Szent Korona Ünnep Vác

Üzenet a Nemzethez!

Egyesítsük Nagy-Magyarországot! - Területi autonómiát Nagyváradon!

Kulturális autonómia Nagyváradon

Szigligeti Ede nevét viseli mostantól a teátrum, ez a magyar társulat önállósodását is jel

Az új magyar intézmény magában foglalja majd a Bábszínház magyar tagozatát és a Nagyvárad táncegyüttest is. A Szigligeti Társulat mellé most csatlakozott a nagyváradi bábszínház magyar társulata és a Nagyvárad táncegyüttes is. A három kulturális intézményt így a három művészeti igazgató mellett, egy magyar kulturális menedzser irányítja. A Szigligeti Színházat a Bihar megyei önkormányzat felügyeli majd.

Önálló magyar színház utoljára 1955-ben működött Nagyváradon.

Királyi házasságok

Az Árpád-házi uralkodók fele hagyott hátra fiúgyermeket.  Minden esetre gondoskodni kellett az uralkodócsalád fennmaradásáról. Az volt a tökéletes kiválasztott, aki a legtöbb külpolitikai előnyhöz juttatja az országot. I. István és bajor Gizella házasságát Géza legnagyobb külpolitikai sikerének tartjuk számon. S nem volt ritka ez időben a gyermekházasság sem. A kereszténység tanításának megfelelően a dinasztikus házasságok is egy életre köttettek. A magyar király felesége koronázása révén nyerte el a királynéi méltóságot. Ha a trónra lépő uralkodó házas ember volt, akkor feleségét vele együtt koronázták meg. Ha pedig király házasodott, a házasságkötés keretein belül történt a királyné koronázása.

A 13. században az a hagyomány élt, hogy a veszprémi püspökséget Gizella királyné alapította.  Gizella, csakúgy, mint a későbbi királynék, kiemelt gondoskodással pártfogolta a veszprémi egyházat. A királyné személye körül a királyéhoz hasonló udvartartás szerveződött. Ezt 1298-tól törvény írja elő. Az udvar szerepe egyfelől reprezentatív, másfelől pedig tisztségeket juttatott azon előkelőknek, akiket a királyi udvartartás már nem tudott kitüntetni. A királyné kegyeltjei eleinte a saját kíséretükből kerültek ki. A saját udvartartás fenntartására megfelelő vagyon állt rendelkezésre. Ennek alapját elsősorban azok a birtokok adták, amik a mindenkori királynét illették meg. (vizsolyi, segesdi, besztercei uradalmak) Bizonyos adó és vám jövedelmek szintén a királyné kincstárába folytak be. Néhány esetben pedig a házasságkötéskor a király juttat jegyadományként feleségének különféle javakat. A királynék elsődleges feladata természetesen a gyermekszülés és az utódok gondozása. Továbbá elvárták, hogy kivegye részét a királyi udvar reprezentációs tevékenységéből. Például Capet Margit férjével közösen fogadta Barbarossa Frigyes német-római császárt. Persze elmaradhatatlan kötelezettség az egyház kegyes adományokkal való ellátása és a jótékony adományozás. A politikai élet jóval kisebb szerepet szánt a királynénak, ugyanakkor személyes befolyását felhasználva meg volt a lehetőség rá, hogy a háttérből irányítsa az eseményeket. Ugyanakkor nem volt akadálya, hogy férje politikáját támogatva vállaljon szerepet, mint azt IV. Béla király felesége tette. Mária a tatárjárás után saját kincseit feláldozva megépítette Visegrád várát ezzel járulva hozzá férje várépítési programjának sikeréhez.

Akadnak persze olyan nagyasszonyok is, akiknek jóval nagyobb szerep jutott a politika terén, mint elődeiknek. Ilyen például a szerb Ilona hercegnő, akinek II. Béla hitveseként nagy szerep jutott a kormányzásból.  Morosini Tomasina III. András király édesanyjaként 1293-ban érkezett Magyarországra, és hamarosan a királyi hatalom legfőbb támasza lett. Ő kormányozta a Dunától az Adriai-tengerig fekvő, illetve a Dráván-túli területeket. Ebbe beletartozott a birtokadományozás is. A középkori Magyarországon az özvegyek anyagi biztonságát a hitbér intézménye teremtette meg, mely az asszonynak juttatta a férj vagyonának meghatározott hányadát.

Koronázandó királyok és királynék

XVI. Károly Gusztáv svéd király trónra lépése
a stockholmi Királyi Palota országgyűlési termében, 1973-ban

I. János Károly spanyol király trónbeszéde, 1975-ben

Beatrix holland királynő eskütétele, 1980-ban

II. Albert belga király eskütétele, 1993-ban

Uralkodók és koronázás

 

Mi magyarok hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a koronázás elengedhetetlen része a király trónra lépésének. Ez azonban nincsen így, és ennek majdnem mindig történelmi-politikai okai vannak. Az apostoli magyar királynak elengedhetetlen része a Szent Koronával történő megkoronázása, ez legitimmé teszi őt, mint magyar uralkodót, e mellett pedig transzcendens és közjogi jelentősége is van. Európában azonban vannak olyan királyságok, ahol a legitimitás és a közjogi rendbe való beilleszkedése az uralkodó beiktatásának egészen más ceremoniális kritériumokkal rendelkezik. Az alábbiakban a svéd, a holland, a belga és a spanyol példákat vesszük sorba.



A középkori svéd királyokat az uppsalai dómban koronázták meg. A koronázás helyszíne a 16. századtól, I. (Wasa) Gusztáv idejétől volt a stockholmi dóm, a Storkyrkan. A koronázást a reformáció után is, a már evangélikus uppsalai érsek végezte. A svéd királyok koronáját német aranyművesek XIV. Erik számára készítették a 16. század második felében. Az utolsó megkoronázott svéd király a Bernadotte-házból való II. Oszkár.  A svéd király és a királyi hercegek teljes díszben utoljára 1905-ben, a Riksdag megnyitásán jelentek meg, a stockholmi királyi palota országgyűlési termében (Rikssaalen).



A páratlan szépségű svéd királyi jelvényeket 1974 óta a stockholmi királyi palota kincstárában őrzik.
Az egységes spanyol állam 1478-ban, a Katolikus Királyok (Los Reyes Catolicos) Izabella kasztíliai királynő és II. Ferdinánd aragóniai király házasságkötésével jött létre, melyet az utolsó ibériai emírség, Granada meghódítása követett 1492-ben, ezzel befejeződött a Reconquista, amely kapcsán kiverték a keresztény seregek a muszlimokat Hispániából. A spanyol állam a kasztíliai monarchia hagyományait vitte tovább, ahol nem volt szokás a koronázás. I. János Károly királyi proklamációjának alkalmával a parlament (Cortes Espanolas) üléstermében párnán kiállított korona és jogar a 18. században készült, aranyozott ezüstből, s soha nem viselték, csak hasonló alkalmakkor állítják ki.



A holland és a belga monarchia a 19. században jött létre. A holland uralkodó az amszterdami Nieuwe Kerke templomban esküszik fel az alkotmányra (lásd alsó képünkön, II. Vilmos trónra lépése 1840-ben Beatrix holland királynő eskütétele, 1980-ban), a belga király pedig a brüsszeli parlamentben. Hollandiában készült - szimbolikus használatra - korona, jogar és alma, aranyozott ezüstből, melyek a trónra lépési szertartáson az uralkodó előtt fekszenek egy asztalon, az alkotmány egy példányával együtt. A trónralépések, koronázási eskükkel kapcsolatos képek megtekinthetők itt.

Lengyel királyok

A monarchiák berendezkedéséről, hatalommegosztásról való diskurzusok során gyakran előtérbe kerül Lengyelország példája. A XVII. században Lengyelország Európa éléskamrájaként funkcionált, s ezt a státuszát a XVIII. század közepéig meg is tartotta, ami garanciát jelentett, hogy a nyugat-európai államok ki fognak állni Lengyelország egysége mellett. Európa többi államához hasonlóan, Lengyelország társadalma is rendi társadalom volt. A sajátos lengyelországi viszonyok megértéséhez azonban a rendeket külön-külön is górcső alá kell vennünk. A társadalom egyszerűsítve három rendre tagozódik: a királyra, az egyházi rendre és a nemességre. A kialakult hierarchiát a rendi alkotmány erősítette meg, amely tulajdonképpen a szokásjog, hosszú folyamat során jött létre, pillérei a Laski-statútum, a lublini unió Litvániával, az Articulum Henriciani, a Kardinális Jogok, valamint a különféle konföderációk végzései. A lengyel nemesség egyenlőségét hirdető eredetmítoszok, kulturális irányzatok, erkölcsi, politikai tételekből összeállt eszmerendszert szarmatizmusnak nevezzük. Nevét a lengyel nemesség feltételezett őseiről, a szarmatákról, egy ókori népről kapta, akik Kelet-Európában óriási birodalmat hoztak létre. A magyar nemességhez hasonlóan legfontosabb erényként a hősiességet és a puritán erkölcsöket emelték ki. A lengyel törvények szerint a királynak vérrokonságban kellett állnia a Piast dinasztiával, de ettől több esetben, az úgynevezett „nemzeti uralkodók” (Wisniowiecki, Sobieski, Poniatowski) megválasztásakor eltértek. A királyválasztó országgyűlést (1576 után mindig) a hercegprímás hívta össze, Varsóban, a királyválasztáson 1669-től csak a katolikus nemesség vehetett részt, s az eredményt a nagymarsall hirdeti ki. A megválasztott személynek elsőként el kell fogadnia, majd aláírásával el kell látnia a „pacta conventát”, a lengyel nemesség szabadságlevelét, miszerint a katolikus hitet védelmezni fogja, a rendi jogokat tiszteletben tartja, az ország tartományait visszahódítja. Ezután követezhet a koronázási eskü, majd a koronázás. A király országgyűlést hívhat össze, ahol a törvényhozásban joggal bír.