Lengyel királyok

A monarchiák berendezkedéséről, hatalommegosztásról való diskurzusok során gyakran előtérbe kerül Lengyelország példája. A XVII. században Lengyelország Európa éléskamrájaként funkcionált, s ezt a státuszát a XVIII. század közepéig meg is tartotta, ami garanciát jelentett, hogy a nyugat-európai államok ki fognak állni Lengyelország egysége mellett. Európa többi államához hasonlóan, Lengyelország társadalma is rendi társadalom volt. A sajátos lengyelországi viszonyok megértéséhez azonban a rendeket külön-külön is górcső alá kell vennünk. A társadalom egyszerűsítve három rendre tagozódik: a királyra, az egyházi rendre és a nemességre. A kialakult hierarchiát a rendi alkotmány erősítette meg, amely tulajdonképpen a szokásjog, hosszú folyamat során jött létre, pillérei a Laski-statútum, a lublini unió Litvániával, az Articulum Henriciani, a Kardinális Jogok, valamint a különféle konföderációk végzései. A lengyel nemesség egyenlőségét hirdető eredetmítoszok, kulturális irányzatok, erkölcsi, politikai tételekből összeállt eszmerendszert szarmatizmusnak nevezzük. Nevét a lengyel nemesség feltételezett őseiről, a szarmatákról, egy ókori népről kapta, akik Kelet-Európában óriási birodalmat hoztak létre. A magyar nemességhez hasonlóan legfontosabb erényként a hősiességet és a puritán erkölcsöket emelték ki. A lengyel törvények szerint a királynak vérrokonságban kellett állnia a Piast dinasztiával, de ettől több esetben, az úgynevezett „nemzeti uralkodók” (Wisniowiecki, Sobieski, Poniatowski) megválasztásakor eltértek. A királyválasztó országgyűlést (1576 után mindig) a hercegprímás hívta össze, Varsóban, a királyválasztáson 1669-től csak a katolikus nemesség vehetett részt, s az eredményt a nagymarsall hirdeti ki. A megválasztott személynek elsőként el kell fogadnia, majd aláírásával el kell látnia a „pacta conventát”, a lengyel nemesség szabadságlevelét, miszerint a katolikus hitet védelmezni fogja, a rendi jogokat tiszteletben tartja, az ország tartományait visszahódítja. Ezután követezhet a koronázási eskü, majd a koronázás. A király országgyűlést hívhat össze, ahol a törvényhozásban joggal bír.