott a törökök ellen – Zsigmond már kevesebbet tartózkodott Budán.
A
királyt uralkodásának utolsó éveiben ismét a birodalom és a cseh
politika ügyei kötötték le. Úgy gondolta, hogy országait könnyebben
tudja irányítani a két birodalma határán fekvő Pozsonyból, ezért
1429-től egyre többet időzött ott. Pozsonyban jelentős építkezésekbe is
kezdett új székhely kialakításának szándékával. Birodalmi politikája
végül sikerrel járt, s IV. Jenő pápa 1433-ban, Rómában fejére helyezte
az áhított német-római császári koronát. A koronázás után, amikor
néhányszor még Magyarországra jött, Budával szemben már Pozsonyt
részesítette előnyben.
Zsigmond
halála után veje, első Habsburg-királyunk, Albert (1437–1439)
uralkodása alatt is fennállt még a német–cseh–magyar unió (1438-ban
koronázták német és cseh királlyá), de ő rövid uralkodása alatt Budán
rendezte be udvarát. Albert király egyévi bécsi és csehországi
tartózkodás után 1439 májusának végén a főúri és nemesi rendek
követelésére a török elleni összefogás érdekében Budán országgyűlést
tartott. Ezután a törökök ellen vezetett had élén a délvidékre ment,
majd visszatérése után rövidesen meghalt.
Trónviszályok (1440–1457)
Albert
király halála után a főúri és nemesi csoportok két nagy pártra
szakadtak a trónutódlás kérdésében. A királyné rokonai, Cillei Ulrik és
Garai László macsói bán vezette párt meg akarta várni, hogy az éppen
áldott állapotban lévő Erzsébet királyné fiút szül-e. A másik, számra
jelentősebb párt ellenben nem akarta a töröktől fenyegetett ország
védelmét egy csecsemőre bízni, s az 1440 januárjában Budán tartott
tanácskozáson úgy döntött, hogy Ulászló lengyel királyt hívja meg a
magyar trónra. Ezért Erzsébet királyné udvarhölgyével, Kottanner
Jánosnéval ellopatta a Visegrádon őrzött Szent Koronát, s időközben
megszületett fiát Székesfehérvárott V. (Utószülött) László (1440–1457)
néven királlyá koronáztatta, majd I. Ulászló hívei elől a csecsemővel és
a Szent Koronával együtt rokonához, III. Frigyes német királyhoz
menekült Bécsbe. I. Ulászló hívei számára a legfontosabb Buda, a főváros
és a királyi rezidencia elfoglalása volt, hogy ezzel is biztosítsák a
lengyel király magyarországi hatalmát. Miután Rozgonyi Simon egri püspök
Budát biztonságossá tette, az 1440 májusában Budára bevonuló Ulászlónak
az ország rendjei hűséget esküdtek, majd a Szent István
ereklyetartójáról levett alkalmi koronával Székesfehérvárott I. Ulászló
(1440–1444) néven magyar királlyá koronázták. A szertartáson jelen
voltak a budai polgárok is, akik korábbi joguknál fogva Magyarország
régi zászlaja alatt fegyverben felvonulva őrizték a koronázási
templomot. A koronázás után majd két évig tartó polgárháború tört ki a
két megkoronázott király hívei között. Az Erzsébet királyné és V. László
király híveivel megkötött béke után I. Ulászló rövid uralkodása a
törökök ellen folytatott állandó harcokkal telt el. A harcok szüneteit
is a török elleni készülődésről folytatott tanácskozások, országgyűlések
töltötték ki Budán. A király végül a végzetes várnai csatában halt hősi
halált.
Az
I. Ulászló halálával kialakult hatalmi vákuumban az ország irányítását a
Budán székelő országtanács vette át, melynek hatalmát a „Sigillum
prelatorum, baronum et nobilium regni Hungarie” („A Magyar Királyság
főpapjainak, báróinak és nemeseinek pecsétje”) köriratú, kettős
keresztes pecsét jelképezte, kifejezve egyúttal a tanács összetételét
is. Az általuk összehívott pesti rendi országgyűlés – mivel III. Frigyes
nem adta ki gyámfiát és a koronát – Zsigmond és I. Ulászló török elleni
hadjáratainak fővezérét, Hunyadi János erdélyi vajdát hat évre
(1446–1452), a gyermek V. László nagykorúságáig kormányzóvá választotta.
Hunyadi
János Budát tette meg kormányzói székhelyévé. 1447-ben a várat is
átvette az elhunyt Hédervári Lőrinc nádor fiától, Hédervári Imrétől. A
vár ugyanis Zsigmond király gyakori távollétei miatt és az uralkodását
követő trónviszályos időkben egészen eddig a mindenkori nádor irányítása
alatt állt. A kormányzó most a vár katonai parancsnokának saját
várnagyait nevezte ki, valamint budai udvartartása élére egy
udvarmestert is tett.
Hunyadi
János 1453 elején lemondott kormányzói tisztségéről. A nagykorúsított
V. László azonban továbbra is Bécsben és Prágában tartotta fenn udvarát,
ezért az országnagyok megállapodtak a királlyal, hogy a várak Hunyadi
János országos főkapitány kezében maradnak. Így a budai vár 1455 nyaráig
Hunyadi János rendelkezése alatt volt, aki ekkor adta azt át a király
kérésére Pálóczi László országbírónak.
V.
László 1456 februárjában jött először Budára, de még 1454-ben Prágából
utasította az országtanácsot, hogy az uralkodót régóta nélkülöző,
nyilván elhanyagolt palotát királyhoz illően szereljék fel, „mivel
megszégyenítő volna, ha a király Magyarországra jövetelekor palotáit
üresen találná”. A király, amikor 1456 nyarán rövid időre visszament
Bécsbe, a várat átadta Garai László nádornak, majd Budára történt
visszatérte után foglalkozott a palota karbantartásával is: az épületek
felújításához szükséges beszerzésekre kiutalt egy jelentősebb összeget. A
nándorfehérvári diadal, majd a törökverő hős, Hunyadi János halála után
a király elérkezettnek látta az időt, hogy a Hunyadi-pártot kiszorítsa a
hatalomból. Hunyadi János fiait, Lászlót és Mátyást híveikkel együtt –
köztük nevelőjüket, Vitéz János váradi püspököt, a neves humanista
főpapot – 1457. március 14-én Budán letartoztatták. A fogoly Hunyadi
testvéreket és híveiket a palotában, az István-torony melletti
épületszárnyban, az úgynevezett Tárnokházban (domus tavernicalis)
őrizték egészen a dráma végkifejletéig, Hunyadi Lászlónak a városi
hatóságokkal 1457. március 16-án a palota előtt végrehajtatott
lefejezéséig. V. László ezután, fogolyként magával hurcolva Mátyást és a
Hunyadi-párt több tagját, Bécsbe, majd Prágába távozott, ahol az év
vége felé hirtelen, fiatalon elhunyt.
I. (Hunyadi) Mátyás kora (1458–1490)
V.
László halála után a hatalmas Hunyadi-birtokokkal és megfelelő katonai
erővel megtámogatott Hunyadi-párt két vezetője, Szilágyi Mihály
nándorfehérvári kapitány és macsói bán, valamint Szilágyi Erzsébet,
Hunyadi Mátyás anyja 1458. január 12-én egyezséget kötött a
Garai–Cillei-párt fejével, Garai László nádorral Mátyás királlyá
választásáról. Az egyezségre lépő felek megállapodtak abban is, hogy
Garai László nádor átadja a budai várat Szilágyi Mihálynak.
Miután
a királyválasztást 1458. január végén a pesti országgyűlésen az
országos rendek is megerősítették, a Prágából hazaérkező Hunyadi Mátyás
1458. február 14-én fényes kíséretével ünnepélyesen bevonult Budára,
ahol fogadta a polgárok szokásos hódolatát. A bevonulás után Mátyást –
mivel még a Szent Korona Frigyes császárnál volt – a magyar
történelemben egyedülálló módon avatták királlyá: a Boldogasszony- (a
későbbi Mátyás-) templomban ünnepélyes hálaadó mise keretében letette a
királyi esküt, majd a palotában elfoglalta trónját (a visszaszerzett
Szent Koronával 1464-ben Székesfehérvárott koronázták meg).
Mátyás
noha gyakori hadviselései miatt szintén sűrűn távol volt Budától, a
királyi székhely tekintélyét kormányzati reformjaival igyekezett
megerősíteni. Már 1458-ban a királyi uradalmak igazgatására és
jövedelmeinek kezelésére a várban egy központi hivatalt hozott létre,
amelynek élére udvarbírót állított. A budavári udvarbíró (provisor
curiae castri regii Budensis) mint az uralkodó magán kincstárának
kezelője és bizalmas embere, kizárólag a királytól függött. A vár
gazdasági ügyeit intéző tisztség elvileg a várnagy alá tartozott, a
budavári udvarbíró azonban a királyi uradalmak jószágkormányzójaként,
rangban megelőzve őt, irányította az uradalmakat és gondoskodott a vár,
továbbá az udvartartás ellátásáról (sokszor egy személy viselve a
tisztségeket nem is különültek el azok élesen egymástól). Mátyás későbbi
kormányzati, kincstári és igazságszolgáltatási reformjaival is növelte
udvarának létszámát és tekintélyét a fővárosban.
Mátyás
Buda városát „mintegy a királyi méltóság székének és trónusának”
nevezte. A város fejlődésére is nagy hatással volt a királyi udvar
állandó jelenléte. A budai Boldogasszony-templom plébánosa egyik
kérvényében a következő szavakkal ecsetelte a királyi rezidencia
jelentőségét a város és benne plébániája életében: „…azért, mivel
Magyarország mindenkori királyai ezen Buda városban szoktak tartózkodni,
igen nagy a világ különböző részeiből a nemeseknek, kereskedőknek és
más különféle személyeknek összesereglése”. A város és az udvar szoros
kapcsolatát mutatta az is, hogy Mátyás 1464-ben fiatalon elhunyt első
feleségét, Podjebrad Katalin királynét a Zsigmond által alapított Szent
Zsigmond-prépostság templomában temették el.
A
gótikus építésű királyi palota új arculatot kapott Mátyás uralkodása
alatt. Az itáliai reneszánsz udvari kultúrát az Alpokon túl meghonosító
uralkodó a palota épületeit jelentősen „modernizálta”. Az átépítéseknek
nagy lendületet adott Mátyásnak a nápolyi király leányával, Aragóniai
Beatrixszal 1476-ban kötött második házassága. A Zsigmond-kori palota az
egyes szárnyak teljes átépítésével késő gótikus és all’antica típusú
reneszánsz stílusban újult meg.
A
Mátyás-kori palotáról először a nagyszabású királyi esküvő budai
ünnepségsorozatán résztvevő külföldi vendégek és követek adtak hírt.
Hans Seybold bajor utazó, valamint a szász és a pfalzi fejedelem követei
beszámolóikban különösen a Zsigmond-kori nagyterem szépségét emelték
ki: „Az ebédlőterem nagyszerű palotacsarnok volt, királyi fényűzéshez
méltó, arannyal átszőtt ritkaságszámba menő vörös függönyeivel,
amelyeket teleszőttek számos igazgyönggyel. [...] A teremben legelöl egy
kerek asztal állt, mögötte az oldalfalon teljes szélességben
aranyfüggöny lógott. Az asztal felett három nagy – arannyal átszőtt –
mennyezetkárpitot feszítettek ki. Egyik a királyné címereit ábrázolta
két pajzsban és két koronával, a másik két kárpiton a király címerei
voltak láthatók.”
A
pazarul fölékesített palotáról Bartolommeo de Maraschi castellói
püspök, pápai követ 1483-ban úgy vélte, hogy „ennél nagyobb és szebb
palota Itáliában sincs”. Mátyás személyesen is részt vehetett az
építkezések megtervezésében, Galeotto Marzio olasz humanista író szerint
„mindenkinél jobban gyönyörködött a szép épületben”, s más
feljegyzésekből tudjuk azt is, hogy figyelemmel kísérte az olasz
fejedelmek építkezéseit és az udvarában megforduló követektől erre
vonatkozóan élénken érdeklődött, valamint építészeti szakkönyveket és
mestereket hozatott Itáliából. A tervezést segíthette a bolognai
Aristotele Fioravente építész rövid magyarországi tartózkodása alatt.
Mátyás
király palotájának legteljesebb leírását olasz történetírója, Antonio
Bonfini adta több humanista értekezése előszavában és a Magyarország
történetéről írt Rerum Hungaricarum Decades című, topográfiailag
helyenként nehezen értelmezhető, erősen antik hatásokat tükröző művében.
Mégis Bonfini szemén keresztül látjuk legjobban a jelentős reneszánsz
részeket is magában foglaló Mátyás-kori királyi palotát: „Nekilátott,
hogy a budai várat [...] fölékesítse; a hátsó palotasort szépen
kiépítette, tudniillik a dunai oldalon egy kis kápolnát emelt
víziorgonával, a kettős keresztelő kutat márvánnyal és ezüsttel
díszítette; [...] fent mindkét nyelv [a görög és a latin] csodás
gazdagságú könyvtárát rendezte be; a kötetek kiállítása is pazar. Ez
előtt, ahol délre néz, bolthajtásos terem van, melyben az egész mennyet
látni lehet. A római fényűzéstől nem különböző palotákat épített, ahol
tágas nagytermek, pazar berendezésű előszobák és lakószobák [vannak],
mindenütt tarka kazettás mennyezet, sok és sokféle aranyos címerrel;
emellett mutatós intarziás ajtótáblák, gyönyörű kályhák, tetejükön
négyesfogat meg számos faragott római címer, alul tárházak és
kincseskamrák, napkelet felé különböző ebédlő- és lakószobák, ahova
széles lépcsők és folyosó vezetnek. Itt van a trón- és tanácsterem.
[...] Nyugaton egy ódon, még fel nem újított épület, közepén egy régi
árkádsorral kerített udvar, amelyet kettős kerengő koronáz, a felsőn,
amely az új palota elé vezet, oda, ahol az emeleti nagyterembe lehet
belépni, nem nézheted bámulat nélkül a csillagos mennybolt tizenkét
csillagképét; mindenhol négyszögű cifra kövecskékkel kirakott padló,
némelyik mázas csempe [az úgynevezett majolika padlótégla]; mindenfelé
hideg és meleg vizes fürdő helységek; a padlófűtéses nagyterem
lyuggatott téglával burkolva, melyet nemcsak a szép színek, hanem
különféle mesebeli lények is szemet gyönyörködtetővé tesznek. A belső
udvarban, szemközt a magasban három fegyveres szobra tűnik a belépő
szemébe. Középen áll a sisakos Mátyás, elgondolkodva támaszkodik
lándzsájára és pajzsára; jobbról az apja, balról a bús László. Az udvar
közepén egy márványmedencével körülvett bronzkút, fölötte a sisakos
fegyveres Pallasz [Pallasz Athéné, a tudomány görög istennőjének szobra]
magaslik. [...] E négyszögű térségben tehát, amely Zsigmond palotái
előtt fekszik, elkezdte felújítani az oldalsó régi palotát. [...]
Kétrészes lépcsőt toldott hozzá vörös márványból, bronz kandeláberekkel.
Ugyanebből a kőből emelt a tetején egy kétszárnyú bejáratot, amelyet
elöl is, hátul is művészi kivitelezésű, csodálatos, Herkules munkáit [az
ókori mitológiai hős cselekedeteit] ábrázoló bronz ajtótáblák
ékesítettek. [...] A váron kívül a legközelebbi völgyben bájos kertek
fekszenek és egy márvány villa...”
A
királyi palotában a szörnyetegeket legyőző mitológiai hős nemcsak az
említett bronzkaput díszítette, hanem az előudvarban is állt egy önálló,
Herkulest ábrázoló bronzszobor, amit 1526-ban Szulejmán szultán
szállíttatott el hadizsákmányként. A leírásokon túl az előkerült
faragott kövek, vörös márvány ajtó- és ablakkeret-, fríz- és
mennyezettöredékek, lépcső-, árkádos folyosó- és erkélyrészletek,
valamint a majolika padlócsempék is arról árulkodnak, hogy Mátyás alatt a
gótikus építésű palota nagyrészt reneszánsz architektúrát kapott.
Mátyás a már említett, Szűz Mária mennybemenetelének tiszteletére
szentelt, valószínűleg Anjou-kori kétszintes, a Bonfini által leírt,
jelentős felszerelésekkel gazdagított kápolna felső szintjén helyezte el
a török szultántól kapott Alamizsnás Szent János-relikviákat, amiről a
kápolnát később Alamizsnás Szent János-kápolnának nevezték.
A
kápolnát folyosó kötötte össze a korabeli Európa második, a vatikáni
után talán legnagyabb, mintegy 1000–2000 (a szám becslésen alapszik)
kötetet tartalmazó, méltán híres könyvtárával. A Bibliotheca Corvinianát
Naldo Naldi firenzei és a jeles magyar humanista, Oláh Miklós – aki II.
Lajos feleségének, Habsburg Máriának, a későbbi németalföldi
helytartónak volt a titkára, majd esztergomi érsek lett – építészeti
leírásaiból ismerjük. Naldo Naldi híradása szerint: „A könyvtárt Mátyás a
palota legszebb részévé tette, hogy ezzel is kifejezze a tudás
felsőbbségét. [... A könyvtár] négyszögletes, boltozott helység [...,
melynek] szemközt két színes üvegtáblás ablaka van. A két ablak között
aranyos takaróval fedett heverőágy [… állt. A könyvtárnak] két bejárata
van, az egyiket a királyhoz jövő tudósok használják, a másikat a király,
midőn kívülről, rejtekhelyről óhajtja hallgatni a misét. A szabadon
maradt három falon hármas rendben művészies polcok. A polcokat aranyos
bíborfüggönyök fedik, amelyek ragyogó hengerekről függenek. A termet
körös-körül díszes szekrények övezik, firenzei művészek munkái. A terem
közepén háromlábú székek [...], amelyeket drágaköves, aranyszövésű
takarók borítanak.” Oláh Miklós leírásából azt is megtudjuk, hogy a
könyvtárnak volt még egy boltozatos helyisége: „az egyik a görög
könyvekkel volt tele, [...] a másik boltíves terem őrizte a teljes
latinság kódexeit. […] Mindegyiket selyemborítás fedte, színes és
aranyos díszítésű, rajta volt a tudományág és tudományszak jelzése, ezek
szerint voltak a könyvek osztályozva.” A könyvtár nemcsak sokoldalú és
korszerű tartalmával, hanem kézzel írt kódexeinek káprázatosan gazdag
kiállításával is kiemelkedett. A többségében firenzei mesterek által
festett díszkódexek aranyozott lapjain nagyméretű miniatúrák, lapszéli
díszítésként pedig antik műtárgyak (kámeák, érmek,
szarkofág-domborművek) apró másolatai, emblémák, címerek, Mátyás,
Beatrix és híres humanisták arcképei sorakoztak. A kódexek külső
megjelenése sem maradt el a belső díszítés pompájától. A köteteket
színes selyem- és bársonykötésbe, illetve aranyozott bőrkötésbe
foglalták. A corvinák többsége kifejezetten Mátyás megrendelésére
készült, főként a kor leghíresebb itáliai (túlnyomórészt firenzei)
miniátorainak műhelyeiben. Működött azonban Budán is másoló- és
könyvkötőműhely, többnyire úgyszintén itáliai személyzettel. A
könyvtárhoz csatlakozott még egy csillagvizsgáló is, melyben Mátyás
híres tudósai – köztük Regiomontanus – dolgoztak. A kettős könyvtárterem
egyikének boltozatára a csillagos ég képét festették, Mátyás születési
idejének konstellációjában ábrázolva az égbolt bolygóit.
Hunyadi
Mátyás híres könyvtárának legnagyobb része azonban megsemmisült a
törökök 1526. évi hadjáratakor, kivéve azokat a köteteket, amelyeket a
szultán magával vitt Konstantinápolyba, vagy amelyek még előtte más
tulajdonába kerültek. Az igen szétszóródott anyagból máig több mint
kétszáz kötetet sikerült azonosítani, ezek tizenhat országban,
negyvenhárom városban és negyvenkilenc könyvtárban találhatók meg.
Magyarországon ötven kódexet őriznek különböző könyvtárakban, ezeken
kívül több kódex található Bécsben, Modenában, Párizsban, Rómában,
Firenzében, Wolfenbüttelben és Münchenben.
Mátyás
palotájáról szólva végül álljon itt egy későbbi magyar királynak,
Habsburg Ferdinándnak, V. Károly német-római császár testvérének a
véleménye. Caspar Ursinus Velius 1527-ben Ferdinánd budai bevonulásáról
szóló tudósításában azt írta, hogy „az uralkodó megtekintve az
épületegyüttest, csodálatát fejezte ki Mátyás építkezései iránt”.
I.
Mátyás király a hetvenes évektől – kivéve, amikor háborúzott – szinte
minden évben tartott országgyűlést, legtöbbször Budán. 1469-től
megszaporodó távollétei idején (a cseh trón megszerzése érdekében, majd
az osztrák tartományok egy részének és Bécsnek 1485-ben történt
elfoglalása után) Budán a kinevezett királyi helyettes – aki nem a nádor
volt és nem gyakorolt helytartói jogokat – maradt az udvar és a
kincstár nagyobb részével együtt. A Mátyás által 1490. március végére,
Budára összehívott és elhalasztott országgyűlés azonban végleg elmaradt,
ugyanis a király 1490. április 6-án Bécsben váratlanul meghalt.
Holttestét – hasonlóan Károly Róbertéhez – ünnepélyes gyászszertartással
Budán ravatalozták fel, innen vitték végső nyugvóhelyére,
Székesfehérvárra.
Hunyadi
Mátyás halála után több trónigénylő is fellépett, elsősorban
természetes fia, Corvin János herceg, akinek trónutódlását apjának végül
is nem sikerült biztosítania. A herceg a Hunyadi-birtokokkal és a
hadsereggel a háta mögött az ország egy részét el is foglalta egy időre,
s Ludovicus Tubero dalmát apát, a korszakot feldolgozó történetíró
szerint Buda várát is a kezében tartotta, ahol, amikor hadaival a
délvidékre ment, megerősített védelmet hagyott hátra. A vár őrsége
azonban 1490. július 4-én megnyitotta a kapukat az ostrommal fenyegető
Nagylucsei Orbán egri püspök csapatai előtt. Corvin János a katonai
vereség után a Hunyadi-birtokok megtartásával és horvát báni
kinevezésével kiegyezve megállapodott a rendekkel, amelyek a lengyel
királyi házból származó Jagelló Ulászló cseh királyt választották magyar
királlyá.
A Jagelló-kor (1490–1526)
A
Jagellók, II. Ulászló (1490–1516) és fia, II. Lajos király (1516–1526)
uralkodása a török fenyegetettség árnyékában telt el pártharcoktól,
intrikáktól és pénzhiánytól terhes politikai légkörben. Az uralkodóknak
cseh királyi teendőik ellátása miatt időnként távol kellett lenniük
Budától. Az udvarból azonban kevesen kísérték el a Jagelló-királyokat, a
Cseh Királyság másik ország volt, amelyet az uralkodó ottani
kormányszerveivel irányított. A király távolléte idejére a nádort
nevezte ki helytartónak, hatáskörét pedig írásba foglalták. A nádor
Budán székelt és rendelkezhetett a kincstárral.
A
Jagellók idejére megváltozott a budai vár kormányzata. A várnagyi
tisztség a bárók kezébe került, s a várnagy többé már nem volt a király
bizalmi embere. II. Lajos uralkodása alatt a várnagyival egyesített
udvarbírói tisztség szintén bárói kézbe került. A Jagellók alatt megnőtt
a királyi tanács szerepe is. 1500-ban a rákosmezei országgyűlés
elrendelte, hagy az eddig alkalomszerűen összehívott és határozatlan
összetételű tanács négy főpapból, négy báróból és tizenhat nemesi
ülnökből álljon, továbbá a budai várnagyot és udvarbírót is maga közé
soroló tagjainak fele állandóan Budán, a király mellett tartózkodjon.
Még inkább megnőtt a jelentősége a királyi tanácsnak 1516-ban, amikor a
budai országgyűlés a kiskorú Lajost teljes jogú uralkodóvá
nyilvánította, mellé pedig évente újraválasztandó, huszonnyolc tagú,
állandóan Budán tartózkodó, a királyi döntésekben véleményét érdemben
érvényesítő tanácsot rendelt.
A
palotaépítkezéseket, ha nem is olyan léptékben, mint Mátyás, II.
Ulászló király tovább folytatta. Erről tanúskodnak a források és az
Ulászló-címeres kőtöredékek is. Építkezései közül feltehetően a kápolna
késő gótikus átépítése lehetett a legjelentősebb. 1493-ban elkészült
Hartmann Schedel Nürnbergben kiadott Világkrónikája, melyben Budát is
feldolgozta és illusztrációként fametszetet közölt a budai palota Duna
felőli oldaláról. A Jagelló-kori budai palotáról leírást adott Pierre
Choque, Candale-i Anna (Anne de Foix) francia hercegnő heroldja is, aki a
hercegnőnek II. Ulászlóval 1502-ben tartott esküvője alkalmával járt
Budán. Művéhez megjegyzése szerint egy rajzot is mellékelt, de ez a
fennmaradt példányból hiányzik. A humanista műveltségű Anna királyné
jelenléte jótékony hatással volt a budai udvarra, de sajnos 1506-ban
fia, Lajos születése után rövidesen meghalt. Podjebrad Katalinhoz
hasonlóan őt is Budán, a Szent Zsigmond-prépostság templomában temették
el.
A
Jagelló-korból ismeretesek először olyan források (királyi
számadáskönyvek, követjelentések, magánlevelek), amelyek szélesebb
betekintést nyújtanak az udvartartás felépítésébe és mindennapi életébe.
A komoly politikai tényezőt jelentő udvartartás létszámát a történeti
kutatás – nem számítva a királyi kápolna papságát, a vár személyzetét és
őrségét, valamint a királyné udvartartását – 650 főre becsüli. Ezt az
európai mértékkel sem kisszámú udvart a tisztségüket ténylegesen csak
nagyobb alkalmakkor betöltő, sokszor egyéb megbízatásokat teljesítő,
bárói rangú udvari főméltóságokon (ajtónálló-, asztalnok-,
pohárnokmesterek stb.) kívül a fő- és köznemesség soraiból kikerülő
palotások (aulici: kamarások, ajtónállók, asztalnokok, udvari vitézek,
apródok stb.) széles köre és a nagyszámú kiszolgálóhelyek (konyhák,
istállók stb.) személyzete alkotta. A fontos kormányzati (tanácsülések),
igazságszolgáltatási (a király bírói fóruma) és diplomáciai
(követfogadások) ügyeket ellátó udvar bárói rangú elöljárója, az
udvarmester az udvartartás irányításán túl politikai szerepet is
játszott a királyi tanácsban, ahol ő vette számba a tanácstagok
véleményét és hirdette ki a többség határozatát. A királyi
kihallgatásokon (audienciákon) is részt vett, többször az ő feladata
volt a király nevében válaszolni. 1490-ben új udvari méltóságot hoztak
létre, a legbelsőbb termekben az uralkodó személye és védelme körüli
teendőket ellátó kamarások élére főkamarást állítottak. Ebben az időben
cseh és lengyel előkelők és nemesek is betöltöttek udvari tisztségeket.
Az udvartartás részét képezték az uralkodók szórakozását szolgáló
személyek is: a lovagi tornákra felkészítő vívómesterek, a versenyekre a
lovakat elővezető lovászok, a vadászok és madarászok, valamint a
farsangi és táncmulatságok zenei kíséretét biztosító udvari zenészek
(hegedűsök, síposok, orgonások, trombitások).
Az
udvari élet egyik igen jelentős színtere a királyi kápolna volt, ahol
az uralkodó és környezete naponta vett részt a misén, olykor vecsernyén.
Az udvari kápolna, melynek élén a 15. század közepétől a rector
capellae állt, ellátását külön birtokok biztosították, személyzete már
Mátyás idején meghaladta a negyven főt. Közéjük udvari káplánok,
zenészek és énekesek tartoztak, akiknek egy része az uralkodót útjaira
is elkísérte. A király és a királyné nagyobb ünnepeken a Boldogasszony-
vagy a Szent Zsigmond-templomban tartott istentiszteleteken vett részt. A
jelentősebb egyházi ünnepeken a vallásos elmélyülésen túl valódi
látványosságot jelentettek a király és az udvar részvételével Budán
tartott körmenetek, melyek közül a legkiemelkedőbb az Úrnapi volt. A
Boldogasszony-templomban tartották a királyi esküvőket, keresztelőket,
az elhunyt uralkodót is itt ravatalozták fel.
A
királyné külön udvartartással rendelkezett, melynek élén szintén
udvarmester állt. Az uralkodónők gondosan válogatták ki a szolgálatukba
fogadott főurakat és nemeseket, hazájukból hozott és itteni magas rangú
családokból származó udvarhölgyeiket, hogy általuk politikai befolyást
nyerjenek. A királynéi udvarnak mindig nagy jelentősége volt, mert
környezetében – mint általában Európában – kiteljesedett az udvari élet
és virágzásnak indult a kultúra. Budán azonban 1440 és 1526 között
mindössze huszonhat évig létezett királynéi udvar. Közülük a
legjelentősebb Mátyás második feleségének, Aragóniai Beatrixnak
(1476–1490) itáliai szokásokat meghonosító reneszánsz, valamint II.
Lajos feleségének, Habsburg Máriának (1521–1526) a reformáció szellemi
irányzatait befogadó és kisugárzó udvara volt. A külországból érkező
királynék rövid ideig fennállott udvarának idegen szokásait, újszerű
légkörét azonban nehezen fogadta be az uralkodó magyar környezete.
1526-ban
összeomlott a középkori Magyar Királyság és vele együtt a budai királyi
udvar is. 1526. augusztus 29-én II. Szulejmán török szultán hadai élén a
Mohács melletti mezei ütközetben megsemmisítő vereséget mért II. Lajos
király seregére, s maga a király is elesett a vesztes csatából való
menekülés közben. A királyi székváros védtelenül maradt a Buda felé
akadálytalanul tartó hódító sereg előtt. Az ellenállást a vár állapota
is akadályozta, ugyanis a Zsigmond király által építtetett falak
korszerűtlenségük miatt a 16. század elejére már nem tudtak védelmet
adni. Mária királyné a mohácsi katasztrófa hírére a budai kincstárt,
amennyire lehetséges volt, hajókra rakatta, majd udvarával együtt
Pozsonyba menekült. A királyné után elmenekült Buda lakosságának nagy
része is.
A kettős királyság kora (1526–1541)
II.
Szulejmán szultán csapatai 1526. szeptember 12-én ellenállás nélkül
bevonultak Budára. A törökök kirabolták a várost, elszállították a
palotában hagyott kincseket, bronzszobrokat, a könyvtár híres, még
meglévő kódexeit, majd a palotát megkímélve felgyújtották Budát és
elvonultak. Ezután a királyságot uralni akaró erők számára a vár és a
város megszerzése stratégiai jelentőségű lett.
II.
Szulejmán elvonulása után a mohácsi csatából önhibáján kívül kimaradt
Szapolyai János erdélyi vajda érintetlen seregével és a hozzá menekült
budaiakkal azonnal bevonult az üres és romos városba. Királlyá
koronázása (1526. november 10.) után székhelyét átmenetileg át is tette
Esztergomba, mert a kifosztott város nem tudta ellátni udvartartását. A
főnemesség és főpapság egy része azonban nem fogadta el János királyt,
ezért a rokonság jogán, továbbá a Habsburg–Jagelló-szerződés alapján a
magyar trónra igényt tartó Habsburg Ferdinándot (1526–1564) választotta
királlyá 1526 decemberében.
Ferdinánd
1527. augusztus 20-án minden ellenállás nélkül elfoglalta János
királytól (1526–1540) és éhező, elgyengült lakosaitól a még mindig romos
Budát, s szinte egy időben vonult be a főváros egyik kapuján Ferdinánd,
miközben egy másikon János lovasai távoztak. Ferdinánd azonban gyors
katonai sikerei ellenére sem tudta az ország egészét uralni, sem pedig a
budai vár védelmét megfelelő erődítésekkel megszilárdítani.
1529-ben
a Bécs felé törő oszmán csapatok újra Buda ostromába fogtak. Nádasdy
Tamás, Ferdinánd budai várnagya ugyan megpróbálta Budát a török támadás
ellen megvédeni, de ez a várnagy hűséges kitartása ellenére sem
sikerült. A várost védő mintegy kétezer zsoldos kénytelen volt állásait
feladva visszavonulni a királyi várba. A várat azonban csupán egy
szárazárok választotta el a várostól, ezért ebből az irányból komolyabb
ellenállásra nem volt képes. Miután a török tüzérség a Gellérthegyről és
a város felől is lőni kezdte a palotát, a védők Nádasdyt elfogták és
kiszolgáltatták a nagyvezírnek, a várat pedig kétheti ostrom után,
szeptember 8-án feladták. A szultán a várost azonnal átadta János
királynak, majd továbbvonult Bécs felé, ahol súlyos vereséget
szenvedett. A legyőzött II. Szulejmán szövetségese megsegítésére egy
kisebb török helyőrséget hagyott hátra Budán, majd hazatért. Budára
rendelte még János király ellenőrzésére udvari szállítóját, a
Sztambulban élő velencei kalandort, Ludovico Grittit, akit a király
kincstartónak nevezett ki. Buda ettől kezdve a Habsburgoknak hódolók és
János király országrésze közti ütközőpontként határvégvár lett.
János
király éppen megkezdte kormányzását Budán, amikor 1530-ban Ferdinánd
újból vissza akarta foglaltatni a várost, de a Wilhelm von Roggendorf
vezette, közel két hónapig tartó ostrom sikertelenül végződött. Az
ostromot követő tíz évben a két király közötti hatalmi helyzet
viszonylagos nyugalomban állandósult. János király ebben a nyugalmi
időszakban hatalmi és anyagi helyzetét megszilárdítva, s okulva a
sorozatos ostromok tanulságaiból is, komoly erődítési munkákat
végeztetett el.
1531
elején János király elérte, hogy Grittit a budai országgyűlés
kormányzóvá (1531–1534) nevezze ki. Gritti kormányzói székhelyét Budán
rendezte be. Úgy tűnik, kétes szerepe ellenére Buda városát meglehetősen
pártfogolta, s komoly szerepet játszott az erődítési munkák
szorgalmazásában is. Gritti meggyilkolása után, 1534-ben az addigi
kormányzóhelyettes és budavári udvarbíró, Martinuzzi Fráter György lett
János király kincstartója és budai várnagya.
János
király 1540 júliusában Nagyváradon váratlanul meghalt. Halála után
azonnal kiújultak a harcok Budáért. A király hívei, Fráter György és
Török Bálint dunántúli főkapitány vezetésével kitartottak János özvegye,
Izabella királyné és csecsemő fia, János Zsigmond mellett, akik sietve
bevonultak Budára. Ferdinánd serege ismét Roggendorf vezetésével 1541
májusában kezdett hozzá a Fráter György és Török Bálint által védett,
immár igencsak megerődített Buda ostromához. Roggendorf már másfél
hónapja sikertelenül próbálkozott a vár bevételével, amikor megérkezett a
felmentő szultáni sereg, így az ostromlókból ostromlottak lettek. A két
tűz közé szorult német sereg hatalmas veszteségeket szenvedve kénytelen
volt az ostrommal felhagyni és elvonulni Buda alól.
II.
Szulejmán szultán napra pontosan a mohácsi győzelem 15. évfordulóján
vonult be ismét Budára és vette birtokába a várat, ezúttal azonban meg
is tartotta azt. Buda, a középkori Magyar Királyság fővárosa, az 1541-es
ostrom idején Erhard Schön fametszetén ábrázolt reprezentatív királyi
rezidencia az elkövetkező száznegyvenöt évre az Oszmán Birodalom
határvára és egyik tartományi központja lett.
A török kor (1541–1686)
A
törökök az uralkodói rezidencia szépségét mindig nagy tisztelettel
emlegették, termeit 1526-ban II. Szulejmán szultán is megcsodálta. A
palotát – fénylő díszgömbjeiről – Kizil Elmának (Arany vagy Piros
Almának) nevezték; pirosnak, ami színnek náluk a legszebb, almának, ami a
szemnek, szájnak a legkedvesebb. A szultán távollétében budai
helytartója, a pasa azonban nem tarthatta székhelyét az uralkodói
rezidenciában, mivel török felfogás szerint ez palotalázadásnak minősült
volna, ő csak a tanácskozások alkalmával kereshette fel azt. Egyetlen
török méltóság, a dizdár (várfelügyelő) költözött ide, a palota egyes
részeit pedig irattárként, kaszárnyaként, fegyver- és lőszerraktárként,
valamint börtönként használták. A kápolnát pedig mohamedán templommá
(dzsámivá) alakították át. A törökök tehát nem sokat törődtek a régi
pompáját és az uralkodót nélkülöző palotával. Ablakait a hideg ellen
védekezve szűkebbre szabták, befalazták vagy bedeszkázták, a boltozatos,
drága díszítésű termeket, márványoszlopos csarnokokat vályog- vagy
sövényfallal apró kamrákra osztották. Ennek ellenére a palota számos
terme még tűrhető állapotban maradt. Wratislaw Vencel báró 1591-ben az
Isztambulba tartó császári követség tagjaként Mátyás könyvtártermében és
a királyi lakosztályban még a régi berendezések nyomait találta. A
palotáról számos török utazó beszámolójában is olvashatunk, közöttük a
legértékesebb Evlia Cselebi 1663-ban készült leírása, aki a Kizil Elmát
megpillantva azonnal térdre borult és homlokát a földhöz érintve hálát
adott Allahnak a kegyelemért, hogy Buda várát megláthatta. Evlia Cselebi
feljegyzéseiben hosszan részletezte az épületegyüttes nagyszerűségét,
tudósításából úgy tűnik, hogy a palota jelentős része és az udvar
bizonyos emlékei (például a Pallasz-kút) egészen 1686-ig megmaradtak,
tehát a török megszállás alatt még nem szenvedett helyrehozhatatlan
károkat.
A
Habsburg-uralkodók császári seregei a száznegyvenöt év alatt ötször,
rögtön 1542-ben, majd 1598-ban, 1602-ben, 1603-ban és 1684-ben
kísérelték meg ostrommal visszafoglalni Budát, de a törökök által tovább
erődített vár bevehetetlennek bizonyult.
A
palotában a legnagyobb rombolást az ostromok végezték, valamint két
iszonyú erejű lőporrobbanás (1578, 1686) és egy tűzvész (1669). A
második lőporrobbanás 1686-ban, a Buda visszafoglalására indított ostrom
alatt történt, amikor Lotharingiai Károly herceg parancsnoksága alatt
az európai szövetséges csapatok júliustól szeptemberig támadták a várat.
A három nagyobb rohamban, hatalmas ágyúzásokkal végrehajtott ostrom
iszonyú pusztítást okozott, mire sikerült végre a török megszállóktól
visszafoglalni Buda várát.
A
felsorolt ostromok alkalmával, illetve után készültek a budai vár
középkori képét is megelevenítő, főképp hadmérnökök és katonai
parancsnokok rajzai alapján készített metszetek, térképek: Wilhelm
Dillich metszete 1600-ból, Domenico Fontana térképe 1686-ból, Michael
Wening rézmetszetei 1684–1686-ból, Joseph de Haüy és Luigi Fernando
Marsigli hadmérnökök rajzai 1686–1687-ből. A korszak történetének fontos
forrása a már idézett Szerémi György királyi káplán 1545 körül írt
történeti munkáján kívül Heltai Gáspár 1575-ben kiadott, sok részletében
Bonfinit idéző Magyar Krónikája és Istvánffy Miklós 1622-ben megjelent
történeti műve. A palotára vonatkozó híradás Johann Ferdinand Auer bécsi
polgár naplója – aki 1654-ben a Csonkatoronyban volt fogoly –, továbbá a
török beszámolókon túl számos erre látogató utazó és követ emlékirata.
Buda 1686. évi visszafoglalása után az egykor fényes középkori királyi székhelynek újabb korszaka kezdődött.
- SAJTÓANYAG (DOC)
http://www.btm.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése