Szent István király szobrot avattak Erdélyben, a Fehér megyei Enyedszentkirályon

A szoboravatási ünnepély (Fotó: Érsek Attila)

Augusztus 17-én, vasárnap délelőtt az enyedszentkirályi református templom harangja ünnepi hangon hívogatta a híveket. Különleges nap volt, mivel a kis faluban szoboravatásra került sor.  A falubeliek és a vendégek kíváncsian léptek be a templomba vezető kapun és nézegették a még lepellel takart Szent István szobrot. A Nagyenyed mellett fekvő település nevét I. István királyról kapta, így a falu most már nemcsak a névre hanem a műalkotásra is büszke lehet.

Ladányi Péter Sándor református lelkipásztor Igehirdetésében hangsúlyozta, hogy I. István király tűzzel-vassal a nép javát akarta, megteremtette a kapcsolatot a nyugati kereszténységgel és jövő képet tárt fel a magyar nemzetnek! „A szobor mindenkit arra kell emlékeztessen, hogy a Krisztus szerintiség áldozatokat igényel, s remélhetőleg sok évszázadig fog itt állni. Isten akarja, hogy a magyar nemzet létezzen, habár széttöredezve de létezzen!” – zárta ünnepi beszédét az enyedszentkirályi lelkipásztor.

Az Istentisztelet után, a gyülekezet kivonult a templomkertbe, ahol az ünnepi beszédek, majd a szobor leleplezése és koszorúzása következett. Az ünnepélyt Hegedűs Renáta és Nagy Júlia szavalata nyitotta meg, majd Dr. Csuták János a szobor egyik adományozójának ünnepi beszéde következett, kinek családi gyökerei, apai ágon enyedszentkirályhoz kötik őt. Beszédéből megtudhattuk hogyan született meg a szobor ötlete: „A legutóbbi látogatás alkalmával két azonos nevű lelkész fogadott, Ladányi Sándor és fia Ladányi Péter Sándor. Idősebb Ladányi lelkipásztor úr ismertette Szentkirály történetét, melyből kisugárzott az itt élő emberek szeretete, a faluhoz való ragaszkodás.

Igó Aladár, Szent István szobra (Fotó: Érsek Attila)

Hajdu Gábor, Bánréve polgármestere, aki szintén hozzájárult e szobor megvalósításához, tolmácsolta az említett település református lelkészének illetve a gyülekezet üdvözletét. A polgármester úr szerint István király összefogta a magyar nemzet, s hálát kell adni Istennek, hogy összegyűjtötte a magyarságot s részt vehetünk e mai ünnepségen.

Dr. Gudor Botond, a nagyenyedi református egyházmegye esperese is köszöntötte a gyülekezetet. Az István által alapított egyház ma is él, egy országot alapított amelyben rend volt; neki köszönhetjük, hogy a társadalom és a művészet értelmet kapott. Az esperes úr kiemelte, hogy emlékezni nemcsak szabad és lehetséges, hanem emlékezni kell!


Győrfi Dénes, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, Dokumentációs könyvtárának nyugalmazott könyvtárosa röviden ismertette Enyedszentkirály történetét, illetve a Szent Korona viszontagságos életét. Ő is hangsúlyozta, hogy e faluban a szántóvető ember biztosította a betevő falatot a családnak, de a falu nagyjainak is, tehát a szobor alapján jogosan kapott helyet a becsületes munkás. Beszéde gazdag volt történelmi adatokban s megtudhattuk, hogy a szentkirályi templom I. István király emlékére épült, s Erdélyben több ilyen nevű település található, s Szent István az első magyar király aki az ortodox vallásban is szentként van nyilvántartva. Ladányi Sándor nyugalmazott református lelkipásztor beszédében röviden elmondta a reformáció történetét, majd hangsúlyozta, hogy Enyedszentkirályt nem törölték el a harcok, háborúk, szomorú történelmi események mivel az itteniek hittel és reménységgel építették fel a romokat, ezáltal építvén a jövőt is! Ladányi Árpád is üdvözölte a helybelieket s a vendégeket. Szerinte is, István királynak köszönhetjük, hogy a magyarság most is létezik, mivel sok nép eltűnt a történelem során, de ő egy modern államot alapított!
Csutak György az enyedszentkirályi református egyház gondnoka, átadott Dr. Csuták Jánosnak és Hajdu Gábor polgármesternek egy-egy emléklapot mivel a helyi presbitérium úgy döntött, hogy mindkettejüket tiszteletbeli presbiternek nevezik ki.
Az ünnepi beszédek után mindenki megcsodálta az Igó Aladár által készített I. István király szobrot. A szobor, melynek alkotása február végén kezdődött s májusra készült el. S mit jelent e alkotás az enyedszentkirályiaknak? Az avatást követő ebéden hallottam meg, amikor a helybeliek ezt mondták: „e szobor nekünk egy szimbólum, mely jelképezi az összetartozást, a magyarság összetartását s azt, hogy az anyaországban nem felejtették el az itteni magyarokat.”

Érsek Attila
erdely.ma

Szent István király és a koronázási jelvények

Tóth Endre: Szent István és a koronázási jelvények

Kevés olyan emlékünk maradt a múltból, amely az Árpád-házi királyokhoz köthető.

Palotáik csekély maradványai vészelték át a századokat, és ritka véletlen, ha sírjuk, mint III. Béláé, érintetlen maradt^[1]. Aba Sámuelnek és Salamonnak a temetéshelye is bizonytalan, bár éppen az utóbbi királyunk az, akinek legalább a sírköve megmaradt (felirata ma a pulai múzeumban, az Isztrián látható^[2]). Alig maradt olyan emlék, amelyik egy-egy királyunkhoz személy szerint lenne kapcsolható. A gyakran kiemelkedő művészeti emlékeknek – világi ereklyéknek – egy része külföldre került, de így legalább elkerülték a pusztulást. A honfoglalás kori aranyveretes, fejedelmi szablyát – talán Taksony fejedelemé volt – már Salamon király életében elajándékozták: ma a bécsi Burg kincstárában Nagy Károly-kard címmel látható. Szent István kétélű kardja valószínűleg a 13. század végén Prágába került. III. András miniatűr képekkel, gyöngyökkel és kövekkel díszes házi oltára ma a berni múzeum kincse. Az Árpád-ház drágaságaiból, kincstárából a koronázási jelvények kivételével, amelyeket különleges helyzetük miatt elkülönítve őriztek, itthon semmi nem maradt meg. A jelvények már ezért is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A Szent Korona, vele a jogar, az országalma és a palást nemzeti ereklyék: történelmünk régi századainak fennmaradt tanúi. Méltán jelképezik az ezeréves magyar államiságot. A számtalan kalandot, veszélyt, romlást megélt, de a pusztulást mégis elkerülő Szent Korona mintegy az ország sorsát jelképezi akkor is, ha eredete és készítése körül bizonytalanság is van. A következőkben arra keresem a választ, hogy mi okozta ezt a bizonytalanságot, és van-e lehetőség biztosabb megoldást találni; jól tudva persze, hogy régmúltunk egyes homályos pontjaira konkrét adatok híján talán sohasem kapunk választ.

Valamikor az 1001. év folyamán az ország vezetői korábban soha nem látott eseményre készültek: Géza fia, István királlyá avatására. A szűkösen ránk maradt források csak a tényről, a koronázás megtörténtéről tudósítanak. Arról, hogy mikor, hol és hogyan történt az avatás, nem tudunk semmit. Korabeli írásban sem az idejét, sem a helyét nem jegyezték fel, nem is szólva magának az ünnepélyes szertartásnak a lefolyásáról. A későbbi koronázási időpontok ismeretében vélhető, hogy a szertartásra nagyobb egyházi ünnepen, de legalább vasárnap került sor. Az első koronázás a késő Árpád-kori hagyomány szerint a királyi székhelyen, Esztergomban történt^[3]. Ekkor a Várhegy északirészén Szent István vértanú tiszteletére szentelt templom állt: a török korban elpusztult épület aligha volt tágasabb egy középkori falusi templomnál. Befogadóképessége korlátozott volt. Ha pedig a palota körtemplomában végezték a szertartást, akkor ott szinte csak a papi asszisztencia fért el.

Ne áltassuk magunkat azzal a feltételezéssel, hogy István koronázását a nép valamiféle országra szóló eseményként élte meg. István négy éve, Géza halála óta a hatalom egyedüli birtokosa volt. Úrként állt az ország élén, még ha volt is olyan országrész (Ajtony a Maros vidékén), amely uralmát megkérdőjelezte. A szertartás az alattvalók nagy részének aligha volt emlékezetes esemény, mert nem érezték a történtek jelentőségét. Az első koronázás elsősorban külpolitikai jelentőségű esemény, és az ország jövője szempontjából volt meghatározó fontosságú. István ezzel az aktussal megkérdőjelezhetetlenül az Isten kegyelméből uralkodó európai királyok első sorába lépett. Ugyanakkor a koronázás az országon belül is – minden későbbi örökösödési vita és nehézség ellenére – biztosította az uralkodási forma életképességét, az ország kormányozhatóságát. A koronázás huszonöt éves folyamatot zárt le, amelyet 973-ban Géza fejedelem indított el, amikor küldötteket menesztett a quedlinburgi II. Ottó császárhoz a birodalmi gyűlésre. A tizenkét tagú követség kedvező fogadtatásra talált a császárnál, noha húsz év sem múlt el a számunkra megalázó augsburgi vereség óta. A kapcsolatfelvétel nemcsak a nép kereszténnyé válását és az egyházszervezés megindulását segítette elő, hanem következménye, a koronázás tette lehetővé a beilleszkedést az európai népek közösségébe. Körülöttünk mindenhol keresztény népek éltek. A horvátok a 7. század óta keresztények, 670-ben alapították a spalatói érsekséget. A cseh fejedelmek 845/873 óta keresztények és 973-ban alapították a magdeburgi érsek alá rendelt prágai püspökséget, amely 1344-ben lett érsekség. A lengyel fejedelem 973-ban vette fel a kereszténységet, és Gnezno 1000-ben lett érsekség. Az oroszok 955-től lettek keresztények. A Bizánci Császárság pedig születésétől kezdve keresztény állam volt, a bolgár kán 865-ben tért meg.

Ha nem maradt is fenn részletes leírás az eseményről, István megkoronázása a kultúrájában egységesülő keresztény Európában történt. Abban az Európában, amely hitében – a mai, közkedvelt kifejezéssel élve – „globalizált” volt. Pontosabban jellemzi persze Európát a katolikus, az egyetemes szó használata. Az egységes, keresztény szertartásrend miatt következtetni lehet arra, hogy miként végezték István királlyá avatását. Mindenekelőtt pontosítani kell egy alapfogalmat, mert a koronázás szó nem adja vissza, sőt elfedi a szertartás lényegét. A koronázás jelentésváltozása és tartalmának pontatlan ismerete a Szent Korona eredetét is homályban tartja, nemcsak a korszak és a történelem után érdeklődők, hanem néha még a szakemberek előtt is. A koronázás megjelölést nevezhetnénk akár „szemantikai csapdának” is. A királlyá avatást a mindennapi szóhasználatbankoronázásnak nevezzük, és gyakran így nevezték a múltban is. A megjelölés félrevezető és valójában a maga teljességében még a szertartás évszáza¬dokkal későbbi menetét sem jellemzi. Magyarországon különösen nem, ahol 1916-ban az utolsó koronázás Bánffy Miklós gróf által nagyszerűen megvalósított világi rendezésben ment végbe, a cselekmény szakralitása azonban a korábbi évszázadok gyakorlata és szertartáskönyvei alapján történt. A magyar történetírók a koronázásra még a 18. században is az inauguratio, azaz a felavatás, és nem a koronázás szót használták^[4]. Még kifejezőbb a szertartás francia elnevezése, ahol a koronázás szentségi jellegét hangsúlyozva, azt a sacré szóval jelölték. A királlyá avatást a középkori nyelvben is gyakran a cselekmények egyik, kétségkívül leglátványosabb elemével, a korona fejre tételével adták vissza. Ha szem elől tévesztjük: ez a szertartásnak csak az egyik, nem a legfontosabb része volt, akkor sem a királlyá avatás lényegét, sem az ott használt jelvények szerepét nem értjük meg.

A Karoling-uralkodók avatása óta alakult ki az a szertartásrend Európában, amelynek lényege: a jelöltet egyházi szertartás és mise keretében meghatározott imádságok és cselekmények során szentelik fel a királyi hatalom gyakorlására. A királykoronázás szertartása az egyházi terminológiát használva a szentelmények, ezen belül az áldások (benedictiones) közé tartozik. Jól ismerjük ugyan az ezredforduló koronázási szertartásait és későbbi hazai fejlődésüket, amelynek során a világi összetevők (koronázási eskü) hangsúlyosabbáváltak, de nehezen tudjuk függetleníteni magunkat attól a ténytől, hogy a királyavatást koronázásnak nevezzük. Azaz úgy tekintjük, mintha az avatás azonos volna a jelölt megkoronázásával. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a koronának mint jelvénynek túlzott jelentőséget tulajdonítunk és vetítünk vissza a 11. századba. Ez azonban nem így volt. A királlyá avatás egyházi szertartás volt, amikor a jelöltnek az ország egyházi vezetője – Magyarországon az esztergomi érsek – átadta az uralkodói jelvényeket. Ezek közül a korona kétségtelenül a legfontosabb és leglátványosabb jelvény volt. A szertartás legfontosabb része azonban nem a korona fejre helyezése, hanem az avatandó szentelt olajjal történő felkenése. Mályusz Elemér megfogalmazásában: „A nálunk érvényesülő német koronázási ordo első és legfontosabb aktusa a királynak szentelt olajjal való felkenése, amivel az egyház hangsúlyozni kívánta, hogy az ő beleegyezése az alapfeltétel a királyi hatalom elnyeréséhez, mert csak azután következett a királyi jelvények átadása.”^[5] A jelölt a püspöki viselethez hasonló, új ruhát ölt. Amíg megalázkodva, karját széttárva, kereszt alakban a földön fekszik, a Mindenszentek litániáját énekelve kérik az Úristen pártfogását, majd a szertartást végző főpap – általában az ország metropolitája – a mellén, a karján és a vállán krizmával megkeni. Ezt követően meghatározott imák kíséretében adják át neki a hatalom jelvényeit: a gyűrűt, kardot, jogart, lándzsát, később az országalmát, fejére teszik a koronát, végül trónra ültetik^[6] (innen származik Székesfehérvár neve). A felkenés, amely Saul avatásának mintájára történt, jelentette a szertartás lényegi részét^[7]. A cselekmény közben mondott imák, a jelvények esetleges különbözősége, az átadás sorrendje különféle szertartásrendeket, ordókat alakított ki. Hogy az Árpád-házi trónörökösöket milyen és ugyanannak az ordónak a szövege alapján avatták-e királlyá, nem tudjuk^[8]. Istvánt minden bizonnyal valamelyik birodalmi szertartáskönyv alapján kenték fel^[9].

Hogy a középkorban mennyire nem a korona fejre tétele jelentette az avatás lényegét, azt az Ibér-félsziget királyságai és Lengyelország példája jól illusztrálja. A királyok felkenése a 7. században az Ibér-félszigeten a nyugati gót ki¬rályságban kezdődött, és a felkenést nem követte koronázás. A szokás a spanyol királyságok létrejötte után sem vál¬tozott: a királyoknak nem volt koronájuk. A lengyelországi események közvetlenül érintik az első magyar királyavatást, mert egyidősek Szent Istvánnal. Figyelembevételük különösen fontos, mert segítenek megérteni Hartvik száz évvel későbbi elbeszélését a lengyel uralkodó helyett Istvánnak küldött koronáról. Az ezredfordulón III. Ottó császár (996–1002) uralkodott. A szász dinasztia és Lengyelország viszonyáról sokkal jobban vagyunk értesülve, mint a császárság és hazánk kapcsolatáról. Az előbbiről részletes leírások is maradtak, míg Magyarországon csak néhány tényből lehet a lengyeleknél szorosabb kapcsolatra következtetni. Amikor III. Ottó császár[^10] Gneznóba zarándokolt Szent Adalbert sírjához, találkozott Vitéz (Dicsőséges) Boleszláv lengyel fejedelemmel (992–1025). A császár a német hierarchia rosszallása ellenére hozzájárult az önálló egyházszervezet felállításához, a gneznói érsekség megalapításához. III. Ottó megkapta Boleszlávtól az általa különösen tisztelt, a magyar történelemből is jól ismert Szent Adalbert vértanú ereklyéjét, és e feletti örömében levette fejéről koronáját, és Boleszláv fejére tette^[11]. A jelképes cselekedetet egyes történetírók hajlamosak a lengyel királyság megalapításának tekinteni. Ha valóban így lett volna, akkor Boleszláv később nem folyamodik a pápához a felkenés engedélyezéséért. Akkorra azonban III. Ottó már meghalt, a trónon unokatestvére, II. Henrik, István sógora ült, aki közel sem ápolt olyan baráti kapcsolatokat Boleszlávval. A császár a Lengyelországból Itáliába, a pápához igyekvő követeket elfogatta, és a király kérését nem engedte eljutni Rómába. Boleszláv néhány hónappal elhunyta előtt pápai engedély nélkül felkenette és megkoronáztatta magát. Az aktus következtében a lengyel fejedelem és utódai mégsem váltak királlyá. Fia és örököse, II. Mieszkó (1025–1034) lemondott a királyi címről, és a hatalom jelvényeit elküldte a császárnak. Az első lengyel királykoronázásra csak 1295-ben került sor^[12]!

Hogy mennyire a felkenés volt a szertartás lényegi része, az látható abból, hogy a 11. században a felkenés szentségi jellege, mintegy a nyolcadik szentség, szóba jött. A felkenés jelentőségét a királyavatásban nem változtatják meg azok az adatok sem, amelyek uralkodói jelvények ajándékozásáról tudósítanak akár a 10–11. században, akár később. Elvileg persze nem zárható ki sem pápai, sem császári koronaküldés: ez azonban nem volt szükségszerű, és I. István esetében nincs nyoma a 11. századi forrásokban. Hogy a felkenés engedélyéhez a pápa csatolt-e ajándékot, esetleg koronát az avatandó számára, amint azt 1075-ben a Zvonimir horvát király avatása esetében tette, másodlagos kérdés volt. A Szent István nagyobb legendájának a szerzője pontosan fogalmazott, amikor nem azt írja: mihelyt megérkezett a korona, István megkoronáztatott, hanem azt, hogy „Atyja halála után az ötödik évben… elhozták az apostoli áldás levelét…. és szerencsésen megkoronáztatott”. A megfogalmazás a királyavatás szertartásának a lényegét, a pápai engedély tényét közli, ami azonban nem zárja ki a koronaküldés lehetőségét.
Legalábbis a 11. században nem a koronának volt elsősorban és kiemelten királyavató jellege, hanem a felkenésnek, az unctiónak, amelynek a végrehajtása csak akkorra vált az utódokra is legitimizáló hatásúvá, ha a végrehajtását a pápa engedélyezte. Ezért a királyavató jelvénynek a 12. század második felétől kialakult, az egyedüli és valódi koronázójelvény jellegét a 11. századra visszavetíteni nem lehet, és figyelembevétele a korona tárgytörténete vizsgálatánál alapvető.

Mit jelent ez a magyar királyavatás és a Szent Korona eredete viszonylatában? Krisztus földi helytartójától nem egy koronát kellett várni, hanem beleegyezést az egyházi szertartás lefolytatására, azaz a felkenés engedélyezését. Az avatáshoz nem a királyi hatalom külső jele, a korona, hanem a pápai beleegyezés volt fontos. I. István koronázásának egy ajándék korona nem volt szükségszerű velejárója, bárkitől érkezzen is. Egy uralkodó, ha koronára volt szüksége, olyan koronát készíttethetett magának, amilyet akart (triviálisan fogalmazva: hívatta az udvari ötvöst)… Az első királlyá avatás szertartásának a sine qua nonja a pápa beleegyezése volt a felkenés végrehajtására. Az engedély megadása egy személynek, de nem egyetlen alkalomra szólt, hanem a trónörökösökre is kiterjedt; azaz tulajdonképpen az ország kapta meg a királyavatás jogát. A kérést csak különleges esetben, például akkor, ha a király még életében akarta fiát megkoronázni, kellett megismételni, az előd halála után az örököst automatikusan fel lehetett kenni és meg lehetett koronázni. Ha azonban nem volt felkenve, akkor hiába csináltatott magának koronát és más felségjelvényeket, attól a középkori Európában nem vált királlyá. Ezért vesztik értelmüket azok a hajdani és mai vélekedések, kérdések és viták, amelyek arról szóltak, hogy ki ajándékozta a Szent Koronát: a pápa-e vagy a császár? A korona eredete nem a Szent István-i királyság alapításának megítélésénél fontos, hanem a Szent Korona tárgytörténetéhez.

A középkori Európában az uralkodó felkenése nem volt „mindennapos”, megszokott cselekedet. A 11. században a császárt, az angol, spanyol és francia királyt, valamint az éppen akkor (III. Rudolf halálával 1032-ben) megszűnőburgundi királyság uralkodóját kenték fel és koronázták meg. Évszázadokkal később, amikor 1372-ben Jean Golein értekezést készített V. Károly francia király számára a királyok felkenéséről, feljegyezte, hogy melyik európai uralkodókat kenik fel^[13]. Tudjuk, hogy a skót királyoknak a 15. században több évtized után teljesült csak a kérésük, és sikerült pápai engedélyt kapni a felkenés végrehajtására^[14]. I. István felkenésével és a koronázással Magyarország nemcsak Európa vezető országai közé emelkedett, hanem úgyszólván egy szűk uralkodói elit tagja lett, akik közé sem a lengyel fejedelem, sem a cseh herceg, sem a dán és svéd király nem tartozott. 1000 körül, amikor II. Szilveszter volt a pápa, tanítványa és barátja, III. Ottó volt a császár. Ezért tagadhatatlan, hogy a pápa a császár tudta és beleegyezése nélkül, különösen egy, a császárság keleti határán alakuló ország esetében, aligha adott volna engedélyt a felkenésre.

Érdekes és kutatandó feladat, hogy a császárság másik keleti szomszédja, Lengyelország, miért nem kapta meg a felkenés (koronázás) engedélyét? A kora középkorban a Szent Római Birodalom keleti határán két szomszédos ország osztozott: északon Lengyelország, délebbre Magyarország. Vajon miért részesült a két ország más-más elbánásban? A legdélebbi szomszédnak, Horvátországnak csak kis területen, az Isztriai-félszigetnél és attól északra volt közös határa a birodalommal. Amennyire jól adatoltak a lengyel események: Ottó barátkozása Boleszlávval, gneznói találkozásuk, különös hogy mennyire visszhang nélkül maradt a forrásokban István koronázása és egyáltalában a császárság és Magyarország kapcsolata.István felkenésének engedélyezése II. Szilveszter^[15] és III. Ottó császár baráti kapcsolatának, együttműködésüknek a következménye. Erről tanúskodnak Merseburgi Thietmar sokat tárgyalt sorai: Vajk/István, a császár kegyéből és biztatására (gratia et hortatu imperatoris) nyerte a koronát és benedictiót. Céljaik megvalósításában a császárral együttműködő pápa csak megegyezéssel adhatott engedélyt István felkenésére. A császár küldhetett koronát is, de a benedictiót csak a pápa engedélyezhette.

A szász dinasztia és III. Ottó Magyarországot minden bizonnyal be akarta kapcsolni abba a keresztény közösségbe, amelynek vezetője a császár volt. Ennek jegyében értelmezhető István házassága Gizella hercegnővel, amit szokásos középkori családi kapcsolatnak is tarthatnánk. István azonban a császári család hercegnőjét kapta feleségül. A szász és az őket követő száli frank dinasztia uralkodói pedig csak igen ritkán adták külföldihez (legfeljebb a francia királyhoz) feleségül a herceglányokat^[16]. Apácafejedelem-asszonyok lettek a dinasztia által alapított valamelyik birodalmi apátságban: Quedlinburgban, Gandersheimben. A császári család házassági gyakorlatától távol áll, hogy egy éppen csak és bizonytalanul keresztény nép frissen megkeresztelt vezetőjéhez császári herceglányt adjanak feleségül. Ezért István és Gizella házasságának igen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk. Mintegy jelezte a királlyá avatás lehetőségét. Az ok kézenfekvő: III. Ottó Magyarországot a megálmodott keresztény birodalom fontos tagjának tekintette.

Ahogy máshol, úgy Magyarországon is a felkenést és a koronázást az ország prímása, az esztergomi érsek végezte.

A középkori Európában az az ország számított valóban függetlennek, amelynek önálló egyházszervezete, azaz metropolitája volt az alárendelt püspökségekkel. Amelyik országnak nem volt önálló egyházszervezete, hanem püspökségei egy másik ország metropolisza alá tartoztak, ott nem volt olyan egyházi vezető, aki a felkenést végrehajthatta volna. Ezért szükségszerű volt, hogy Magyarországon a királyavatás végrehajtása előtt, érsekséggel az élen önálló egyházszervezet létrejöjjön.

Az események időrendje a következőképpen alakult, függetlenül attól, hogy az egyes lépcsőkről maradt-e forrásadat:

• II. Szilveszter pápa bullája az esztergomi érseki szék alapításáról. Valószínűleg ugyanebben az oklevélben nevezték ki az érseket.
• A jelölt felszentelése három püspök által, és beiktatása az érseki székbe.
• II. Szilveszter bullája István királlyá avatásának az engedélyezéséről.
• István felkenése és koronázása több püspök segédletével.

Az első esztergomi érsek felszentelése – mivel az apostoli jogfolytonosság biztosítása miatt a szertartást három püspök kellett, hogy végezze^[17] – 1000 körül Magyarországon nem volt könnyen végrehajtható. Ugyanez mondható el a királyavatásról is: az érsek mellett szükséges volt két vagy három püspök segédlete. Nem tudjuk, hogy mikor végezték el István avatását. Györffy György az 1001. év január1-jére gondolt. A szertartás mindenesetre nem történhetett meg a független magyar egyházszervezet felállítását megelőzően. Tudjuk, hogy az 1001. év április 4-én Asztrik érsek Ravennában tartózkodott, ahol zsinatot tartottak a pápa vezetésével^[18]. Talán ekkor adták át Asztriknak a királyavatási bullát^[19]. Ha ekkor mégis az esztergomi érsekséget, tehát a független magyar egyházat alapították, akkor a felkenést egy későbbi követjárás során engedélyezte a pápa, aminek nem maradt írásos nyoma. Az is lehet, hogy 1001 áprilisában mindkét bulla kiadásra került. Először az érseket szentelték fel és iktatták be, ezután történt a királyavatás. A magyar követjárás mindenesetre emlékezetes lehetett Ravennában, mert ehhez az eseményhez kapcsolható az egyik ravennai templom, San Lorenzo in Pannonia 11–12.századi elnevezése.

Milyen jelvényeket adtak át Istvánnak, nem tudjuk. A szokásnak megfelelően minden bizonnyal jogart, kardot, gyűrűt, lándzsát, a fejére pedig koronát tettek. Országalma ekkor még nem volt a jelvények között. Ez a jelvény csak ábrázolásokon jelenik meg, mert az első, valódi globust II. Henrik kapta a pápától császárrá koronázása alkalmával (1014), és a clunyi monostornak ajándékozta. Ám azt, hogy ez a korona (és a többi jelvény) milyen volt és hol készült, nem tudjuk.

A leírtakban igyekeztem azt az eszmei-vallási hátteret vázolni, amelyben a szertartás végbement, a koronát készítették, és ahol a tárgy ikonográfiája és szimbolikája kereshető. A középkori európai koronák a keresztény királyságok felségjelvényei. A Szent Korona ikonográfiája és szimbólumvilága a tárgy jellegének és használatának megfelelően a keresztény vallásos gondolatvilágban kereshető és ott található meg. Ha a koronán rejtett tartalmat, ikonográfiai mondanivalót keresünk, azt a keresztény vallásos kultúrában találjuk meg. Zománcképei a mennyei hierarchiát, a szentek közösségét jelenítik meg, a 72 igazgyöngy Krisztus tanítványait jelképezi. A piros almandinkövek és a fehér gyöngyök az uralkodócsalád, az Árpádok színei. A Szent Korona nem „pogány” jelvény, hanem mint Szent István-ereklye mondhatni liturgikus tárgy volt az Árpád-korban. A jelképrendszerében ezért nem lehet olyan vélt vagy valós ismeret- és tudásanyagot keresni, amely idegen a koronától és a középkori gondolkodástól. Mai természettudományos ismereteinket hiábavaló keresni egy olyan tárgyon, ami nem ilyen célra készült. A Szent Korona formája emlékeztethet ugyan például a sámánkoronákra, de akik ilyen hasonlóságra gondolnak, azok vegyék figyelembe: az ember fejének átmérője a kört közelíti, és lefedni csak félgömb vagy kúp alakú tárggyal lehet. Formai hasonlóság két tárgy között nem jelent szükségszerűen tartalmi-rokoni kapcsolatot.

A korona nem lesz sem szentebb, sem magasztosabb, sem teljesebb jelentéshordozó akkor, ha a történetét soha nem volt mesebeli távlatokkal és eseményekkel próbálják kiszélesíteni, és olyan koholt összefüggésbe hozzák történeti személyekkel, amelyek hitelessége – szépítő kifejezéssel élve – leginkább a divatos áltörténeti fantasy-filmekre emlé¬keztet. A Szent Korona nem mérce, nem az agyműködéssel kapcsolatos eszköz, nem csillagászati mérőeszköz vagy éppen az ország sorsát irányító ketyegő műszer, sem nem sámánsüveg. Akkor sem, ha a koronát megfosztjuk a rászerelt, 11. században készült képektől, mert akkor felségjelvényként értelmetlenné válik. A Szent Korona a keresztény királyavatásnál használt felségjelvény, amely rendeltetésének megfelelően magán viseli készítése korának vallásos hitét. És nem mást! A koronát és ábrázolásait ezzel a szellemi háttérrel lehet sikerrel értelmezni. Ezoterikus, misztikus, pogánykodó és ki tudja, milyen vélekedésekkel tulajdonképpen magát a Szent Koronát teszik nevetségessé. Ne felejtsük el: a történelem, a művészettörténet, a régészet ugyanolyan szaktudomány, mint a matematika, a fizika, az orvostudomány vagy a jogtudomány. Hogy valaki eredményesen művelhesse, annak meg kell szerezni a hozzá tartozó ismeretanyagot, meg kell értenie, és hogy eredményesen használni tudja, ismernie kell a szakterület módszereit. Mindenekelőtt ismernie kell a forrásokat, amelyek java része ma már magyar nyelven is olvasható. Nem arról van szó, hogy az „akadémikus tudás” valamiféle konzervatív, fejlődésképtelen, az újdonságokat el nem ismerő doktrína lenne. De igenis jelenti azt, hogy ellenáll minden olyan törekvésnek, amely képzelgések, roppant korlátozott tárgyi ismeretek alapján, igazolatlan előfeltevésekből kiindulva alkalmatlan eljárásokkal és módszerekkel, és véleményüknek élesen ellentmondó tények figyelmen kívül hagyásával konstruál történelmet vagy tárgytörténetet. Megtévesztő lehet, hogy a természettudományokkal ellentétben a humán tudományok sokkal inkább közérthetőnek tűnnek. Következtetéseikre egyébként sem a matematikai egyenletek, hanem a logika szabályai érvényesek. Ráadásul: ha egy orvos vagy egy mérnök hibázik, annak általában látható és botrányos következményei lehetnek.Nem így, ha valaki hiányos, téves vagy még rosszabb esetben szándékosan összeválogatott ismeretekkel kísérel meg történeti következtetésekre jutni. Heribert Illig „elsikkasztott majd két évszázadának” blöffje ugyan lefutott, de könyve ma is megtévesztheti a gyanútlan és tájékozatlan olvasót. Sorra láthatóak szenzációhajhászó filmek, amelyek annyit mindenesetre bizonyítanak, hogy a múlt eseményei ma sem hagyják közömbösen, sőt érdeklik az embereket. A történelem iránti érdeklődés nem szűnt meg. Azok a filmek azonban, amelyek például a Grál-legenda nyomán történeti, régészeti valóságot keresnek és vélnek találni, vagy a Fülöp Ágost francia király pénzszerzési akciója ellenére a templomos lovagok elrejtett kincseit keresik, és a kínpadon kiszedett vallomások nyomán realistának feltüntetett történeteket konstruálnak – a sort folytatni lehetne –, nem egyebek a tudományosság álarcába bújtatott megtévesztéseknél.

Bármennyire a jó szándék vezeti is az „amatőr” koronakutatókat, munkáikat minősítve olyan kérdésekre kell választ adni, mint a tudomány és áltudomány, a dilettantizmus és sarlatánság. Lehet-e dilettáns módon történelmet, régészetet, művészettörténetet művelni? Lehettek hajdan műkedvelő amatőr képzőművészek, akik a saját szórakozásukra ilyen vagy olyan művészi értékű alkotásokat állítottak elő. Lehettek olyanok amatőrök, akik nem a képzésre hivatott intézményekben sajátították el az ismereteket és a kutatási módszereket. Muszorgszkij sem volt „képzett” zeneszerző: hangszerelésre nem is vállalkozott, műveit zongora mellett írta. Bacsák Lajos – mezőgazdászként – nyugdíjas korában vált képzett csillagásszá, és alkotott maradandót. Akik a szükséges ismereteket megszerezték, a módszert elsajátították és a munkájuk során alkalmazzák, nem nevezhetők amatőrnek. Természetesen fordítva is igaz: az egyetemi képzés senkit sem predesztinál arra, hogy ne dilettáns módon végezzen kutatást. Erre is van példa.

Ha valaki nem sajátítja el a kutatási módszereket, nem ismeri a művészeti emlékeket és a rájuk vonatkozó irodalmat és tudásmennyiséget, következtetéseinek hitelessége felettébb kétséges. Ez nem holmi kiközösítés, a tudományos munka kisajátítása a „beavatottak” részéről. A humán tudományok néhány területe különösen alkalmas arra, hogy azokkal ne szakemberek foglalkozzanak. Egy gondolatmenet, következtetéssor megértésenem jelenti azt, hogy akkor már a témával behatóan foglalkozni tudó szakemberré válnánk. Azért, mert az ilyen témájú tanulmányok érthetőbbek, inkább el lehet gondolkozni róluk, mint egy matematikai következtetésen, attól az olvasó még nem válik történésszé. Gondoljunk csak arra: milyen lehet egy amatőr építész, híd- vagy felhőkarcoló-tervező tevékenysége, ha nem alkalmazza azokat a módszereket, törvényeket és szabályokat, amelyeket az építőmesterek a régmúltban a gyakorlatban sajátítottak el, a mérnökök az újkorban pedig megtanultak? Felfeküdne-e bárki egy „amatőr sebész” műtőasztalára egy egyszerű műtétre is? Történelmi, művészeti kérdésekkel sem lehet az ismeretek, módszerek, az emlékek és a rájuk vonatkozó irodalom ismerete nélkül foglalkozni. Mivel ezeken a tudományszakokon nem szakadnak le a hidak, nem dűlnek össze a felhőkarcolók és a páciens sem hal meg: a felelősség látszólag megszűnik, szinte el is tűnik. Következtéseik nemegyszer tudományos mezbe bújva tévesztik meg, vezetik tévútra a történelmünk iránt érdeklődőket, a különlegességekre, szenzációkra kíváncsi olvasókat.

A tudomány és áltudomány, az „akadémikus” kutatók és a dilettánsok ellentéte több szakterületen jelentkezik. Ma¬napság különösen a Szent Korona történetével és értelmezésével kapcsolatban szaporodnak az olyan megállapítások, amelyek a korona tárgytörténetével, a koronázással foglalkozó történészeket, régészeket, művészettörténészeket a „Magyar Tudományos Akadémiához kötődő”-nek minősítik. A konzervatív, akadémikus festő, irodalmár hajdani fogalomtárából kölcsönzött jelző mára, a koronázási jelvényekkel – vagy akár más, kérdésekkel – foglalkozók által hangoztatott pejoratív minősítéssé vált: a maradi, elefántcsonttoronyba zárkózó szakemberek nem képesek haladni a korral, felismerni az új eredményeket. Ez az álláspont persze roppant kényelmes: el lehet tekinteni ugyanis mindattól az ismeretanyagtól, amelyet az adott témakörben leírtak, mindazoktól a módszerektől, amelyek egy vizsgálat során alkalmazhatók. El lehet tekinteni mindazoktól a tárgyi leletektől és a rájuk vonatkozó egyedi és általános következtetésektől, amelyek a „hivatalosak” nevéhez fűződnek. Egy kézlegyintéssel lehet semmibe venni a Szent Korona tanulmányozásánál a régebbi vagy mai megállapításokat. A középkori zománcművészet fejlődését és megmaradt emlékeit, a kora és nagyközépkor művészettörténetét általában, és különösen a történeti, ikonográfiai, szertartásrendi, liturgiatörténeti, eszmetörténeti kérdéseket, valamint a rájuk vonatkozó könyvtárnyi feldolgozást. Vagy csak éppen azokat a megállapításokat és leleteket lehet – sajátos értelmezésben – felhasználni, amelyek így vagy úgy az ötletbe, elképzelésbe – megcsonkítva vagy rosszabb esetben meghamisítva – beilleszthetők. Ilyen módon gyakran még a tudományosság látszatát is kölcsönözni lehet egy cikknek. Ami ellentmond az elméletüknek, azzal nem törődnek. Közhely: minél többet tudunk, annál inkább érezzük tudásunk és ismereteink korlátait és viszonylagosságát. A koronáról író „amatőr ku¬tatók” mindettől felmentve érzik magukat: írásaikra jellemző, hogy egyes kiragadott részleteket, esetenként akár hiteles és jó megfigyeléseket a végletekig eltúlozva, minden más körülmény figyelembevétele nélkül jutnak szélsőséges következtetésekre. Mára – elképesztő ötlet – a mondabeli Hunor fejére illesztgetik a Szent Koronát. A múlt tárgyainak és írott forrásainak ilyesfajta használata vészesen emlékeztet azokra a vulgármarxista eljárásokra, amelyek nemcsak a politika kapcarongyává akarták zülleszteni a humán tudományok egy részét (a „történetírás” és a „valláskritika”), hanem amelyeknek a következménye volt például a hazai, gyapot- vagy citromtermesztés.

1. III. Béla sírjának azonosítása sem biztos, mert Kálmán király is szóba jöhet: Tóth E.: III. Béla vagy Kálmán? (A székesfehérvári királysír azonosításáról), Folia Arch. 2006, 141–161
2. Felirata: His requiescit illustrissimus Salomon rex Pannoniorum.
3. Györffy Gy.: István király és műve. Budapest, 1977, 158. A koronázás helyéről, időpontjáról és egy sereg, ebben a tanulmányban csak érintett kérdésről: a koronázási jelvényekről, a Szent Koronáról és Szent István koronázásáról, valamint a királyság alapításról szóló monográfiában tárgyalom.
4. Lásd például: Schmeizel, M.: De insignibus vulgo clenodiis Regni Hungariae et ritu inaugurandi regem Hungariae schediasma historicum. Jenae, 1713.
5. Mályusz E.: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest, 1971, 18.
6. A korábban kevés figyelmet kapott inthronizatióról: Kubinyi A.: A királyi trón a középkori Magyarországon. In: Koronák, koronázási jelvények, szerk. Bende L.–Lőrinczy G., Ópusztaszer, 2001.
7. A királyok felkenéséről magyarul részletesen olvasható: M. Bloch: A gyógyító királyok című munkájában. Budapest, Osiris, 2005.
8. A magyar koronázásoknál használt szertartásrendről: Bartoniek E.: A magyar királykoronázások története, A Magyar Történelmi Társulat könyvei, s.a., reprint: Bp. 1939.; Fügedi E.: A magyar király koronázásának rendje a középkorban, Eszmetörténeti tanulmányok, 1984, 255–174.
9. Györffy György könyvében a mainzi ordo magyar fordítása olvasható: István király élete és műve, Budapest, 1977, 158.
10. Életéről magyarul: Ferdinándy M.: III. Ottó. A szent császár, Budapest, Balassi, 2000.
11. Nem méltó, hogy egy ilyen és ily nagy férfiút mint a főemberek egyikét fejedelemnek vagy comesnek nevezzük, hanem diadémmel övezve, a királyi hatalomba kell őt emelnünk És levéve birodalmi diadémját fejéről, barátságuk és szövetségük gyanánt Boleszló fejére helyezte…– mondta III. Ottó: A Gall Névtelen, Anonymus Gallus teljes műve Bagi Dánielnek köszönhetően teljes terjedelmében olvasható magyarul: A lengyel fejedelmek avagy hercegek krónikája és tettei, Budapest, Argumentum, 2007. 203. Nem tanulság nélküli az Árpád-házzal egyidős történeti munkát megismerni. Továbbá: Bagi D.: Remény a királyságra. A gneznói találkozó „koronázási jelenete” a lengyel ősgestában és a mű kapcsolata a Könyves Kálmán-kori magyar belpolitikával, Századok, 137, 2003, 349–380.
12. Az első felkent és megkoronázott lengyel király majd 300 év múlva (1295. június 25.) Přemysl volt (1290–1296).
13. M. Bloch i. m. 379.
14. M. Bloch i. m. 366. Navarrában 1275-ben, Skóciában 1329-ben engedélyezte pápai bulla a felkenést.
15. A pápáról magyarul: Riché, P.: II. Szilveszter, az ezredik év pápája. Budapest, 1999.
16. A császárságon kívül Liudolf szász őrgróf leánya, Liutgarde II. Lajos francia király felesége lett, I. Ottó császár leánytestvérének, Gebergának a második férje, IV. Lajos nyugati frank király. A száli frank dinasztiából: II. Konrád leánya Matild I. Henrik francia király, III. Henrik császár leánya, Judith Salamon magyar király felesége volt. Jellemző, hogy a Gall Névtelen (c. 17., Bagi i. m. 128.) II. Mieszko lengyel fejedelem feleségéről, Richezáról azt írta, hogy III. Ottó császár húga volt, holott a nagyanyja volt a császár húga, akinek a férje Ezzo lotharingiai palotagróf volt.
17. Összefoglalóan: Szuromi Sz. A.: A püspökökre vonatkozó egyházfegyelmi szabályok a Dionysio-Hadriana gyűjteményben, Kánonjog 2, 2000, 88., Uő. A püspökökre vonatkozó egyházfegyelem sajátosságai a Decretales Pseudo-Isidorianae-ben, Kánonjog 5, 2002, 51.
18. Diplomata Hungariae Antiquissima, Budapest 1992, I. Nr. 3.
19. Györffy György a ravennai tartózkodáshoz az esztergomi szék érseki rangra emelését köti. Ebben az esetben azonban megelőzően a királykoronázást nem hajthatták végre. A magyar követség ravennai tartózkodásához lásd: Tóth E.: Pannonia Ravennában. Ünnepi tanulmányok Horváth István hetvenedik születésnapjára. Megjelenés alatt.

koronazas.hu

Szent István királlyá avatása

Gerics József – Ladányi Erzsébet: Források Szent István királlyá avatásának történetéhez

1002-ben a hildesheimi püspök életrajzírója szerint a mainzi érsek és a hildesheimi püspök “Henrik urat az ország többi fejedelmével igen nagy tisztelettel Mainzba vezették és vasárnap, pünkösd nyolcadán a kormányzást és a királyi hatalmat átadták neki az Úr lándzsájával (regimen et regiam potestatem cum dominica hasta illi tradiderunt) és azután a rendnek megfelelően elvégezvén mindent, felkenték (unxerunt).”

Ezt a szent lándzsát I. Henrik német király (919–936) (aki egyébként méltatlanságára hivatkozva elhárította királlyá való felkenését) jelentős terület átengedése fejében szerezte meg a burgund uralkodótól. Ez a lándzsa a 10. században igen nagy vallási tisztelet tárgya volt a pengéjébe Krisztus keresztszegeinek közfelfogás szerinti beütése miatt, továbbá uralkodói jelvénynek is tekintették. I. Henrik fiára, I. (Nagy) Ottóra (936–973) hagyta. A 10. századi történetírók közül Liutprand a 939. évi birteni, Widukind a 955. évi Lech-mezei csata megnyerésében tulajdonított meghatározó szerepet az I. Ottó birtokában volt szent lándzsának, amelyet legkésőbb 1000 tájékától a nevezetes ó-keresztény katona-vértanú, Szent Mauritius lándzsájának is tartottak és így valójában kettős ereklyeként kezelték.

Liutprand szerint Ottó a lázadók elleni birteni csata alkalmával Mózes imájára és a zsidóknak az amalekiták feletti győzelmére gondolva, lováról leszállt és “egész népével könnyeket ontva, az urunk és üdvözítőnk Jézus Krisztus kezébe döfött, győzelmet adó szegek előtt, amelyek (Ottó) lándzsájába voltak ütve, imádságra fakadt és diadalmaskodott”. Haucknak az idézett Liutprand-részletre (Antapod. IV. c. 24.) vonatkozó elemzése szerint a szöveg az amalekiták feletti győzelemre (Ex 17, 8–16) emlékeztetve a bibliai történetet ismerő olvasóban eleve párhuzamot ébresztett a Mózes kezében volt Isten vesszője (virga Dei) és az Ottó által őrzött szent lándzsa közt: azt sugalmazta, hogy a német király, mint “új Mózes”, a szent lándzsát új virga Dei-ként tartotta kezében.

Ugyanerről a lándzsajelvényről írta meg Arnold 1035 és 1037 közt, hogy amikor III. Ottó Regensburgból Rómába indult, “szokás szerint szent és keresztet hordozó császári lándzsa járt előtte (ex more precedente sancta et crucifera imperiali lancea)”.

A rendelkezésünkre álló, legtöbb királyavató szertartás szövegéhez viszonyítva, 1002-ben Willigis, a mainzi érsek legalábbis szokatlanul járt el, amikor a német királyi hatalmat a szent lándzsával ruházta II. Henrikre. Ezt ugyanis a legtöbb ordo szöveg szerint a királyi kard átnyújtásával szokták átadni. Henrik mainzi koronázása sebtében végzett szertartás volt, amelyet az országban több helyen is el kellett ismertetni. Így volt ez Szászországban is, ahol Thietmar (Theotmar) előadása szerint Henrik ünnepélyes ígéreteket tett a szászok javára. Ezek után “Bernát herceg kezébe véve a szent lándzsát, valamennyiük képviseletében reá (ti. Henrikre) bízta hűséggel az ország (Szászország) gondját (ex parte omnium regni curam illi fideliter committit)”.

Egy-két esettől eltekintve, a királyavató szertartásokban szinte mindig szerepel a kard átadása. A királyi hatalommal való felruházás általában a karddal történt, de korántsem minden esetben. Ha nem a karddal ruházták át a hatalmat, akkor az ordo szövegében említett, egyéb jelvénnyel adták át, pl. a jogarral, vagy a bakulusszal, amely alkalmas lehetett a kard helyettesítésére, vagy amelyet helyettesíthetett a szent lándzsa, amint az II. Henrik szent lándzsával végzett királlyá tételénél történhetett. Mindezekhez képest is különleges volt a királyi hatalomnak Istvánra a szent lándzsával való átruházása.

A jelenleg Bécsben őrzött császári korona az ún. pántos koronatípus (Bügelkrone) különleges esete (Sonderfall). Schramm szerint csak néhányszor fordul elő a képzőművészetben, hogy koronát pusztán egy pánttal ábrázolnak. Amint írja, “a Bügelkrone tulajdonképpeni és a bécsi koronát időben is megelőző formája az, amelynél a fejhez két simán alkalmazott pánt a tetőponton derékszögben fedi egymást… Ez a forma … a 9. század előtt nem mutatható ki, s nem vezethető vissza római vagy bizánci mintára”.

962-ben a pápa a “bécsi” koronát helyezhette Nagy Ottónak, mint császárnak a fejére. Ezt a koronát, éppúgy, mint 6. jegyzetben említett 9. századi “Bügelkrone”-kat a Sirák fiának könyvéből ismert ószövetségi főpapi korona nyomán készíthették el úgy, hogy helye legyen rajta a mitra felett az arany koronának. Az ószövetségi hely szerint “mitrája felett arany korona, amelybe bele van vésve a szentség jele és a méltóság dicsősége (Corona aurea super mitram eius expressa signo sanctitatis et gloria honoris. Ecli 45,14)”. Tartalmazza ezt a bibliai idézetet az ún. hét formulás szertartásrend (9–10. századi szerkesztmény) a korona átadásánál: “Vedd az ország koronáját, … amelyről tudd meg, hogy a bele vésett szentség dicsőségét és méltóságát meg az erő művét jelenti, s tudjad jól, hogy általa (főpapi) szolgálatunk részese vagy”. Innét jutott be a mainzi ordo szövegébe is. Ennek megfelelően kellett a jelenleg Bécsben őrzött koronát (s Karoling-kori előzményeit) keresztpánt helyett a ráboruló egyetlen pánttal megalkotni. Egyébként tudni való, hogy a mitra ekkoriban még nem volt a főpapság liturgikus öltözetének általánosan használt része.

Vajk (István) királysága és egyházszervezése kezdetének a földrajzi közelségben kortársi tanúja volt Theotmar merseburgi püspök, az 1018-ban meghalt krónikaíró. Ő rövidnek látszó beszámolót örökített ránk tárgyunkról, amelyet a német és magyar szakirodalom sokszorosan emleget, és hivatkozik rá. Mégis gyakran részben a krónikás állítólagos elfogultságát, részben szándékosnak nyilvánított homályosságát és többértelműségét hozva fel ürügyként, jelentőségét a kutatók egy része igyekszik minél kisebbnek feltüntetni.

A következőkben az ő említett szövegének elemzését igyekszünk kiegészíteni részben korábbi kutatásaink folytatásával, részben kibővítésével és kiterjesztésével, rajtunk kívül más kutatók által figyelembe alig vett szempontok érvényesítésével.

A merseburgi püspök szerint “az említett (III. Ottó) császár kegyéből és ’hortatus’-ára Henriknek, a bajorok hercegének sógora (gener), Vajk (ti. István), aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert (Imperatoris autem predicti (Ottonis III.) gratia et hortatu gener Heinrici, ducis Bawariorum, Waic in regno suimet episcopales cathedras faciens coronam et benediccionem accepit).” István helyzetére nézve az adat államfői voltának önállóságát emeli ki azzal, hogy országában ő létesíti a püspökségeket. Ez alapkérdés volt!

Tanulmányunkban a bemutatott szöveg szóhasználatának krónikabeli összefüggéseivel és III. Ottó egyik oklevelének terminológiájával foglalkozunk, ez alkalommal új elemként vonva be vizsgálatunkba a ’hortatu’, valamint a ’benedictionem’ szót.

A merseburgi püspök a III. Ottó aktusa folytán való méltóságra emel(ked)ést (Gerbert =) II. Szilveszter pápává tételénél írja le a Vajk koronanyerésénél és királyként való megáldásánál használt kifejezéssel. Előadása szerint ui. 999-ben az elhalálozott V. Gergely pápának Szilveszter “a császár kegyéből lett utóda (gratia imperatoris successit).” Ugyanezt a tényt 1001. évi oklevelében III. Ottó úgy fejezte ki, hogy Szilvesztert “pápává választottuk… rendeltük… és neveztük ki (elegimus… ordinavimus… et creavimus).” Itt, az oklevélben három szinonima fejezi ki, vagy írja körül Szilveszternek a császár kegyéből való pápává lételét: ez megkerülhetetlenül és lealkudhatatlanul Ottó akaratát mutatja be a pápai méltóság betöltésénél lényegi, meghatározó, konstitutív tényezőnek. Ami természetesen egyáltalán nem zárta ki jogi szempontból szükséges, egyéb alaki tényezők figyelembe vételét, de Ottó akaratának István királyi méltóságra emelésénél ugyanazt a szerepét igazolja, mint a pápai szék betöltésénél! Ehhez képest bármely más tényező Szilveszter pápaságra és István királyságra emelésében legfeljebb alárendelt szerephez juthatott.

Theotmar szókincsében az Ottó kegyéből (gratia) való pápává tevésnek a rokon értelmű kifejezését a 996. év történetében találhatjuk meg. A krónikás szerint ui. V. Gergelyt 996-ban III. Ottó “emelte (vagy tette, vagy állította) az előbb elhalálozott (XV.) János pápa helyére, minden jelenlevő helyeslésével (in loco Johannis pape nuper defuncti cum omnium laude presentium statuit).” Eszerint a valamely méltóságra emelés, pl. pápává tétel uralkodói cselekményét a ’statuere’ ige is kifejezhette. Az aktusnak “a minden jelenlevő helyeslésével” való megtörténte a kánoni választás korabeli (még korántsem gregoriánus!) követelményének való megfelelését, vagyis a kinevezett személynek a szóban forgó közösségbe való befogadását jelentette, azok közé tartozásának elismerését, akiknek élére állították.

A “gratia et hortatu” kifejezés első elemének vizsgálata teljes párhuzamban mutatja III. Ottó meghatározó szerepét a pápai trón betöltésénél és István királyi méltóságra emelésénél. Vegyük szemügyre a továbbiakban a kifejezés második elemének, a ’hortatus’ vizsgálatának tanulságait.

A merseburgi krónikaíró feljegyzése szerint 992-ben Eid-et meisseni püspökké “szentelik Gisiller (magdeburgi) érsek ’hortatus’-ára (ordinatur hortatu Gisilleri archipraesulis).” A meisseni püspökség betöltésénél – ebben az esetben feltétlenül – az illető egyháztartomány érsekének szava, befolyása döntött.

A ’hortari’ ige és a ’hortatus’ főnév ide vonható, széles jelentésköréből az Ószövetségből, a római és kánoni jogból, valamint antik és középkori latin szövegekből a következő példákat mutatjuk be.

A Makkabeusok könyvében (2 Mc 2,1-5) Jeremiás prófétáról olvashatjuk: “… megparancsolta (iussit), hogy akik átköltöztek, kapjanak a tűzből, … és hogy utasításul adta (mandavit) az átköltözötteknek és törvényül szabta nekik (et dedit illis legem), meg ne feledkezzenek az Úr parancsairól (ne obliviscerentur praecepta Domini) és el ne tántorodjanak elméjükben az arany és ezüst bálványokat és azok képmásait látván; s más ilyeneket szólva, többszörösen meghagyta, ne vessék ki a törvényt szívükből (hortabatur, ne legem amoverent a corde suo).”

A szóban forgó bibliai szakaszban a ’hortabatur’ ismételt, közvetlen tilalma a Törvény szívekből való kivetésének, szinonimái: iussit, mandavit, dedit legem. Rendkívül érdekes, hogy a praes. perf.-ben álló igékkel kifejezett, a zsidókhoz intézett, részletezett egyszeri prófétai parancsokat az író a végén az ismétlődést kifejező praet. imperf.-ben álló ’hortabatur’-ral összegezi és foglalja egybe.

A Thesaurus nagy anyaggyűjtéséből különösen tanulságos Cicero egyik levélrészlete és Valerius Flaccus sora. Cicero (Epist. 10, 72, 2) írja: “Én őt nem késztettem, hanem még kényszerítettem is az odautazásra (ego eum non hortatus sum, verum etiam coegi isto proficisci)”. Ehhez magyarázatul a Thesaurus hozzáfűzi: “synon. c. vi augendi posita: cogere, iubere.”
Valerius Flaccus sora (1,52): “Az ifjút ezekkel a szavakkal ösztönözte, s majdnem parancsot adva, elhallgatott (talibus hortatur iuvenem propiorque iubenti conticuit).”

386-ban adta ki törvényét Gratianus, Valentinianus, Theodosius és Arcadius császár (Cod. Iust. 9, 27, 4.) Felvette Decretumába a 12. század közepén a kanonista Gratianus is (C. 1. qu. 1. c. 126). A törvény szerint “megparancsoljuk és meghagyjuk (megszabjuk, latinul iubemus et hortamur), hogy ha … bármilyen rendű embert történetesen valami módon bíró megzsarol, … ha valaki végül … a gonosz bíróra képes rábizonyítani, … lépjen a nyilvánosság elé … s amikor bizonyított, a pert meg fogja nyerni…” A szöveg a “iubemus et hortamur” rokon jelentésének világos esete.

Gratianus munkája (C. 24. qu. 3. c. 6) tartalmaz I. (Nagy Szent) Gergely (590–604) neve alatt fennmaradt parancslevelet is a makacssági ítéletről (de sententia in contumacem). A levél Maximushoz, Salona engedetlen püspökéhez szól. Szövege szerint “felszólítunk (vagy: utasítunk, lat.: hortamur), hogy minden ürügyet mellőzve, siess hozzánk jönni, hogy … eljárhassunk és végleges ítéletet … hozhassunk azokban a dolgokban, amelyekkel vádolnak téged. Úgy cselekedjél, hogy érkezésedre nézve több kifogást már ne halmozz fel, hogy ti. távolmaradásod ne tüntessen fel téged nagyobb bűnösnek annál, mint amiről az eljárás folyik, minket pedig ez a körülmény a zsinatról ne kényszerítsen szigorúbb ítélet hozatalára, nemcsak azok miatt a mondott vétkek miatt, amelyek alól a magad tisztázását halogatod, hanem az engedetlenség miatt is, mint makacs ellen.” Ebben a szövegben a pápa, mint bíró, olyasmire szólítja fel, vagy utasítja (hortamur) az alperest, aminek az elmulasztása engedetlenségnek (inoboedentia) minősül és ilyenként büntetendő.

Brémai Ádám a 11. század közepe táján írta meg művében: “Gyakorta hallottuk … Adalbert érsekünket, amikor az önmegtartóztatás őrzéséről adott utasítást klerikusainak (cum de continentia tenenda suos hortatus est clericos). Figyelmeztetlek titeket, mondta, és követelve parancsolom (Admoneo vos … et postulans iubeo), hogy oldozzátok el magatokat nőszemélyekkel való dögvészes kapcsolatokból, vagy ha erre nem vagytok kényszeríthetők (ad hoc non potestis cogi), ami a tökéletesek adománya, legalább szemérmetességgel őrizzétek a házasság kötelékét.” Itt a ’hortari’ elég szélesre bontakoztatott jelentésskálája: valamiről utasítást adni, figyelmeztetni, követelve parancsolni, kényszeríteni, előírni a törvénytelen együttélés felbontását, és kötelezni a házastársi hűség betartására.

Mindezeket a fentebbiekben ismertetett lehetőségeket és vonatkozásokat figyelembe véve, a merseburgi püspök krónikájában az István koronában és királyként való megáldásban részesüléséről szóló “imperatoris predicti … gratia et hortatu” részletet a legalkalmasabban, korábbi fordításunk pontosabbá tételével úgy javalljuk fordítani, hogy Vajk “az előbb említett (III. Ottó) császár kegyéből és késztettetésére (vagy: utasítására) … koronában és királyként való megáldásban részesült.” A ,benedictio’-nak királyként való megáldás kifejezéssel való fordítását, a felkenés szinonimájaként való alkalmazását korabeli király, vagy császárkoronázási szertartások szóhasználatára alapítjuk, pl. “Incipit ordo romanus ad benedicendum imperatorem, quando coronam accipit”, vagy “Benedictio ad ordinandum imperatorem secundum occidentales.”

Az igen gyér számú olyan liturgikus szövegek közül, amelyek nem a karddal ruházzák át a királyi hatalmat, mindenek előtt a Schramm által 10. századinak valószínűsített sens-i formulát említjük. Ennek a királyi bakulust átadó szózata (amely voltaképpen a főpapi pásztorbotnak felel meg), ezt hirdeti: “Ez alatt a bakulus alatt bízzuk rád a frankok királyságának kormányzását az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy az Úr népét igazságosan kormányozd és a szentek egyházait jól igazgasd. (Sub hoc baculo commendamus tibi gubernaculum regni Francorum in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti, ut populum Domini iuste regas et ecclesias Sanctorum bene disponas).” Ennek az imádságnak a régiesebb változatát és a bakulusnak a pásztorbottal való kapcsolatát egészen pontosan fejezi ki a szintén a sens-i egyházmegyéből származó ún. Erdmann-ordo, a király lelkipásztori feladatát is említve: “Vedd át a bakulust, a szent igazgatás jelvényét, hogy a gyengéket erősítsed, az ingadozókat szilárdítsad, a rosszakat javítsad, az igazakat vezéreld az örök üdvösség útjára… (Accipe baculum, sacri regiminis signum, ut imbecilles consolides, titubantes confirmes, pravos corrigas, rectos dirigas in viam salutis aeternae).” A mainzi ordo szerint a jogart és bakulust egyszerre, ugyanazzal az imával adták át!

István királyi méltóságra emelkedéséről szintén kortársi szerzőként adott hírt a messzebb földrajzi távolságban működő Ademarus Cabannensis (†1035 kör.) Kevésbé volt jól értesült és jelentősen több helytelen híradással szolgál, mint Theotmar.

Azonban vannak olyan adatai, amelyek Ademarus munkáját nélkülözhetetlenné teszik. Ademarus munkája és Anonymus Gallusnak a 12. század elején készült műve fontos helyeken közeli, szövegszerű rokonságban van. A szövegek rokonsága azonban annak a következménye, hogy mind a két író bőven felhasználta Szent Adalbert vértanú elveszett szenvedéstörténetét, s szövegeik rokonsága a közös forrás követéséből származik. Vagyis nem arról van szó, hogy Ademarus művének ún. C változatát Anonymus Gallus műve alapján a 12. század közepe táján kibővítették, átalakították. Ademarus esetenkénti tévedései tehát a kortárs helytelen értesülései, s nem interpolátor késői betoldásai.

Ademarus szerint Ottó a magyarok urának “megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen (vagy: megengedte nagylelkűen, hogy királysága legyen), engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki”.

Anonymus Gallusnál hiányzik a lándzsa-elővitel császári szokása és ennek az elővitelnek Boleszláv részére Ottótól való engedélyezése. A lengyel krónikából tehát ezt Ademarus nem meríthette. A hír hitelét kortárs szerző, Arnold erősíti meg, feljegyezvén, hogy amikor Ottó 996-ban Regensburgból Rómába indult, “szokás szerint császári … lándzsa járt előtte." A magyar királynak engedélyezett lándzsa-elővitelre vonatkozó adat és szövegkörnyezete kétségbe aligha vonhatóan Ademarus tollától közvetítve maradt fenn! El nem hanyagolható tény továbbá, hogy ez az egyetlen olyan elbeszélő forrás, amely említést tesz Istvánnak a nagyharsányi dénárlelettel hitelesített királyi lándzsájáról és eredetéről.

Lényegbe vágó a magyar király önállóságának és nem-hűbéres voltának császári, ottói szempontjából, hogy a dénár lándzsája a körirat szerint királyi lándzsa, s hogy Ademarus szerint regnumot és a császár szokása szerint maga előtt hordoztatható szent lándzsát kapott Ottótól, Theotmar szerint pedig püspökségeket alapít regnumában, s Ottó “kegyéből és késztettetésére (utasítására) részesült koronában és királyként való megáldásban.”

A kor felfogását a 9. században szerkesztett Pseudo-Isidorus-i joggyűjtemény egyik kánonja rögzítette. Eszerint valamely önálló ország (certa provincia) jellemzője, hogy királya, tíz vagy tizenegy püspöki székhelye, ugyanannyi püspöke, közöttük és felettük érseke van. Itt látjuk István király tíz püspökség, köztük érsekség alapításának kánonjogi példáját. Ez az egyházjog szempontjából szavatolta az ország és királya önállóságát. István egyházmegye-szervező tevékenységének eredményeit a kanonizációja előtt (1080 körül) készült Nagyobb Legendája rögzítette visszatekintőlegesen. Hitelének kétségbe vonását éppúgy alaptalannak tartjuk, mint pl. a Legendában fejezetcímenként ismertetett Intelmeknek és István kapcsolatának netáni gyanúba fogását! A 10 püspökség felállításánál a Pseudo-Isidorus mintául vétele annál kézenfekvőbb, mert lassan már egy évszázada ismert tény, hogy törvénykönyvében István, azaz a dekrétum szerkesztője két cikkelyt is a Pseudo-Isidorus-ból vett át. Theotmar munkája elején a püspökök kinevezését a király kizárólagos jogának írja, Brémai Ádám szerint Dánia annyira Nagy Ottó főhatalma (ditio) alatt volt, hogy ő adományozott, illetve alapított ottani püspökségeket.

Az elmondottak ismeretében összhangban levőnek és egymást kiegészítőnek találjuk azokat a cselekményeket, amelyeket István királlyá tételénél Theotmar és Ademarus III. Ottónak tulajdonít. A hazai történetírás ezeknél az eseményeknél két dologra szívesen keres választ: miért nem írja meg a merseburgi püspök, ki küldte személy szerint a koronát Istvánnak, s miért mellőzi a szent lándzsa (vagyis egyszersmind Szent Móric lándzsája) másolata megküldésének Ademarus által megőrzött történetét.

Összehasonlítva V. Gergely és II. Szilveszter pápává emelésének és István királlyá tételének Theotmarnál azonos módon III. Ottó akarati tényeként hasonló terminológiával való előadását, arra a következtetésre jutunk, hogy amiként a merseburgi krónikás nem örökíti meg, mint számára kevéssé jelentős mozzanatokat, ki és milyen liturgikus szerelvényekkel koronázta pápává – Ottó akaratát teljesítve – Gergelyt, majd Szilvesztert, hasonlóan szemlélhette István történetét: azaz nem tartotta fontosnak megörökíteni, ki vagy kik hajtották végre Ottó “kegyelméből és késztettetésére (utasítására)” Vajk “koronában és királyként való megáldásban részesítését”. Ez hasonló eljárás (elhallgatás) ahhoz, hogy Ademarus sem ír arról, kik továbbították a magyar fejedelemhez Ottó lándzsaadományát, királyságot engedélyező döntését és a szent lándzsa “császári szokás szerinti elővitelének” engedelmét.

A merseburgi krónikás teljesen tisztában volt a szent lándzsa uralkodói hatalmat átruházó jellegével: előadja, hogy Bernát herceg a szászok nevében a szent lándzsa átnyújtásával adta át II. Henriknek a (Szászország feletti) cura regni-t. Ottó Istvánnak való lándzsaküldését, amelyről Ademarus ad hírt, még sem lehet a merseburgi püspöknek a hallgatása alapján késégbe vonni, vagy cáfolni. Theotmar hasonló hallgatásba burkolódzik a lándzsa dolgában Boleszlav esetében is. Tudjuk, hogy Theotmar egyházmegyéje, a merseburgi, ahhoz a magdeburgi érseki tartományhoz tartozott, amelynek éppen Szent Móric (Mauritius) volt a védőszentje. Móricnak hagyományosan ereklyéje volt a szent lándzsa. Beumann hívta fel a figyelmet Theotmar kétségeire (IV. 45) III. Ottó gneseni (lengyel) érsekségalapításának egyházi törvényességével kapcsolatban. Krónikájában ui. arra hivatkozott, hogy ez az alapítási aktus, amely a magdeburgi érsekség területéből is hasított ki részeket, a kánoni jog szempontjából kifogásolható. Unger ui., a poseni püspök, a kánonok szerint szükséges beleegyezés helyett ellenvetést tett egyházmegyéjéből bizonyos részeknek a gneseni érsekséghez való átcsatolásával szemben. Itt tehát a lándzsa–ereklye névadójának, Szent Móricnak a patrociniuma alatti érsekség rovására Boleszlav érdekében tett kánon-ellenes, sérelmes intézkedésről van szó. Amikor azután Theotmar Ottónak egyenesen vétkéül rótta fel (V. 10), (amelyet Istennek kell megbocsátania) hogy Boleszlavot ’tributarius’-ból ’dominus’-szá emelte, azt egyszerűen elhallgatta, hogy a császár ezt az egyenjogúsítást a Szent Móric lándzsája másolatának Boleszlav részére való átadásával hajtotta végre. Ezt az átadást, amint Beumann hangsúlyozza, Theotmarnál régebbi hagyományból ismerjük. A merseburgi krónikás tehát annak megörökítését mellőzte, hogy Boleszlav egyenjogúsítása ama Szent Mórichoz kapcsolódó ereklye jegyében történt, akit mint védőszentet jogaiban a császár éppen Boleszlav javára sértett volna meg kánon-ellenes módon!

A lengyelek és Boleszlav iránt Theotmar kifejezetten ellenséges beállítottságú volt, a magyarokat pedig és uralkodó családjuknak legalább egyes tagjait mindenesetre kevésre becsülte. A szent lándzsa másolatának elnyerésére, úgy látszik, méltatlannak tartotta mind a lengyeleket, mind a magyarokat. Ezért hallgathatta agyon a szent lándzsa István és Boleszlav számára való megküldését. Ezt a lándzsát alighanem kizárólag a német uralkodó hatalomátruházó jelvényének kívánta volna tudni. Ezért az Istvánnal kortárs két szerző: Ademarus és Theotmar tudósítását István királyavató jelvényeiről és eredetükről egymással ellentétbe állítani, vagy hitelük lerontására alkalmazni elfogadhatatlan eljárás.

Istvánnak az “imperatoris gratia et hortatu” nyert koronája (miként a Bécsben őrzött császári korona) zárt, pántos sisakkorona, ormán a III. Ottó egyik pénzén is ábrázolt, enyhén dőlt kereszttel. A pántos és 4 liliommal díszített korona létét II. Henrik szakramentáriumának egyik ábrázolása is igazolja.

István nagyharsányi dénárleletében a H2 dénáron a “király lándzsáját” enyhén ívelő, vízszintesen majdnem kinyújtott ujjú tenyérnek támasztva látjuk, amelyet csak a hüvelykujj simít a tenyérhez, vagyis a lándzsát a kézfej nem markolja meg, nem fogja, vagy szorítja. A lándzsát nem birtokban tartó, hanem átadó, átnyújtó mozdulat ez, függetlenül attól, vajon a veret ruhaujjból, vagy felhőkből kinyújtott kezet ábrázol-e. A “manus Dei” ábrázolások nem függenek attól, ruhaujjból vagy felhők közül nyúlik-e ki a kéz: II. Henrik 1002 és 1014 közt készült regensburgi szakramentáriumának egyik képe, amely a királyt koronával a fején, trónon ülve mutatja be, felette a magasban ruhaujjból kinyúlva ábrázolja az Isten kezét.

Ezt a H2 dénáron látható jelenetet, a király lándzsájának Isten kezéből való átnyújtását úgy tekintjük, mint István égi invesztitúrájának bemutatását, és elszakíthatatlan az Egbert szertartásrendben is visszatérő, ősi imádságtól: “Adj Uram a te szolgádnak, a mi fejedelmünknek égi fegyvert.” A mennyei fegyver a dénáron: a király lándzsája Isten kezében. Összhangban van ezzel a ténnyel, hogy a H2 dénár másik oldalán a térben ábrázolt, zárt korona abroncsán a REGI (“a király részére”) dativus olvasható, amely megmondja: a királynak készült uralkodói jelvényről van szó.

koronazas.hu

Királyeszmény - Szent István király

Gerics József - Ladányi Erzsébet: Királyeszmény - Szent István - Európa

Szent István királlyá avatási szertartásának honi jelentősége és európai háttere

A királyi hatalom Szent Istvánra ruházásának szertartása sarkalatos eleme a 11. század honi eszmetörténetének. A koronázási ordók ugyanis nemcsak azokat az alapvető jelvényeket, insignia-t írják le, amelyeket a királyavató szertartáson a királyi méltóság átadásának látható jeleiként alkalmaznak, hanem e méltóság mélyebb, teológiai szempontú megalapozását is magukban foglalják. Ezért tartjuk elengedhetetlenül fontosnak a királlyá avatások rövid áttekintését, majd az ennek teológiai magyarázataira való részletes kitérést, és az Istentől származtatott királyi hatalom forrásokból kielemezhető intézkedéseinek és szervező tevékenységének bemutatását. Hazai tekintetben is ez adhat magyarázatot arra, miért kapcsolódik szorosan István koronázási szertartása a korai keresztény magyar királyság gondolat- és eszmevilágához, megalapozza azt, és hogyan válik mércévé a 11. századi királyutódok megítélésében is. Felfogásunk szerint István királlyá avató szertartásának a sisakkoronán kívül a lándzsa is egyik alapvető eszköze volt. A lándzsa István sógorának, Henriknek a német királlyá avatásánál 1002-ben szintén központi szerephez jutott. Ez évben ugyanis Thangmarnak, a hildesheimi püspök életrajzírójának feljegyzése szerint a mainzi érsek és a hildesheimi püspök „Henrik urat […] Mainzba vezették és […] a kormányzást és a királyi hatalmat átadták neki az Úr lándzsájával (regimen et regiam potestatem cum dominica hasta illi tradiderunt) és azután pedig a rendnek megfelelően elvégezvén mindent, felkenték (unxerunt).”¹

A német királyi hatalomnak a szent lándzsával a mainzi érsek által Henrikre való kifejezett átruházása feltétlenül fejtörést okoz a középkori királyavató szövegek ismerőinek. A 10–11. századi ordókban tudniillik a leggyakrabban és általánosságban a kard jutott a hatalom-átruházás kiváltságos szerepéhez. Ezt a körülményt az ún. korai német szertartásrend és az ún. mainzi ordo mindkét (római és német) változata meg is mondja ezekkel a szavakkal: az avatáson a király „kapja meg a kardot a püspököktől, hogy tudja: a karddal átadták neki […] az egész királyságot, hogy hűségesen kormányozza. (Potestea ab episcopis ensem accipiat, ut cum ense totum regnum sibi fideliter ad regendum […] sciat esse commendatum)”. Widukind szerint Nagy Ottónak ugyanezt a 936. évi koronázásakor a mainzi érsek így hozta a tudomására: „Vedd ezt a kardot […] isteni felhatalmazás alapján átadatván neked a frankok egész birodalmának teljes hatalma. (Accipe […] hunc gladium […] auctoritate divina tibi tradita omni potestate totius imperii Francorum.)”²

Henriket 1002-ben vitathatatlanul egyházi szertartás során ruházták fel a kard helyett a szent lándzsa útján a királyi hatalommal. Ám olyan szertartásrendet nem ismerünk, amely közvetlenül és kifejezetten lándzsával adja át a királyi hatalmat. A kevés számú olyan liturgikus szöveg közül, amely világosan és határozottan nem a karddal adja át a királyi hatalmat, a Schramm által 880 és 960 közé keltezett és Erdmann-ordo-nak nevezett szöveget említjük először. Ennek a jogart (sceptrum) átadó kísérő intelme így hangzik: „Vedd a sceptrumot, a királyi méltóság jelvényét, tudniillik a királyság egyenes vesszőjét (virgam), a hatalom pálcáját (virgam), hogy vele magadat helyesen irányítsad, az anyaszentegyházat, tudniillik az Istentől rád bízott keresztény népet királyi erőddel védelmezd a gonoszoktól, a bűnösöket javítsad meg, az igazakat pedig segítségeddel vezesd, hogy megtarthassák a helyes utat.”

Ugyanez a szertartásrend egészen pontosan fejezi ki a bakulusnak (botnak) a pásztorbottal való szoros kapcsolatát, a király lelkipásztori mivoltát is említve: „Vedd át a bakulust, a szent uralom jelvényét (sacri regiminis signum), hogy a gyengéket erősítsed, az ingadozókat szilárdítsad, a rosszakat javítsad, az igazakat vezéreld az örök üdvösség útjára (rectos dirigas in viam salutis aeternae)”.³

Az Erdmann-ordo szövegének súlyos a mondanivalója. Nemcsak azért, mert a sceptrum a királyságot átruházó jelvény. Aki ezt a szöveget szerkesztette, annak biztos ismerete volt arról, hogy a „sceptrum” méltán helyettesíthető a „virga”-val. A szövegben a királyi méltóság felöleli mind az uralkodói hatalmat, mind az anyaszentegyház védelmét. A király lelkipásztor-voltát a bakulus átadása fejezi ki egyértelműen, és itt egyszersmind a bakulusnak a püspöki pásztorbottal való szoros kapcsolatát is.

Ugyanez az ordo ismeri a kardot is, de csak mint a fenyítő hatalom eszközét: általános értelemben, úgy, amint ez Péter apostol levelében (1 Pt 2, 14.) előttünk áll. Az ordo körültekintően fogalmazza meg a királyi hatalom gyakorlására nézve Isten akaratát. A király az Istentől rábízott keresztény nép védelmezője, a neki átadott bakulus a „szent uralom” jelvénye.  A királyi méltóság tekintetében a sceptrum (virga) és a bakulus (sacri regiminis signum) azonos értékű. Ezen nem változtat az sem, milyen sorrendben tartalmazza a vonatkozó szövegeket az ordo: hiszen az egyháznak, vagyis Isten reá bízott népének a védelme és a király lelkipásztor volta azonos módon része a királyi méltóságnak. Ezt a gondolatmenetünket az alábbiak erősítik meg. Az Erdmann-ordo keletkezésének helye a Sens-i egyházmegye, és ugyanitt szerkesztették — alighanem Festkrönung céljára — az ún. Sens-i formulákat. Ezeket Schramm 10. századinak valószínűsítette. Bennük a királyi bakulus átnyújtásakor mondandó ima ezt hirdeti: „Ez alatt a bakulus alatt bízzuk rád a frankok királyságának kormányzását (gubernaculum regni Francorum) az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy az Úr népét igazságosan kormányozd és a szentek egyházait jól igazgasd (út populum Domini iuste regas et ecclesias Sanctorum bene disponas).”⁴

A hazai történetkutatásban Tóth Zoltán idestova hét évtizede igyekezett a szakemberek figyelmét a szigeti eredetű ún. Egbert-ordo-ra irányítani, mint Szent István koronázási szertartásrendjére.⁵

Ez az ordo három jelvényt említ a királyavatásnál: a sisakot (galea), a sceptrum-ot és a bakulust.⁶ Ez az Egbert-szertartásban említett sisak a középkorból ismert sisakkoronának (Helmkrone), más néven pántos koronának (Bügelkrone) az előzménye. Az utóbbinál Schramm megállapítása szerint „technikailag olyan pántos sisaknak a vázáról van szó, amelynél lemondtak a boltozatos közbülső felületek tetőrészeinek beillesztéséről”. Ennek lényege tehát: „a fejhez két simán alkalmazott pánt derékszögben fedi egymást”. Schramm állásfoglalása előtt két évtizeddel már Alföldi András hasonló megállapításra jutott. Feltűnik a keresztpántos korona (Bügelkrone) III. Ottó egyik királykori pénzén, ormán olyan módon dőlt kereszttel, mint megállapításunk szerint a honi corona latinan. A kereszt nélküli Bügelkrone-t viseli a német birodalmi koronán ábrázolva Dávid és Salamon, s ismert II. Henriknek szakramentárium-beli két képén és II. Konrád pecsétnyomójáról is.⁷ Maga a birodalmi korona a keresztpántos korona különleges esete, ti. keresztpánt helyett csak egy pánt ível át felette, hogy helyet adjon az alatta viselendő királyi mitrának. Igen ritka volt az egypántos korona ábrázolása: a Karoling-korban Lothar császárt ábrázolja így 849 és 851 közt készült evangeliáriuma, és Kopasz Károlyt a 870-ben készült Codex Aureus. A Bécsben őrzötthöz hasonló egypántos birodalmi koronával mutatja II. Henriket Münchenben őrzött szakramentáriuma.⁸ Mindezek a pántos (= sisak) korona ábrázolások jó okkal kaphatják az Egbert-ordo galea-ként jelölt jelvényének nevét is, akár a magyar szent korona „latin koronája” is. A III. Ottó királykori pénzén látható (Schrammtól doppelte Bügelkrone-nak nevezett) dőlt keresztes korona és a 997. évi császári pecsét ormán enyhén dőlt kereszttel ábrázolt korona korszerűnek igazolja az István H2 dénárjainak legjobb példányain térben ábrázolt, zárt korona enyhén dőlt keresztjét is.⁹ Ugyanezt, vagyis a III. Ottó korának való megfelelést kell megállapítanunk teljes hangsúllyal a szent korona felső részének, a latin koronának tetején lévő, enyhén dőlt keresztről is. István (vélt vagy valódi) koronájának formáját nem lehet III. Ottó idejével ellentétbe állítani. Megfelel ez a körülmény Thietmar merseburgi püspök (†1018) kortársi tudósításának, hogy István III. Ottó „kegyéből és késztettetésére (gratia et hortatu) nyert koronát és királyként való megáldást.”¹⁰ Az említett dénáron látható királyi lándzsát (lancea regis) vízszintesen kinyújtott ujjaival egy kéz hüvelykujjával megtámasztva nyújtja át. Lényeges annak kiemelése, hogy ez a kéz a lándzsát nem markolja meg, nem tartja ujjai közt, hanem átadó mozdulatot tesz, vagyis Isten átadó kezét akarja ábrázolni, és nem földi király átvevő jobbját. Hogy a kéz István dénárján nem felhők közül, hanem ruhaujjból nyúlik ki, az nem akadálya annak, hogy az ábrázolt kézben a manus Dei-t lássuk. A manus Dei-t pl. II. Henrik 1002 és 1014 közt készült szakramentáriuma a magasban ruhaujjból kinyúlva ábrázolja a német király felett.¹¹ A dénáron a „király lándzsáját” átnyújtó kéz Istennek a király mennyei invesztitúráját végző jobbja. Megítélésünk szerint itt a dénár az Egbert-ordo imádságának (Post communionem) képszerű ábrázolását adja: „Adj (variáns: Add) Uram a Te szolgáidnak, a mi fejedelmeinknek égi fegyvert (variáns: az igazságosság égi fegyverét)”. Amint több mint egy évtizede megállapítottuk, annak a határozott bemutatása is, hogy a lándzsa birtokosa senki másnak nincs alávetve, csak az égi Hatalomnak.¹² A dénáron látható királyi jelvények, tudniillik a zárt korona és az Isten nyújtotta botnyelű lándzsa ismeretében kellően igazoltnak tartjuk Istvánnak az Egbert-ordo alapján való királlyá avatását, azonosítva a szertartásrendben említett sisakot a dénáron ábrázolt, zárt koronával, az Egbert-ordo jogarát és botját (bakulus) a dénár Isten átnyújtotta lancea regis-ével. A szent lándzsának a király bakulusával való helyettesítését II. Henrik kora az ábrázolásban kétségtelenül megtette. Henrik többször említett szakramentáriumának képén az angyal durván legallyazott, fanyelű lándzsát tesz Henrik király kezébe, a felirat szerint „az angyal lándzsát (hastam) ad neki.”¹³ István dénára tárgyi szempontból: a dőlt keresztes, zárt koronának és az Isten kezéből átnyújtott lándzsának a bemutatásával igazolja az Egbert-szertartásrendnek a magyarországi királyavatások során való alkalmazását. Ugyanígy alátámasztja a dénár Ademarus Cabannensis kortárs krónikás († 1035 körül) adatát (e mű egyébként az első magyar király lándzsájának egyetlen írásos forrása): eszerint III. Ottó a magyarok urának „megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen (vagy: megengedte nagylelkűen, hogy királysága legyen), engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki.”¹⁴

A krónika előadásában kifogástalan bizonyítékát olvashatjuk az Egbert-ordo Salamon koronázásán való alkalmazásának. Nemcsak arra hivatkozhatunk, hogy a gyermekkirály koronázásán énekelték az Egbert-ordo-ban ismételt „Légy ura atyádfiainak (Esto dominus fratrum tuorum)” bibliai eredetű imarészletet, hanem arra is, hogy ez a szertartás az egyetlen olyan ordo, amely nem tartalmazza a hatalmat átruházó és ezért a királynak átadandó jelvények közt a kardot. A kard a krónika előadása szerint a nevezetes várkonyi jelenetben a hercegi méltóság legfontosabb jelvényeként szerepel, és Béla a kard választásával fejezi ki András előtt, hogy ő a királyság helyett a hercegi hatalomra tart igényt. Andrásról bihari püspökének híradásából tudjuk, hogy az általa megbuktatott Péter ellenében a maga uralmát úgy akarta törvényesíteni, hogy István (vélt vagy valódi) „ékességeit, királyi jelvényeit kerestette (anteccessoris inquireret ornamentum, supperlectilem regiam)”.¹⁵ Andrásnak ez az aktusa azon a frank és német felfogáson és eljáráson alapult (vagy annak felelt meg), hogy az utód uralmának törvényességéhez alapvető kellék volt az előd királyi jelvényeinek birtoklása. Ezeknek a birtoklása logikailag kívánta meg, hogy az utódot az előd trónfoglalása esetén is alkalmazott szertartás keretében ruházzák fel insignia-jával. Ezt a következtetést András esetében külön is nyomatékosítja Salamonnak az Egbert-szertartás szerinti királlyá tétele, hiszen őt apja Bélának tett trónöröklési ígérete ellenére koronázták meg. Emiatt Andrásnak arra különösen ügyelnie kellett, hogy régebben már alkalmazott, hagyományos szertartás szerint történjék Salamon koronázása. Azt tudniillik Andrásnak mindenképpen meg kellett akadályoznia, hogy újonnan bevezetett szertartásra mint súlyos alaki, liturgikus hibára támaszkodva Béla és hívei megtámadhassák vagy kétségbe vonhassák Salamon koronázásának jogszerűségét vagy érvényét.

Az Egbert-szertartás részleteinek mint István koronázásán nagy valószínűséggel elhangzott szövegeknek jog- és eszmetörténeti szempontból különös jelentőséget tulajdoníthatunk. A jogar (sceptrum) átadásánál ugyanis a király felett a következő áldást mondják: „Áldjad meg urunk ezt a főpap–fejedelmet (presulem principem), Te aki a minden király királyságát öröktől fogva kormányzod.”¹⁶
Az imarészlet lényeges mozzanatait terjedelmes magyarázatok közé foglalta és vizsgálta 1100 körül az ún. Normann (más néven York-i) Anonymus. Ez a vizsgálat széles keretek közt történt mind teológiai (szentháromságtan, krisztológia, szentségtan) szempontból, mind a korszakokat tekintve: a bibliai előzmények és előképek gazdag példatárával igazolja a szerző a kifejtett álláspont és az ősi, isteni elhatározás mindenben érvényesülő voltát. Elmélkedésének forrásai között ezért Szent Ágoston, Gelasius pápa, I. (Nagy Szent) Gergely, az Ó- és Újszövetség számos erre vonatkozó helye megtalálható, csakúgy, mint a nyugati gót zsinatok határozatai a Pseudo-Isidorusból. Gondolatmenetében fontos mozzanat Isten és az Úr Felkentjének egymáshoz viszonyított értelmezése. Ezért tartjuk lényegesnek az alábbi részletek bemutatását.¹⁷

A Normann Anonymus szerint „az anyaszentegyház annak a Krisztusnak jegyese, aki igazi király és pap (verus rex et sacerdos), ám nem azért mondják [az egyházat] az ő jegyesének, mert pap, hanem mert király. Azért is mondják tudniillik királynőnek, mert írva vagyon: ’Jobbod felől állt a királynő (regina) aranyozott ruhában’ […] (Ps. 44, 10) — Szent Ágoston is […] világosan királynőnek (reginam) nevezi beszédében” […] „A királyokat Isten egyházában isteni felhatalmazással és szent atyák intézkedésével szentelik fel […] s a szent kenettel és áldással szentelik meg, hogy legyen hatalmuk a keresztény nép kormányzására […] amely Istennek a szent egyháza (ut habeant potestatem regendi populum christianum […] qui est ecclesia sancta Dei).” „A püspöki rend is arra létesül és nyer szent felkenést és megáldást, hogy szintén kormányozza az anyaszentegyházat az Istentől neki átadott tanítás szerint. […] [Gelasius pápa] a világot (mundus) szent egyháznak nevezi, amely ebben a világban vándorol. Ebben a világban uralkodói hatalma (principatum) van a szent kormányzás papi tekintélyének és a királyi hatalomnak (sacerdotalis auctoritas et regalis potestas). Ezt az uralkodói hatalmat egyesek azt állítva osztják meg, hogy a papé a lelkek kormányzásának hatalma, a királyé pedig a test kormányzásáé, mintha a lelkeket kormányozni lehetne a test nélkül, s a testet lélek nélkül. Ez azonban semmiképpen sem lehetséges.”  […] „Ez a két személy, tudniillik a pap és a király, úgy látjuk, Krisztus szerepét tölti be, és képét viseli (vices Christi tenere videtur et imaginem). Szent Ágoston szerint […] Jézus Krisztus az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik avégett, hogy kormányozzon minket, a másik avégett, hogy irántunk Istent kiengesztelje. […]”¹⁸ „Az Ószövetségben a felkenésre és isteni áldásra (a főpapra és a királyra) leszállt a Szentlélek és istenné tevő ereje (virtus deificans), hogy ez által Krisztus előképe és ábrázolása legyenek, (Christi figura […] et imago), s ez [az erő] más emberré változtassa őket […] Személyében például ez Áron volt, az pedig Saul, de lélekben és erejében semmiképpen sem, hanem az Úr felkentje (christus Domini). Ezért felismerhető, hogy mindegyikben mintegy két személy volt, az egyik a természet szerint (ex natura), a másik a kegyelem által (ex gratia). […] Az egyikben természet szerint oszthatatlan ember (naturaliter individuus homo), a másik a kegyelem által Krisztus, azaz Isten–ember (id est Deus–homo). […]” Az Úr felkentje „birtokolja magában az Isten lelkét és erejét”. […] „Az Úr felkente Sault és felkente Dávidot, de Sámuel által, aki hű próféta volt az Úr házában […] Mindkettőt (Sault és Dávidot) joggal nevezték ezért az Úr felkentjének és birtokolta magában az Úr lelkét, s íme, mivel összekapcsolódtak az Úrral, egy lélek voltak vele. (1 Cor 6, 17). Ezért a törvényben isteneknek is mondják őket (in lege etiam dii vocati sunt. Ex 22, 28) [..] S más helyen: ’Én mondtam: istenek vagytok (dii estis’. Ps 81, 5)” […] „A király és a pap (az Isten-nevet és mivoltot) valóban birtokolja és annak részese, de nem a természet által, hanem a kegyelem által (non per naturam, sed per gratiam)”. […] „Az a király pedig (Saul, illetve Dávid) és az a pap (Áron), aki ennek a Krisztusnak, azaz Istennek és embernek a hasonmása és képe volt, mivel mindkettő egészen ember volt, a felkenés kegyelme és megáldás szentelése által teljesen megistenült és megszentelődött (totus deificatus erat et sanctificatus).” […] „Ha […] a görög nyelvi etimológiát alkalmazod, akkor a megszentelés, vagyis apotheosis, előtted istenné tételnek fog hangzani (consecratio id est apotheosis sonabit tibi deificatio). Ha tehát mindkettő: a király és a pap a kegyelem által isten és felkentje az Úrnak, bármit tesz és művel e kegyelem szerint, azt már nem ember teszi meg és műveli, hanem isten és felkentje az Úrnak (iam non homo agit et operatur, sed deus et christus Domini). S bármi történik reá nézve, az már nem emberrel, hanem az Istennel és az Úr Felkentjével történik.” […]¹⁹ „A pap a Krisztusban lévő egyik természetet, tudniillik az emberét jelenítette meg előképszerűen, a király a másikat, tudniillik az Istenét. […] Igazságos volt tehát, hogy [Dávid] királynak a papok felett hatalma is és uralkodói felsősége is (et potestatem et imperium) volt.” […]²⁰ „A papoknak velük (a királyokkal) egyfajta közösségük van a kormányzásban (regiminis communionem) és ennek a kormányzásnak bizonyos közös jelvényei, amilyen a pásztor vesszője (pálcája, virga pastoralis) és a király vesszője (pálcája, virga regia). Mindkettő egyazon misztériumé, egyazon erőé, és közös a szentség, amellyel rendelkeznek (unius misterii, unius virtutis et commune optinent sacramentum).” […]²¹ „A következő két dolog közül mondjuk ki az egyiket: vagy a pap király is, vagy a király pap is ebben a tekintetben. De ezeknek (a tételeknek) bármelyike igaz, vagy akár mind a kettő, azt nem tagadhatjuk, hogy ebből a szempontból mindkettőnek egyazon a hatalma, és az egész misztériumban és erejében egy a királyi és a püspöki vessző.” […] „Helyettesítését és királyságát az igazi Krisztus [a királyra] méltóztatik bízni. Ezért azután az is, aki a király megbízásából jön be (az egyházba) […] a juhok pásztora.” […] „Ha nem így volna, akkor szent Gergely pápa nem volna szent pápa, […] mivel a császár parancsolta meg (iussit), hogy pápa legyen [590-ben], és rábízta ennek a méltóságnak a szolgálatát, amint maga [Gergely] tanúsítja a császár nővéréhez […] írt levelében.” […]²² „Ha tehát a császár bízta rá, aki pápa volt, ennek a méltóságnak a szolgálatát, azaz a püspökséget, […] s ez nem ellenkezett az igazság szabályával, akkor hasonlóan kell megítélni a pápánál alacsonyabb rangú püspököket, akikkel hasonlóan történik a dolog.” […] „Egyébként mekkora is a császárok vagy királyok hatalma zsinatok összehívására és azok vezetésére, azt szent atyák és papok példája tanúsítja, amely a négy szent fő zsinatra […] vonatkozik:²³ a nicaeai […] (Nagy) Konstantin császár alatt [325], a második a konstantinápolyi az idősebb Theodosius alatt [381] […] a harmadik az ephesusi az ifjabb Theodosius alatt [431] […] a negyedik a khalkedoni […] Marcianus alatt [451].” […] „Arról van szó, hogy […] ezeket a zsinatokat az említett császárok vezették, hatalmukkal hívták össze, s azokon jelen voltak, amint olvasható a szóban forgó zsinatok (határozatainak) bevezetésében.” […] ²⁴ „S ilyen a rendje ennek a bevezető szövegnek. Ebből megláthatjátok, mennyire a főpapok élére állította a császárt az Isten gondviselése és emelte őt az égig, hogy zsinatra hívja össze a világ püspökeit. […] „Nincs az Istenhez közelebbi hatalom, amely felségesebb, mint a császáré, hanem az övénél alacsonyabb minden más. Mivel a legfőbb a mennyei császárnak, és a másodiknak, a földinek egy és ugyanaz a hatalma, ám első renden van a mennyeié, és másodsorban a földié.” […] „Ha pedig valaki fel akarja lapozni a Toledoban tartott gót zsinatokat, meg fogja találni, hogy Rekkared […] és [más] dicsőséges királyok az isteni gondviseléstől és rendelkezéséből a püspökök felett uralmat, kormányzást és uralkodói hatalmat (regimen, et potestatem et dominationem) birtokoltak, határozataikkal őket zsinatra hívták össze, ezeken a zsinatokon jelen voltak és vezették azokat, a katolikus hit szentségeiről szónoklatokat tartottak, a mennyei dolgokról meg az egyházkormányzatokról kegyesen és hittel tárgyaltak, Isten nevében ugyanezt parancsolták a főpapoknak és hatalmat adtak nekik, hogy cselekedjenek, közösítsék ki az eretnekeket, azokat pedig, akik a szent atyák döntései ellen bátorkodtak tenni, a maguk királyi, sőt Istentől sugalmazott ítéletével büntették.” […]²⁵ „Ebből nyilvánvaló, hogy a királyoknak szent és sérthetetlen egyházkormányzati hatalmuk (sacrosanctam potestatem ecclesiastici regiminis) van Isten püspökei felett is és úgyszintén imperiumuk, hogy ők is kötelességtudóan és híven kormányozzák az anyaszentegyházat. […]²⁶  A királyt „minden dolgának megtételére felszentelik és megistenül (consecratur et deificatur). De mindez azt bizonyítja, hogy az Istentől neki adományozott kegyelem által az emberek szívét és testét igazzá teheti és üdvözítheti, s ez által az emberek igazzá tevője és üdvözítője lesz (iustificator et salvator hominum).” […] „Ezzel a kenettel kente fel őt Krisztus a királyságra: ebből kente fel a papokat, királyokat, prófétákat és a vértanúkat, akik a hittel diadalmaskodtak a királyi hatalmakon, cselekedtek igazságosságot és nyerték el az ígéreteket.” […] „Ez az Isten által való legmegszenteltebb felkenés, amelynél semmiféle megszenteltebb nincsen.”²⁷ […] „Az Ő [Krisztus] példájára kenetett fel és istenült meg (a király), s ezért követheti Őt mindenben. Ezért engedheti el a bűnöket is és ajánlhat fel áldozatul kenyeret és bort, amit minden esetre megtesz azon a napon, amelyen koronázzák, tudniillik különösképpen az ünnepségén. […]” „[A király] felszentelésekor a püspök azt mondja neki: áldjad meg, Urunk, ezt a presul princeps-et. […] Ha tehát főpap–fejedelem és legfőbb püspök (presul princeps et summus presul), ezért amikor a többi főpapnak a vesszőt és a gyűrűt adományozza (tudniillik a szent kormányzat jelvényeit), ami a király méltósága, sőt kötelessége, akkor ezt nem világi ember keze adja, hanem főpap megszentelt keze (manus sanctificata presulis). […]” „[A felkenő főpap] szavai Krisztus méltóságát (honor Christi) adják neki, hogy a népek szolgálják, hogy imádásban részesítsék (adoretur), hogy ura legyen atyafiainak, tudniillik az Isten fiainak (ut sit dominus fratrum suorum, filiorum videlicet Dei) s hajoljanak meg előtte anyjának, tudniillik az anyaszentegyháznak a fiai. […]²⁸ „Jog szerint tehát senki sem állítható föléje annak, akit ilyen és ekkora nagy áldások áldanak meg, ilyen és ekkora szentségek szentelnek fel, és részesítenek istenülésben, mivel senkit nem áld meg több vagy jobb áldás, senkit több és nagyobb szentség nem szentel fel és nem istenít meg, sőt ennyi sem és egyenlő sem, s ezáltal még csak nem is hasonlítható hozzá senki. […] Amiért is nem nevezhető világinak, mert felkentje az Úrnak, mert a kegyelem által isten, mivel az anyaszentegyház legfőbb kormányzója, legfőbb pásztora, mestere, védője és tanítója (quia per gratiam deus est, quia sumus rector est, quia pastor et magister et defensor et instructor sancte ecclesie sumus est), minthogy testvéreinek ura, mindenkinek imádnia kell őt (adorandus), mert a legfőbb és fejedelem–püspök. Amiatt sem mondható [a király] rangban kisebbnek a püspöknél, mert püspök szenteli fel, mivel többnyire úgy történik, hogy a kisebb rangúak szentelik fel a nagyobb rangút, az alsóbbak a fentebb valót, miként a bíborosok a pápát, az érseket meg egyháztartományának püspökei. Ez pedig azért történik, mert a felszentelésnek nem ők [a főpapok] az alapítói (auctores consecrationis), hanem kiszolgáltatói (ministri). A szentség Isten műve (Deus operatur sacramentum), ők [a főpapok] csak szolgálatot teljesítenek. Akinek tehát Isten akarja, nagyobb szentséget (maiora sacramenta) adományoz, s akinek akarja, kisebbet (minora). […]. „A pápa úrnak se legyen sérelmére abban semmi, amit a királyról mondtunk, mert annyira ő is legfőbb püspök, mint a király az.” […]²⁹ „A király feladata: áldozni, és áldozatot bemutatni lélekben (sacrificare et immolare in spiritu)”, „a pap feladata áldozatot bemutatni a szentség látható szertartása szerint (offerre iuxta ritum visibile sacramenti).”³⁰

A Normann (York-i) Anonymus 1100 körüli traktátusaival a magyarországi megismerkedés, illetve foglalkozás magyarázatát az ún. Egbert-szertartásrend adhatja. Ezt Szent István királlyá avatásán nagy valószínűséggel, Salamon koronázásán kétségtelenül alkalmazták. Az említett ordo szigeti eredete bizonyos, kapcsolatai az ottani királyavató szertartásokkal nem vitathatók. Tanulmányunk az ordo jellegzetes kifejezésének, az avatandó királyt jelölő „főpap–fejedelem (praesul princeps)”-nek a szigeti szertartásokban való előfordulásait és szinonimáit törekedett legalább vázlatosan ismertetni. Ezeknek a szertartási szövegeknek és a hátterükül szolgáló fejtegetéseknek a bemutatásával az akkori teológiai gondolkodásnak azokat a mozzanatait igyekeztünk az olvasó közelébe hozni, amelyek a királyavatás és püspökszentelés szoros rokon vonatkozásainak számítottak. Ezenkívül fontos alapozásul is szolgáltak az egyébként szigorú reformer Petrus Damiani († 1072) régies hangzású álláspontjához: „A királyokat és főpapokat isteneknek és felkenteknek nevezve találhatjuk az elnyert szolgálat szentsége következtében. (Reges et sacerdotes dii et christi dici repperiuntur propter accepti ministerii sacramentum.)”.³¹ (Ebből a fogalmazásból kitűnik, hogy a korszak teológiája a szentség és szentelmény későbbi megkülönböztetését nem ismerte. A tanfejlődés szempontjából ez lényeges körülmény!) A vizsgált szövegek ószövetségi és újszövetségi példákon mutatják be, hogy természete szerint a király és a (fő)pap is ember, ám felkenése által, az isteni kegyelem által Isten felkentjévé és istenné válik maga is. Előképei voltak ők az Ószövetségben Krisztusnak, aki maga Isten és ember, király és főpap egy személyben. A királyi és főpapi mivolt érvényes a felkent királyra és főpapra egyszerre, de nem abban az értelemben, hogy a pap az emberi lelket, a király pedig a testet kormányozná. A test és lélek ugyanis egymás nélkül nem lehet meg. A pap és a király Krisztus szerepét tölti be és képét viseli. Ő az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik azért, hogy minket kormányozzon, a másik azért, hogy Istent irántunk kiengesztelje. A névtelen szerző legfontosabb teológiai mondanivalóját Krisztusról így adja elő: „Krisztus ugyanis Isten és ember, az igazi és legfőbb király és pap. Király, de az istenség örökkévalóságától. Nem teremtetett és nem alkottatott, az Atyánál nem alacsonyabb rendű vagy különböző, hanem egyenlő és egy az Atyával. Pap pedig az emberi mivolt felvételéből, Melkizedek rendje szerint; alkottatott és teremtetett, s ezért kisebb az Atyánál. Ő aszerint, hogy király,  teremtett mindent, igazgat mindent, s egyszerre kormányozza az embereket, és az angyalokat üdvözíti; aszerint pedig, hogy pap, pusztán megváltotta az embereket, hogy magának uralkodótársaivá tegye. Ez ugyanis a teljes szándék, amiért pap lett. S magát ajánlotta fel áldozatul, hogy az embereket királyságának és királyi hatalmának részeseivé tegye. Mert az Írások mindenhol a mennyek országát (= királyságát) emlegetik, papságát pedig sehol. Ebből tehát világos, hogy Krisztusban nagyobb a királyi hatalom, mint a papi, és előbbre való annyival tudniillik, amennyivel istensége nagyobb ember-voltánál, és előbbre való.”³²

A szigeti koronázási szertartások és szövegeik, amelyek fontos elemét alkotják a Normann (York-i) Anonymus mondókájának, jelen voltak az Egbert-ordo által képviselten István királyavatásán. Ez a szertartásrend világosan főpap–fejedelemnek nevezte a királyt. Ez a főpap–fejedelmi jogállás nyilvánult meg Istvánnak a merseburgi krónikás püspök által is megörökített hazai püspökségalapításaiban, egyszersmind a nagyobb legendájában feljegyzett olyan tevékenységében, amelyet történetíróink — Tóth Zoltán nyomatékos érvelése ellenére — nem méltatnak figyelemre. A nagyobb legenda ti. megkoronázásának és törvényhozásának előadása után megírja Istvánról: „Annak bizonyítására pedig, hogy ő annak a békességnek a fia, amellyel Krisztus egyesítette a világot, kézjelével ellátott és időtálló kötelezésként hagyta utódaira: ellenségként senki ne törjön másra, ellenfelét senki bírósági eljárás nélkül ne bántsa, senki özvegyeket és árvákat ne sanyargasson.”³³ Ez az István kézjegyével ellátott elkötelezés nézetünk szerint nem azonos a Legenda maior-ban szintén említett törvényeivel. Sokkal inkább a királynak koronázása után írásba foglalt, ahhoz hasonló hármas „parancsára (praeceptum)” gondolhatunk az idézett adat alapján, mint amilyent a koronázási szertartás záró szövegeként az Egbert- és több más szigeti ordo is tartalmaz. Ez utóbbi a következőket írja le: „Itt láthatod a király első parancsát (mandatum) a néphez. Helyes dolog, ha az újonnan avatott és trónra emelt király a neki alárendelt keresztény népnek meghagyja ezt a három parancsolatot (haec tria precepta precipere): Először, hogy Isten egyháza és az egész keresztény nép minden időben őrizze meg az igazi békét. Feleljék: Amen. A második, hogy a ragadozásokat (rapacitates) és minden bűncselekményt (iniquitates) minden rendnek és rangnak (omnibus gradibus) tiltsa meg. Feleljék: Amen. A harmadik, hogy minden ítélkezésnél parancsolja meg a méltányosságot és könyörületességet (aequitatem et misericordiam), hogy ez által érvényesítse velünk szemben könyörületességét az irgalmas és könyörületes Isten. Feleljék: Amen.”³⁴
Istvánnak ez a nagyobb legendájában rögzített, hármas kötelezése érdekes érv az Egbert-ordo-nak a koronázási szertartáson túl is érvényesülő befolyására első királyunk államkormányzási alapvetésében. Istenhez könyörögve, az ordo egyik imája beépítette a keresztény királlyal szemben támasztott alapkövetelményt: „Add meg szolgádnak, hogy az ország kormányzásában maradjon mindig alkalmas (in regni regimine maneat semper idoneus), s kegyelmedből az ő idejében érvényesüljön az egyház biztonsága és békességben megmaradjon a keresztény buzgóság, hogy kitartván a jócselekedetekben, vezetésed alatt eljuthasson az Örök Királyságba.”³⁵

Ezek a gondolatok alapul és egyszersmind a megszerkesztés indító okául szolgálnak István fiához szóló Intelmei-nek lényeges mondanivalóinál. Aggódva figyelmezteti fiát: „Ha semmibe veszed, amit édesapai jóindulattal hagyok meg neked (mentsen ettől az Isten), észre veheted majd, hogy sem Istennek, sem embernek többé barátja nem leszel”. Tanácsai elvetésének esetére az ószövetségiek történetével inti őt: „Isten választott és számára kedves régi népe” szintén pusztulás áldozata lett a törvényszegések miatt.36 Az Atanáz fogalmazta hitvallásban mutatja be Imrének a hit alapvető tételeit, és tettekkel való követésükre szólítja fel őt, amelyek nélkül a hit halott. E nélkül nemcsak földi királyságát, hanem személyes üdvösségét, az Örök Királyságot, azaz koronát (eterno regno vel corona) is elveszíti.³⁷

Intelmeit István így fejezi be: „A virtusok nagysága tetőzi be a királyok koronáját és eme szabályok közt a tizedik. A Virtusok Ura ugyanis a Királyok Királya, s miként az ő mennyei seregének teljességét tíz kar teszi ki, így életed forgását is tíz törvény alkossa. A királynak kegyesnek, könyörületesnek és a többi erény részesének és általuk díszítettnek kell lennie. Az a király ugyanis, akit könyörtelenség és kegyetlenség mocskol be, hiábavalóan követeli a király elnevezést, mert bizony csak a tirannus illeti meg”.³⁸

István olyan alapot rakott le, amely meghatározta számos utána következő király jövőjét, illetve megítélését. Az alkalmasság, az idoneitas léte és hiánya tehát mérce lett jó néhány 11. századi magyar király esetében. Ez az idoneitas független volt attól is, ki gondolta helyesnek az „alkalmasságot”. István halála után gyakran mérlegelik az idoneitas-t és a legitimitas-t. A kor történetírása tükrözi ezt a tényt, de Szent István alakjának fényét és épségét soha nem érinthette.

1. THANGMAR: Vita Bernwardi. MG Ss IV. 775.
2. A bemutatott szövegeket idézi: GERICS JÓZSEF: A magyarországi királykoronázás szertartásáról az 1050-es években. GERICS JÓZSEF: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Bp., 1995. (METEM könyvek, 9.) 126. (Első megjelenés: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Memoria saeculorum Hungariae. Bp., 1984. IV. köt. 243–254.)
3. A sceptrum átadásakor mondott imát közli SCHRAMM, P. E.: Die Krönung bei den Westfranken und Angelsachsen von 878 bis um 1000. Zeitschrift der Savigny- Stiftung für Rechtsgeschichte. Kan. Abt. 1934. 205. A bakulus átadásakor mondott ima ugyanott.
4. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 208.; A Sens-i formulák rendeltetéséről l.: SCHRAMM, P. E. megjegyzéseit: Archiv für Urkundenforschung. Bd. 16. 1939. 181.
5. TÓTH ZOLTÁN: A Hartvik-legenda kritikájához. Bp., 1942.
6. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 215.; 217.
7. SCHRAMM, P. E.: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik. Bd. II. Schriften der MGH 13/II. Stuttgart, 1955. 396–397.; ALFÖLDI, ANDRÁS: Eine spätrömische Helmform und ihre Schicksale im germanisch–romanischen Mittelalter. Acta Archeologica, V. Kjöbenhavn, 1934. 99–144.; A Bügelkrone-ról: SCHRAMM, P. E.: Die deutschen Kaiser und Könige in Bildern ihrer Zeit 751–1190. Neuauflage. Hrgg. von MÜTHERICH, FLORENTINE. München, 1983. 351. 8. sz. (Dbg. 936). „Doppelte Bügelkrone von vorn” — írja erről a képről a 201. oldalon. Mindezekre vonatkozóan vö.: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: A Szent István lándzsájára és koronájára vonatkozó források értelmezése. Levéltári Szemle, 40. (1990) 2. sz. 3–12.
8. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 291. Abbildung 21. és 312. Abbildung 40. II. Henrik az egy pántos koronával: i. m. 376. Abbildung 124.
9. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 348. Abbildung 99. Korhoz kötése: 199.; István említett dénárjának elő- és hátlapján a korona és lándzsa ábrázolását l. GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m. 4. 1. ábra
10. Thietmari Merseburgensis Episcopi Chronicon… Recognovit: KURZE, FRIDERICUS. Hannoverae, 1889. 97. A forráshelynek és a dénárleletnek új szempontok érvényesítésével való tárgyalásáról l.: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET.: Források Szent István királlyá avatásának történetéhez. Magyar Könyvszemle, 118. (2002) 3. sz. 213–223.
11. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 377.
12. GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m. 11.; Az ordo imaszövege: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 220.
13. SCHRAMM, P. E.–MÜTHERICH, F.: i. m. 376. Abbildung 124.
14. „… regnum ei liberrime habere permisit, dans ei licentiam ferre lanceam sacram ubique, sicut ipsi imperatori mos est, et reliquias ex clavis Domini et lancea sancti Mauricii ei concessit in propria lancea.” Ademari Cabannensis Chronicon. Cura et studio: BOURGAIN, P. Turnhout, 1999. III. 31.; 153.; Az elbeszélés kortársi eredetéről l.: GERICS J.–LADÁNYI E.: A Szent István lándzsájára, i. m.;: GERICS JÓZSEF–LADÁNYI ERZSÉBET: A birodalmi szent lándzsa és Szent István lándzsája. Unger Mátyás Emlékkönyv. Bp., 1991. 7–14. A III. Ottó lándzsaadományáról szóló Ademarus-helyre vonatkozó álláspontunkat helyesli a krónika idézett kiadása a Notes Critiques-ben, 283. (III. 31. 57.)
15. Salamon koronázásán az Egbert-ordo alkalmazásáról l. GERICS J.: i. m. 112.
16. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 215. Az imát más szertartásszövegek is tartalmazzák pl. az ún. Edgarordo, amely szerint 973-ban Edgart angol királlyá kenték.
17. Az Edgar-ordo szövegét l.: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 222–230.; A Normann (York-i) Anonymus előadása során ennek a szertartásrendnek a részleteit tartotta szem előtt (SCHRAMM, P. E.: Geschichte des englischenKönigtums im Lichte der Krönung. Weimar, 1937. 35.); A praesul princeps előfordulása az Edgarordoban: SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 228. (Az ima szövege azonos az Egbert-szertartásban olvashatóval!)Az Egbert-ordo-val végzett koronázás a királynak a szertartással adta meg mint „főpap–fejedelemnek” azokat, az egyházra vonatkozó jogokat, amelyeket a Hartvik-legendának a Pseudo-Isidorus és az ún. ravennai hamisítványok felhasználásával szerkesztett előadása szerint István számára „mindkét jogon” (utroque iure)II. Szilveszter (?) állítólagos pápai kiváltsága biztosított volna.
18. Die Texte des Normannischen Anonymus. Herausgegében von PELLENS, KARL. Wiesbaden, 1966. 196–199.
19. PELLENS, K.: i. m. 129–131.
20. PELLENS, K.: i. m. 132–133.
21. PELLENS, K.: i. m. 150.
22. PELLENS, K.: i. m. 151. A normann névtelen szó szerint idézi I. Gergely levélrészletét. A levelet egészében közli MIGNE, J-P.: Patrologia Latina. 77. köt. 450 hasáb. (Itt olvasható a terjedelmes szövegből az Anonymusnál hozott részlet). Gergely szóhasználatához hasonlóan a jubere igét használja a Liber pontificalis az 526. évre nézve. Eszerint akkor IV. Félix pápát „felszentelték Theoderik (gót) király parancsára (ex iusso)”. Libri Pontificalis pars prior. Vol. I. Ed.: MOMMSEN, TH.. Berlin, 1898. 138. (MG Gesta Pontificum Rom.)
23. Ti. a Gergely koráig (590–604) tartott egyetemes zsinatok.
24. PELLENS, K.: i. m. 152. A zsinatokról: HINSCHIUS, P.: Decretales Pseudo-Isidorianae et capitula Angilramni. Lipsiae, 1863. Praefatio C. XI. 20.
25. PELLENS, K.: i. m. 156. Rekkared király 589-ben térítette át a nyugati gótokat az arianizmusról a katolicizmusra. A 7. századi katolikus toledói zsinatok anyagát és a bragai zsinatokat l.: HINSCHIUS, P.: i. m. 354–420.; 420. és. köv. o.
26. PELLENS, K.: i. m. 156.
27. PELLENS, K.: i. m. 158.
28. PELLENS, K.: i. m. 159–160. Az Egbert-szövegében is feltalálható kifejezések!
29. PELLENS, K.: i. m. 161.
30. PELLENS, K.: i. m. 132.
31. Liber gratissimus c. 10. MIGNE, J-P.: Patrologia Latina. 145. köt., 103. hasáb.
32. PELLENS, K.: i. m. 134.
33. SZENTPÉTERY, EMERICUS.: Scriptores rerum Hungaricum. II. köt. Bp., 1938–37. 384.; TÓTH ZOLTÁN: i. m. 79–83.
34. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 220.
35. SCHRAMM, P. E.: Die Krönung, i. m. 213.
36. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt. 619–620.
37. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt- 621.
38. SZENTPÉTERY, E.: i. m. II. köt. 627.

A „virtus” több jelentését alkalmazva, szövegezte mondanivalóját a szerző. A szó egyik jelentése „erény” mint „a megszentelő kegyelem velejárója” (ELŐD ISTVÁN: Katolikus dogmatika. Bp., 1978. 426.). Ezen kívül a Bibliában „mennyei seregek” értelemben (pl.: Ps 83,2,9 és 13, Ps 102, 21) is nem egyszer szerepel. Az Istenre vonatkoztatott Dominus virtutum jelentése: „Seregek Ura”. (pl.: Ps 83,2,9 és 13) Az angyalok egyik karának bibliai elnevezése szintén „virtutes”, azaz mennyei „erősségek”. Az Intelmek tárgyalt helyén tíz angyali karról van szó. „Az angyalvilág egyes karait a Biblia számos helyen, sokféle felsorolásban, váltakozó összeállításban és sorrendben említi. Kilenc angyali kart nyugaton Ambrosius […] keleten Cyrillus Hierosolymitanus […] nevez meg […] Pseudo-Dionüsziosz Areopagitész […] (élt 5. század vége, 6. század eleje) keresztény angelológia egyik legnevezetesebb alkotása, az angyalvilág kilenc karba, ezeknek pedig három rendbe sorolása mindenekelőtt az ő nevéhez fűződik […] Ez a 3x3-as felosztás nagy hatással volt a skolasztika angelológiájára. Ezt az elvet követi Petrus Lombardus […] és Aquinoi Szent Tamás. Mindazonáltal a Dionüsziosz-féle felosztás nem vált teljesen elfogadottá s főleg nem lett kötelező dogmatikus érvényűvé. Ismert nézet a patrisztikában, hogy lehetséges olyan további karok létezése is, amelyekről nem szól a kinyilatkoztatás […].” PSZEUDO-DIONÜSZIOSZ AREOPAGITA: A mennyei hierarchiáról. Ford.: ERDŐ PÉTER. Az isteni és emberi természetről II. Bp., 1994. 336. 37.

koronazas.hu