A királykoronázás útvonala és állomásai

Siklósi Gyula (javított)

Székesfehérvár 

A koronázás útvonala

A királyok koronázásukra rendszerint Budáról érkezvén a középkorban Buda felé használatos úton közlekedtek. Erről érkeztek. Itt állott a koronázással kapcsolatba hozható három épület, a Szent István kápolna (1), a Szűz Mária kápolna (2) és ehhez kapcsolódóan a Királykút (3).

A Budai kapun (4) a Belvárosba belépvén az újabb királyi várba és palotába (5), innen pedig a préposti palotába (6) vezetett az útjuk. A koronázási szertartás a Szűz Mária tiszteletére szentelt királyi bazilikában (7) történt. Innen a Szent Péter templomba (8) majd pedig a Palotai kapun (9) és az Ingoványi kapun (10) át a Szent Márton templomba (11) vonult a koronázási menet. Végül a koronázást megelőző éjjelen a Szent Imre kápolnába (12) vezették, amely Szent Imre születési helyén épült. A középkori Buda felé vezető út, illetőleg a koronázási menet útvonala, tehát a koronázási ceremónia színtere azonos a mai Buda felé vezető 7-es számú országút, a Budai út, Király sor, Móricz Zsigmond út, Berényi út, Szekfű Gyula út, Zichy liget, Fő utca, Városház tér, Koronázó tér, Liszt Ferenc utca, Piac tér, Vörösmarty tér, Széchenyi utca, Horvát István utca nyomvonalával.

A Buda felé vezető országút

Míg a 7-es országút, Budapest – Székesfehérvár – Siófok, majd a Balaton déli partja mentén kiépített szakaszát, csak a 18-19. században, addig a Zágráb felé eső részt már 1464-ben megnevezték. A Buda felé vezető szakasz névadása legtöbbször az utca irányára (Buda) utal: Via ad Pakozd versus Buda (1730 k.),  Budai út (1826, 1899 e., 1899, 1904, 1924, 1929, 1932, 1990, 2004). Az elnevezés arra is utalhat, hogy az utcát, vagy annak egy szakaszát újonnan nyitották: Via Nova (1797), Via neo erecta (1804). A Budai Ország Út (1826) esetében a névadás egyúttal az út irányára és típusára is fényt derít. Az utca irányára, típusára, helyére nézve kapunk információt a Budai út-Erzsébet ligetsor-Külső Budai út (1909) elnevezésből. Irány- és helymutató névadás a Budai út –külső Budai út (1921) és a Budai-út és Budai-út külső (1931). A már ismerteken kívül az 1222-ben II. András király által kiadott Aranybullának is emléket állít néhány útnév: - Budai út-Aranybulla út (1937), Budai út-Aranybulla út (1943).  A Civitas Exterior egykori erődített részéről indult, ugyancsak Buda felé, az 1797-ben Via Postale ex Palota Buda. Az út nevéből megtudjuk, hogy ekkor Palota és Buda között postaútként használták. 1826-ban is útirányt jelző neve van, Budai Ország Út. Későbbi nevét valószínűleg annak köszönhette, hogy a középkori koronázási ceremóniákra érkező királyaink ezen az úton jöttek: Király sor és Alsókirály sor (1899), Felsőkirály sor (1899, 1924: Felső Királysor) 1932), Alsókirály-sor (1929)1932, Felső Király sor és Alsó Király sor (1899 e.: 1904, 1909, 1921, 1931, 1937, 1940, 1941, 1943). A felséges név: mára újra Király sor (2004) olvasható az utcanév táblákon.

A Szekfű Gyula utca

A Budára vezető országút Budai külváros területére eső szakasza a középkorban a Szent Miklós utca nevet viselte. (1495, 1543: platea Sancti Nicolai, 1499: Platea … Sancti Nicolai, 1539: Szent Miklós negyed. Később az utca Chemin de Buda (1689), Ofnerweg (1691), Weg nach Ofen (1730 k.) névadása az utca irányára utal. Az ezt követő elnevezések az itt létesített temetőre (Csutora Utsza (1826)), személyekre, illetve útirányra (Engels Frigyes utca (1957, 1984-85, 1959), Engels Frigyes utca, Berényi u. (1972), Szekfű Gyula u. (2004)) utalnak.

A Fő utca

A Fő utcában egyetlen egy középkori ház homlokzatát sem ismerjük. Ennek ellenére az ismert történelmi városalaprajzok ismeretében egyértelmű, hogy az utca a középkori utca hozzávetőleges nyomvonalán fut és eredetileg a belváros két kapuját (Palotai- és Budai kapu) kötötte össze a Theatrum Civitatis és a mai Liszt F. utca segítségével. A középkori város legfontosabb, legimpozánsabb utcája volt. Nem véletlen tehát, hogy a középkori Vicus Magnusszal azonosítottuk. Nagy Lajos véleménye szerint már az új Budai kaputorony építésével összefüggésben, 1647-ben kiszélesítették az utcát. Bizonyos azonban, hogy 1809-ben József nádor tiszteletére, díszes bevonulását előkészítvén, lebontották a Budai kapu melletti városfalszakaszt, hogy megnyissák az utcát észak felé és egyúttal a palatinus tiszteletére Nádor utcának keresztelhessék el. Valószínű azonban, hogy a középkori utca kiszélesítésére már korábban sor került, hiszen mellette 18. századi házak homlokzatai is állnak. A Vicus Magnus (1387, 1406, 1470,1489 névadás az utca nagyságára, fontosságára, a névalak az utca irányára derít fényt. Nádor Utsza (1809, 1826) Az utcát valószínűsíthetően 1809-től, József nádor tiszteletére nevezték így (Nádor Utcza (1872 k.), Nádor utcza (1899 e.), Nádor utca (1899), Nádor utca (1909)).

A Városház tér   

Az Árpád-kori piactér a korai királyi vár, a prépostsági épületegyüttes, a Szent Bertalan templom és a Szent Jakab templom között terült el a Palotai kapu közelségében. Mai ismereteink alapján (Dormuth Árpád 1936-ban végzett feltárásakor a városháza falával párhuzamosan futó középkori fal, azaz a korai királyi vár fala dél felől, a királyi bazilika fala keletről, északról a ferences templom előtt talált romok és a Hiemer-ház előtt talált középkori falak, nyugatról pedig a Jókai u. 2. és a Liszt F. u. 1. között rekonstruálható homlokzati falak vonala határolta), így a tér nyugati oldalától kelet felé egy enyhén összetartó oldalvonalú téglalap alaprajzú térről beszélhetünk. A teret a középkori piac- térrel, a Theatrum Civitatis-szal azonosítottuk. A közelmúltban Szabadság tér volt a neve. A Piactér elnevezésénél többször említik a téren folyó tevékenységet, a piacot. 1077–1095 között Szent László király törvényeiben és azt követően többször megnevezik a város piacát. Az 1249 előtti hetipiac vásárvámja a bazilika és a veszprémi püspök jövedelmét gyarapította. A fehérvári piac jelentőségére a „pondus Albensis,"a fehérvári súly, mely a pénz értékét szabályozta, illetve a fehérvári véka elnevezés is utalhat. 1153-ban, az arab Idrisi, Fehérvár sokak által látogatott vásáráról és rendszeresen működő iparos műhelyeiről írt. Ezeket a vásárokat már ekkor a Theatrum Civitatis területén tartották. Ennek Dlugoss leírása sem mond ellent, miszerint a piac a Szent Péter templom mellett volt. Ugyanis a Theatrum Civitatis sem feküdt messzire a templomtól, ám a Dlugoss által említett piac lehetett a Vicus Teutonicalis mellett levő húspiac is. 1249-ben a fehérvári polgárok megkapják a vásárjogot. Bizonyos, hogy 1279 előtt már országos vásárok voltak Fehérváron augusztus 12-28. között. A 13. században már borral kereskedtek a fehérvári latinok. Egy 1373-ban kelt adat szerint a szebeniek viaszt szállítottak a fehérvári piacra. A fehérvári vásárok az állatforgalom és az állatkivitel tekintetében Pest mellett a legjelentősebbek voltak, e városok fontosságára utal egy 1431-ben és egy 1433-ban kelt oklevél. Korábbi fehérvári marhavásárokra utal, hogy már 1384-ből ismerünk szíjártót a városban. 1498-ban elrendelték, hogy a harmincadok Fehérvár, Buda és Pataj kivételével csak az ország határain létezhettek. Székesfehérvár a nagy fontosságú Buda–Zágráb–Zengg útvonal egyik legjelentősebb állomása volt, de 1431-ben kismartoni textilkereskedők is megfordultak Fehérvár országos vásárán. Fehérváron működött szabó, majd szabó céh 1443-ban, illetve 1512-ben. 1498-ban Fehérvár polgárainak bérelt földjeit bor- és gabonakilenced alá vetették. A 15. században erdélyi és bártfai kereskedők üzleteltek Fehérváron, vásárát 1477-ben, hetivásárát 1498-ban említi oklevél. Kubinyi András kutatásai alapján tudjuk, hogy a középkori Fehérváron évente négy országos vásárt valamint két hetipiacot tartottak. A városban folyó kiterjedt piaci tevékenység a török hódoltság alatt sem szünetelt. 1545-ben vásártéri- és vásár adó kivetése jelzi, hogy a teret is igénybe vették. A hódoltság-kori áruk összetételéről 1545-ben a Szigeti és Ingoványi kapuknál levő vámhelyek vámtevékenységéből értesülünk. Ezeknél a kapuknál bort, állati bőröket, élő állatot, textíliát és vasárut vámoltak el. A vásárteret 1547-ben, 1548-ban és 1558-ban említik a defterek. 1560-ban Dsafar Báli fizetett a kapu, a bolt és a vásártér bérletéért. A török hódoltság idején, 1544-ben a piac felé vendéglőszerű épület nézett. Hogy a piac helye a törökkor után is a mai Városház téren maradt, bizonyítja egy 1706-ban íródott városi rendelet, mely szerint minden adás-vételt itt kell lebonyolítani. A tér környékén állt a Szent Imre kápolna tulajdonában levő, középkori rostásház, illetve a forrásokban 1544-ben felbukkanó, Dósa Imre „három császár", vagy „három király"-féle háza. Ugyanekkor a defterekben egy, a Piac térre néző nagy vendéglőszerű épület is szerepel. Az 1689-es városalaprajzon La Vergne „11. Les bains" megnevezéssel négyzetes alaprajzú török fürdőt ábrázol. A fürdő a városház tér (Theatrum Civitatis) közepén áll, nyugati fala egyvonalban állt az Oskola utca – Arany János utca vonal keleti házsora homlokzati falaival. Evlia Cselebi 1664-ben egy várbeli fürdőt látott és ez csak az akkor már álló Güzeldzse Rüsztem pasa fürdő lehetett. Behrám Dimiski néhány évvel később már két fürdőt írt le. Elképzelhető tehát, hogy a tér középpontjában álló fürdőt csak 1670 körül építették. Mindenesetre viszonylag kevés ideig állhatott, hiszen már 1688-ban a városi tanács első üléseinek egyikén – mint az a jegyzőkönyvben áll – jutalmat fizetnek azoknak a városi polgároknak, akik az egyik fürdő bontásában részt vesznek. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól akkor, amikor úgy véljük, hogy csakis ennek a fürdőnek a bontásáról lehetett szó, hiszen a fürdőt az 1691-es és a későbbi városalaprajzok már nem ábrázolják. A jégverem a Városház tér (feltárásakor: Szabadság tér) keleti részén, részben az Országalma helyén állott. 1602-ben már létezhetett, hiszen ekkor három török túszt vezettek, majd zártak be az élelmiszerraktárba. La Vergne 1689-ben készült felvételi rajzán e helyütt kettős építmény áll. (A másik rész a kútház felépítménye lehetett.) Téglalap alaprajzú építményt mutatnak e helyen az 1691-ben, az 1720-ban és az 1738-ban készített városalaprajzok. Tudjuk, hogy az 1700-as évek elején börtönként használták. 1704-ben évi 15 forintért bérelte Rátz Miklós a törökkori jégvermet, mely a Fő téren levő piac területén állt. 1753-ban a város a „török jégverem" lebontását kérvényezte, hogy helyére Szentháromság szobrot építhessenek. Lebontását azonban a katonai parancsnok és a kamara a várható költségek miatt ellenezte. 1767-ben Eilhard György kamarás új jégvermet építtetett. Ezután kerülhetett sor felmenő részének lebontására, belsejének betöltésére, hiszen 1777-ben Holner György mézesbábos már a jégverem egykori helyén bérelt 30 öl területet, hogy a piacon portékáját árusíthassa. Liptay János 1797-ben készült városalaprajza e helyütt már csak egy kutat (Fons Regis) ábrázol, melyet ásatásunk tanúsága szerint részben a jégverem elbontott falaira építettek. A városháza területén öt bélyeges olvasztótégely maradványa került elő. Valószínűleg ötvösműhely működött a környéken. Bizonyos, hogy a városi magistratusnak már korábban épülete lehetett a téren, azonban ezt először csak 1487-ben említették. 1516–1526 között Kalmár fehérvári bíró adott ki oklevelet. Egy verekedés során mások mellett a 12 fehérvári esküdt a városba fát szállító Kerezthes Gáspárt a város házához, vagyis tanácsterméhez hurcolta 1530 november 25. körül. Egy 1539-ben kelt oklevél ismét a város tanácsát említi. A török hódoltság idején nyilván elvették a megszálló hatóságok az épületet a magyaroktól. Valami jogfolytonossága azonban maradhatott a városházának, hiszen az 1691-es német városalaprajz már a mai helyén ábrázolta („9. das Rathaus"), ott, ahol a középkorban, vagy a törökkorban is jelentős, vagy akár középület állhatott. Véleményünk szerint a tatárjárás után, a 14. században, a Theatrum Civitatis déli oldalán épült fel a városháza. A Városház tér történelmi elnevezései: Piactér (1407) (Nevét funkciója után kapta), Forum in Civitate Albensi (1433), Theatrum Civitatis Albaregalis (1487), Forum (1787, 1804), Belső Piac (1826), Nagy Piatz (1826), Városház tér (1899 e.: 1899, 1904: nevét az 1730-óta itt álló városházáról kapta.? 1909, 1931, 2004),  Szabadság tér (1957, 1959, 1972, 1984-85)).

Liszt Ferenc utca

Az utca középkori nevét, ha volt egyáltalán, nem ismerjük. Fontos középkori utca volt, hiszen a Theatrum Civitatist és a Palotai kaput kötötte össze. Az 1738-as német nyelvű városalaprajz szerint az utca déli oldalán, a Palotai kapu mellett állott a Fő őrség (Hauptwacht) helye, melyet 1760-ban Martin Grabner tervei szerint átépítettek. 1776-ban a Palotai kapu mellett említik a Fő őrséget: „ ... neben den Wachthaus bei dem Palotaer Thor." Történelmi utcaneve is csak kettő van ezek Szőgyén Marich és Liszt Ferenc nevét viselik. (Szőgyén M u. (1899 e.), Szőgyén Marich utca (1899), Szőgyén Marich-utca (1904), Szőgyén u. (1909), Szőgyén Marich utca (1931), Liszt F. u. (1980)).

A Koronázó tér

A  középkori koronázó templom illetve annak kerengője helyén épült ki. A középkorban tehát nem volt itt közterület. 1787-ben Plateam Viae nova Comartialis, 1826-ban Fazekas Piatz, 1899-ben pedig a Kórház utcza nevet viselte.

Az Arany János utca

A mai Arany János utca (1957, 1959, 1972, 1984-85, 2004) volt a középkorban a Vicus sancti Petri (1381, 1406, 1446, 1471, 1478, 1511). Nevét az itt álló Szent Péter templomról kapta, melyet   IV. Béla alapított 1225 körül. Négy kőrácsos ablaka a püspöki szh. két tornyán ma is látható. 1543-ban Szent Péter utca városrész, a török kort követően Szent István Utszája (1826) néven illették. Nevét az egykor itt álló Szent Péter templom helyett több fázisban ide épített püspöki székesegyházról kapta, melyet 1689-ben Szent István tiszteletére neveztek el. (1899 e., 1899, 1904, 1909, 1921, 1929, 1931), Szent István u. (1943)

Géza nagyfejedelem tér

A Géza nagyfejedelem tér az egykori korai királyi vár elméleti középpontjában áll. Területén állott a középkori Szent Péter templom. Ettől északra temető terült el, melynek északi oldalán a mai Szent Anna kápolna áll. A templomtól délre állott a plébánia ház, ettől délre és keletre az 1689-es városalaprajz alapján utca futott, mely a Szent Péter templom szentélyétől északkeletre, keleti irányba fordult és a mai Kossuth L. utcába torkollott. Amennyiben a középkorban az utcák a törökkori mahallékhoz hasonlóan háztömböket jelöltek, talán ez az utca is a Szent Péter utca része volt. Mellette, a Szent Péter templommal ellentétes oldalon, a korai királyi vár elbontott falaira épülve polgárházak álltak. A Géza nagyfejedelem tér tehát a középkorban nem létezett. Nevét az egykor itt álló, Géza és Adelheid nyughelyeként számon tartott, Szent Péter templomról kapta, melyet Géza fejedelem alapított. A későbbi Szent István tér (1899, 1904, 1909), nevét az egykor itt álló Szent Péter templom helyett ide épített  Szent István templomról kapta.

A Piac tér (Palotaváros)

A középkori Ingovány falu főutcája volt az Ingovány utca (1494: Inghwanwltza, 1498: Vicus Ingowan, 1546: Inkován városrész). Később beszélő, illetőleg személyeket megörökítő utcanevek voltak rá jellemzőek: Búza piac városrész (1546), Hal Piatz és Búza Piatz (1826), Simor utcza (1899 e.), Hal tér és Simor utca (1899, 1904, 1909, 1921, 1931), Haltér (1924, 1929, 1931, 1932), Simor u. (1924, 1932), Piac tér és Simor u. (1937) Piac tér (1957, 1959, 1972, 1984-85, 1990, 2004). A Simor u.- Boldog asszony tér (1943) névadás azt mutatja, hogy itt állt már Mária szobra.

A Vörösmarty tér

A Vörösmarty tér elnevezése 19. század végi névadás (1899, 1904, 1909, 1921, 1929, 1931, 1932, 1943, 1957, 1959, 1972, 1984-85, 1990, 2004). Korábban e helyütt az Ingoványi kapu állt, az előtte kiépített árokrendszerrel.

Széchenyi utca

Az utca korábbi elnevezései annak irányára utalnak (Schickwarrerweg (1691), Via ad Keresztúr (1730 k.), Weg von Simonthurn (1730 k.).Továbbiakban a 19. század elejétől Sós tó Utsza (1826), majd Széchenyi út (1899 e., 1899, 1929 , 1937, 1941, 1943, 1972, 1984-85, 1990, 2004). Közben Tanyasor (1929, 1932), valamint Széchenyi u. - Tanyasor (1904, 1909, 1921, 1924, 1931, 1957, 1959)

A koronázás állomásai

1. Szent István kápolna  

A koronázás

A király a koronázási ceremónia során kilovagolt a Buda felé elterülő külváros szélén álló Szent István király kápolnába s a kápolna előtt felállított sátornál megesküdött a haza védelmére és az alkotmány megtartására, tudósított a korabeli eseményről Ursinus Velius. 

A kápolna 

Mindenképpen a Budai külvárosban állott, véleményünk szerint valahol az erődített külváros és a szőlőhegy között. Ezen a területen egyetlen lelőhely létezik, ahol sírt és sírleletet, azaz feltételezhető templomhelyet találtak. A sír, melyben 15. századi kétélű kard volt, a Major u.–Rákóczi u. találkozásánál került elő 1954-ben.

2. Szűz Mária kápolna 

A koronázás 

Tubero Ulászló koronázásakor (1490) elmeséli, hogy amikor a király fényes kíséretével Fehérvárra érkezett, a Szűz Mária kápolnába ment, mely a belváros falain kívül, széles térségben állt. („Sed priusquam rex urbem ingreditur, regni insignia accepturus ad aedem Divae Virginis extra muros, in planitie satis patente sitam, divertit.”) A kápolna előcsarnokából, pedig kíséretével együtt üdvözölte az őt dicsőítő tömeget. Károly János véleménye szerint (adatok nélkül) a királyok Buda felől érkezvén a koronázás előtt itt öltöztek át. Thuróczy krónikájában elítéli aki semmibe véve a hagyományokat nem tért be a Szűz Mária kápolnába, hanem fegyverének csörgése közepette, egyenesen a bazilikába vonult. Ez azt jelenti, hogy a Szűz Mária kápolnában történt átöltözés, felfrissülés és üdvözlés a királykoronázás tradicionális állomása volt.

A kápolna 

Bél Mátyás 1543-ra vonatkoztatott véleménye alapján, miszerint a Szűz Mária kápolna a ferences kolostor közelében állt és mellette nagy sáncot építettek, Fitz Jenő úgy vélte, hogy a kápolna helyét a Budai külváros erődített területén, annak sáncánál, a ferencesek kolostora mellett kell keresnünk. A Vásártéren (ma: Ányos Pál u. – Berényi u. sarok) épülő új polgári iskola munkálatai közben 1931-ben három csontvázra, egy keleti és egy északnyugati irányú épületfalra (melyet erődítménynek tartottak) valamint egy bordás középkori ívrészletre bukkantak. Ugyaninnen 1952-ben egy csontkorcsolya került a SZIKM-be. Az Engels Frigyes (ma: Szekfű Gy.-) u. 9. sz. ház előtt húzott csatornázási gödörből 1965-ben Kralovánszky Alán egy homokkőből faragott körtetagos bordatöredéket gyűjtött. A Kovács Sándor (Semmelweis-) u. 2. sz. alatt épülő Egészségházban folyó munkálatok során az épületen belül négy sírt dúltak fel. Egy sírt Molnár Vera tárt fel 1961-ben, 2,5 m mélységben, jelentős újkori feltöltés alatt. A nyújtott helyzetű csontváz tárolása kelet–nyugati irányú volt, sírmellékletet nem találtak. A Vásártér (Horthy Miklós tér, Marx tér, ma: Csitári G. Emil utca, Virág Benedek utca és III. Béla király tér) területéről, tehát a lelőhelyen 1910-ben 13. századi bekarcolt vonaldíszes agyagfazekat, 14. századi vas sarkantyúkat, 15. századi tornasarkantyút, továbbá középkori páncélinget találtak. A Szűcs Gyula (Ányos Pál-) utca 1. sz. ház területén építkezés alkalmával 1955-ben középkori és újkori edénytöredékeket gyűjtött Fitz Jenő. A Szegfű Gyula úton álló Királyi Törvényház telkén 1910-ben 14. századi gyertyatartó, bronz kereszt és bronz csüngődísz került elő. Ugyanitt egyébként római kori gabonatároló hombárt és sok csontot is találtak. A Szűcs Gyula (Semmelweiss-) u. 4. sz. ház területén, építkezés során 1955-ben egy Árpád-kori szürke bögrét és több, 14–15. századi kerámia- és kályhaszem-töredékeket fenőkövet találtak.

3. Királykút

A koronázás  

II. Ulászló koronázásakor 1490-ben, mikor a Szűz Mária kápolnában átöltözött, valószínűleg a Királykút vizével frissült fel. Ez a koronázásra érkező királyok esetében, mint azt Kis Károly példáján látjuk, tradíció lehetett. 

A kút

A középkori eredetű kutat 1796-ban, az akkor már Székesfehérváron élő Jakob Rieder tervei alapján foglalták kútházba. Köztudomásúan kiváló vizet adott.

4. Budai kapu

A koronázás 

A koronázásra érkező királyok a tatárjárás után újabb királyi várral szervesen egybeépített régi Budai kapun át léptek a városba. 

A kapu

A régi Budai kaput az újabb királyi várral szerves egységben, a belváros északkeleti sarkában nyitották. Innen vezetett az út Buda, illetve Esztergom (a Német–Római Birodalom, Lengyelország) és Visegrád, valamint Győr és Bécs irányába. Maga a kapu nem csupán az újabb királyi palotával, hanem a városfallal is egy időben épült a tatárjárást követően. Alaprajzát, nézeti rajzát az 1601-ben készült olasz alaprajzi vázlat és francia metszet, valamint ásatási megfigyeléseink alapján ismerjük. Részletei megfigyelhetők az 1689-es és az 1738-as városalaprajzon. A várost 1601–1602 között elfoglalták a keresztény csapatok. Ekkor, a közelgő török ostrom előtt a város észak–déli közlekedési útvonalát, irányát módosítva a kaput áthelyezték hozzávetőleg a mai Fő utca vonalába. Ezzel egy időben a régi Budai kapu elvesztette eredeti funkcióját. Tudjuk, hogy a vár akkori kapitányát, Warkocs Györgyöt a törökök a Budai kapu előtt ölték meg. Törökkorban, 1558-ban e helyütt a Varsáni kapu vámjáról írtak. 1560-ban Ali fizetett az azab kapu alatti vámszedésért. Mivel ugyanitt említik a lovasok kapuját (báb-i fáriszán), valamint a Palotai- és az Ingováni kaput, valószínűsíthető, hogy a Budai kapu kocsi- és gyalogos kapujáról van szó. Az Azab kapu 1560-ban már javításra szorult, ugyanekkor ácsokat fizettek meg a lovasok kapujának javításáért. A régi Budai kapu tornya 1727-ben még állott, éppen Holzer Regina háza mellett: „Zwischen dem offner Thor und Regina Holzerin ...mit dem Rükhen az die Pasteyn Liegendt ..." Az 1738-as városalaprajzon is látható még a négyzetes alaprajzú torony, mely éppen azt a kis utcát zárja le, mely a Lenhardt (Holzer)- féle ház és a Riemer- és Effert-féle háztömb között húzódott még 1804–1805 táján is és az 1804 és 1805 táján készült bástyarajz felirata szerint éppen ez az utca biztosította a bástyára való bejáratot: „Eingang auf die Bastein". Részletei még a 18. század végén is álltak, hiszen egy 1787. június 8.-i telekkönyvi bejegyzés szerint Lenhardt János háza szomszédságában még látható volt a régi Budai kapu. Az újabb királyi vár nyugati fala mentén alakították ki a régi Budai kapuhoz tartozó falszorost. A falszoros északi és déli végét eredetileg torony zárhatta le. Az északi torony helyett épült Mátyás király idején (1473) a kaput biztosító rondella az újabb királyi vár északnyugati sarkán. Lenhardt János szomszédságában, pedig a déli tornyot említették 1787-ben. Ugyanezt a tornyot ábrázolta az 1738-as városalaprajz. Maga a kapu (vagy kapuépítmény) az olasz alaprajzi vázlat és a francia metszet szerint a falszoros nyugati falán nyílt az északi városfalak és a rondella védelmében. Ezzel átellenben kaput nyitottak az újabb királyi vár falán és a falszoroson át közelíthették meg az 1473-ban épült rondellát, illetve a déli tornyon keresztül magát a várost. A Budai kapu részleteiből kevés falmaradványt tártak fel, rekonstrukciójához falszorosának kiásott (1990.) keleti falszakasza. ad támpontokat a történelmi városalaprajzok mellett.1473-ban épített rondelláját az olasz alaprajzi vázlat és a francia metszet, maradványát a Király bástya északnyugati sarkánál az 1691-es városalaprajz ábrázolja. Északkeleti falszakaszát és indítását 1990-ben és 1995-ben tártuk fel. 

5. Az újabb királyi vár és palota 

A koronázás

Koronázáskor az ünnepi lakoma színhelye. 

A király koronázásakor itt volt a főurak és a vendégek gyülekezési helye.

A vár és palota

A városfallal egy időben épült fel az újabb királyi vár és palota a belváros északkeleti sarkában. Egykori részleteit az Országzászló tér (korábban: Gagarin tér), a Várkörút (korábban: Népköztársaság út), a Fő utca (korábban: Március 15. utca) és a Basa utca közötti területen tárták fel leletmentések. A „városi” vár és a kapu korszakának jellegzetes alkotásai. Kőszegen, Városszalónakon, Kismartonban, Pécsett és más városokban elhelyezkedése megegyezik a fehérvárival. Az erődítésfalak mindenütt palotát ölelnek körül. A korai királyi vár és palota felhagyását követően először 1252 körül említi írásos adat a királyi palotát (Alba curia). Egy 1259-re vonatkozó és egy 1270-ből származó adat „castrum"-nak nevezte. 1264-ben (aule ... regis) és 1273-ban (1272. augusztus 6. után) (... in nostre maiestatis domum ...) királyi palotát említenek az oklevelek. 1277-ben Demetrius magister volt a királyi palota kancellárhelyettese. Károly Róbert 1332-ben köszvényt kapott Fehérváron és visszafordult Visegrádra. Ez jelentheti azt, hogy a királyok már nem laktak rendszeresen, huzamosabb ideig a fehérvári palotában, ekkorra elavulttá vált. Károly Róbert több településen végeztetett nagyobb palotaépítkezései is azt látszanak alátámasztani, hogy a korszak ízlése, igénye már nagyobb, díszesebb királyi lakot kívánt az addigiaknál. Mivel az újabb királyi várat adottságai folytán nem bővíthették, palotaszárnyait valószínűleg egyre kevésbé használták. Kovács Péter véleménye szerint egyenesen nem is létezett Fehérváron királyi palota, mivel a 16. században királyaink bizonyíthatóan a prépostnál laktak, illetve a palota (palatium) szó a fehérvári királyi házra vonatkoztatva nem szerepel írott forrásainkban. Egyértelmű azonban régészeti és történeti adatok alapján az, hogy az újabb királyi vár, sőt a benne épült palota továbbra is funkcionált, annak ellenére, hogy ritkábban, később már egyáltalán nem lakták királyaink. 1437-ben egy adat valószínűleg a királyi vár építkezéseihez követelt adó beszedéséről tudósít. Hunyadi János 1446. október 23.-án, 1448. április 22-én és 1352. szeptember 25-27. között Fehérváron tartózkodott, feltehetően a királyi várban. Mátyás király két, 1473-ban kelt oklevele a fehérvári város részeként említi a királyi várat: „Castrum nostrum in civitate nostra Albaregali" és „Castrum (regis) in civitate (regis) Alba regalis habitum". A Beatrix királyné koronázását (1476. december 12.) követő lakomát a „királyok rendes szállóhelyén, mely a királyné lakásául szolgált, tartották meg a boltíves teremben ..." Mátyás a lakomát követően Beatrixet szobáiba kísérte, maga pedig a préposthoz szállt. Eschenloer Péter boroszlói jegyző az eset kapcsán a „Königliche Herberge" kifejezést használta. 1476. december 10. körül Mátyás fehérvári tartózkodása alkalmával Kálmáncsehi Domonkos prépostnál szállt meg, azaz nem a királyi palotában lakott. Hogy mégis állt az említett időpontban az állandó királyi palota, azt egy 1506. november 14.-i adatból tudjuk, mikor Ernuszt János (Mátyás király 1474-es kölcsönfelvételének kezese) pert veszít. Ez az oklevél világosan leszögezi, hogy Mátyást fehérvári lakása tette fehérvári illetőségűvé. 1526. novemberében a főrendek Szapolyai lakásán, a prépostság épületében gyűltek össze, míg 1527. október 31-én Ferdinánd Fehérvárra érkezett, ahol vacsora után a „prépostság palotájába vonult, hol szállást vett". Az újabb királyi várat és a palotát, mint láttuk, 1251–1506 között több adat említi. Az is bizonyos, hogy Mátyás korától királyaink fehérvári tartózkodásukkor a prépostsági palotában laktak, ám a királyi palota és a vár továbbra is állott. Olyannyira, hogy az északkeleti (Király) bástya megépítésekor, mint azt Wathay vízfestménye is ábrázolja, 1602 után is megmaradtak részletei. (Montreux szerint 1601-ben maguk a törökök gyújtották fel a palotát, ezért is vált szükségessé a vár és a palota átépítése az ostromot követően.) A Király bástya belsejében tovább funkcionáló várról Evlia Cselebi adott részletes leírást: „Belső vár. A belső a nagy várnak keleti oldalán, a kapukulik, dzsebedzsik és topcsik által lakott kicsi erősség, mely azonban köröskörül nagyon erős. Minden oldalán őrszobák vannak ... A Szulejmán Khán idejebeli lázadástól fogva e belső várban keresztényeknek nem szabad lakni." Evlia az erősséget „fellegvárnak” (hiszárpecse) nevezte. A törökkort követően még álltak az egykori királyi vár és palota maradványai, hiszen La Vergne kapitány 1689-es alaprajzán és az 1738-as német nyelvű városalaprajzon egyaránt megjelölik. Bél Mátyás is ezen a ponton nevezte meg a királyi palota romjait. Az 1601-ben készült olasz alaprajzi vázlat és az ugyanekkor készült francia metszet alapján egyértelmű, hogy a régi Budai kapu és az újabb királyi vár egy építészeti egységet alkotott. Az újabb királyi vár és palota területén több helyütt voltak régészeti kutatások, melyeket Dormuth Árpád, Fitz Jenő, Kralovánszky Alán és jómagam végeztünk.

6. A préposti palota

A koronázás

II. Ulászló a prépostnál tartotta szállását.
Itt rendezték az ünnepi lakomát.

A préposti palota

A prépostság épületegyüttesének északi részén, a királyi bazilikától ugyancsak északra helyezkedett el a préposti palota. La Vergne 1689-ben készített felvételi rajzán három épület illetve épülettömb látható e helyen. Ezek közül a 18. század elején Michael Grabner városi kőműves által készített két alaprajzon, a keleti szárnyon a prépost háza áll, nyugaton a püspöki csapszék és egy ismeretlen rendeltetésű épület, melyet La Vergne is ábrázolt. Ezeket az 1738-as városalaprajzon is megtaláljuk. Grabner egy északon álló épületet is felmért, melyet régi alapokra épített tiszti lakásoknak nevezett. Az 1778-as telekrajzon ugyanezek az épületek láthatók, kibővítve, átépítve. 1788–1801 között épült fel az új püspöki palota, mely Wüstinger József 1826-ban készült városalaprajzán – a mainál kisebb alaprajzi kiterjedéssel – már látható. Építésével a telek nyugati részén álló korábbi épületek elpusztultak. 1979-ben Kralovánszky Alán egy meszesgödör ásását követően a keleten fekvő középkori épületek helyén végzett leletmentést. Ennek során két észak-déli és két kelet-nyugati irányú törtköves, illetve kváderköves falat és terazzo járószinteket talált két periódusban, melyeket Árpád-kori hullámvonalas kerámiával és cserépbogrács töredékkel datált. Az ásató szerint az épületet 1801-ben bontották el. A préposti palota feltehetően a királyi bazilikával azonos időben épült. A 12. század derekától egyre erőteljesebben bontakozik ki a hiteleshelyi tevékenysége: 1156-ban Barabás kanonok királyi jegyző volt, prépostjai 1192-től többnyire (al)kancellári tisztséget viseltek. Magát a palotát azonban csak késői források említik. Először 1478-ban (Prepositura maioris ecclesie Albensis), majd 1485-ben (Magnum pallatium dominorum canonicorum maioris ecclesie) nevezi meg oklevél. Mátyás király 1476-ban a préposti palotában hált. 1526-ban Szapolyai lakott a préposti palotában. Sárffy Ferenc főesperes és megbízott győri főkapitány jelentéséből tudjuk, hogy 1526 októberében II. Lajos holttestét a prépostság házában, egy pajzsra terítették ki. A palota épületeinek egy része – az ismertetett alaprajzok tanúsága szerint - ha átépítve is, de a török hódoltság után még állt.

7. Szűz Mária tiszteletére szentelt királyi bazilika 

A koronázás

A koronázási szertartás főbb részei:
II. Ulászló a préposti palotából a koronázó templomba ment
A sekrestyében a királyt átöltöztették.
Itt volt a koronázási jelvények átadása.
Itt történt a trónra ültetés. 

Koronázási mise  

A misén a király áldozik
A koronázás, stb. 

A bazilika

Az I. István által Szűz Mária tiszteletére épített koronázó templomot a 12., 14. és 15. században többször átépítették. Utolsó megmaradt részleteit 1800 körül bontották el. 

8. Szent Péter templom

A koronázás

Fontossága annak tulajdonítható, hogy a királykoronázás alkalmával jelentős szerepet töltött be: itt kenték fel a koronázási szokásoktól eltérően IV. Bélát.
A királyt itt újra trónra ültették.
A templomban felállított trónuson ítéleteket mondott az új király,
II. Ulászlót a templomban újból trónra ültették, majd bírói ítéleteket hozott.
A királyok ugyanitt aranysarkantyús lovagokat ütöttek fel.
Brodarics István azt állította, hogy a templomban állott Szent István egykori széke. 

A templom

A Szent Imre templom mellett a Szent Péter templom is a korai királyi várban állott, mégpedig annak csaknem a középpontjában. A korábbi kutatás a Szent Péter templomot a mai ciszter (a török hódoltságot követően jezsuita) templom környékére helyezte. Fitz Jenő kutatásai alapján vált egyértelművé, hogy a templomot a mai püspöki székesegyház elődjével kell azonosítanunk. A templom neve az oklevelekben mindenütt „ecclesia B Petri", illetve „ecclesia S. Petri" formában jelenik meg, egyedül Dluggossnál olvasható az „S. S. Petri et Pauli" névalak. Ugyanitt olvasható, hogy ebben a templomban temették el a hagyomány szerint Géza fejedelmet és feleségét, Adelheidet. Egy 1471-ben kelt oklevélből tudjuk, hogy a plébániatemplom a Szent Péter utcában állott: „Vicus S. Petri. Ecclesia parochialis S. Petri",mely a mai Arany János utcával azonosítható. A templom létére egy 1081-es oklevél adata utal először, amikor a királyi várban egy templom keresztjébe villám csapott. Mivel a korai királyi vár területén jelenleg mindössze két templom létét igazolják írott források és a Szent Imre templom ekkor még nem állt, az említett kereszt csak a Szent Péter templomé lehetett. A már itt álló templomot 1225 táján IV. Béla átépíttette. Koronázása kapcsán (1235) nevezik a templomot egy ízben„cathedralis"-nak. Valószínűleg a latinok a korai királyi várba történt betelepítése után a latin polgárok plébániatemploma lett. A templomot az említettek mellett 1304-ben is említi oklevél. Csánki Dezső szerint az egyházhoz Erzsébet királyné (1320–1380) prépostságot és társaskáptalant alapított. Egyes vélemények szerint azonban nem volt társaskáptalan. (Egy 1478-ban kelt adat szerint a Szent Miklós egyház prépostságát és káptalanját mint a Szent Péter templom prépostságával és káptalanjával egy területet említik.) A templom mellett elterülő temetőt és a templomhoz épített sekrestyét, illetve a Hensel János polgár által alapított kápolnát egy 1478-as oklevél említi. Az 1543-as török ostromot a templom átvészelte, ám Szinán csaus leírásából tudjuk, hogy sebtiben dzsámivá alakították át, hogy ott a szultán pénteki imát hallgathasson. Dzselalzáde Musztafa azt is megindokolta munkájában, hogy miért nem a pompásabb, nagyobb királyi bazilikát választották ki új dzsámi számára a törökök: „Mivel tehát ennek (királyi bazilika) szemlélete félelmet gerjesztő vala és intésül szolgált, nem volt alkalmas arra, hogy dzsámivá alakíttassék; s így a muzulmán harcosok egy másik nagy és pompás templomot tisztítottak meg a nyomorult bálványoktól s alakították át dzsámivá és abban imádkoztak istenhez." Evlia Cselebi (1664 körül) feljegyzett egy verset, mely a dzsámi 1613-ban történt átépítésére utal, a verset Evlia egy kapu fölött, a templom falába helyezett kövön olvasta: „Az 1022. évben (1613) fejeződött be az átépítés. Istenhez mentél Ahmed bég, midőn újraépítéd e dzsámit." Arra, hogy a Szulejmán szultán dzsámit a középkori Szent Péter templomban alakították ki, szintén Evlia Cselebi leírásából következtethetünk (1664 körül). „Szulejmán khán dzsámija a régi időben magas boltozatú, híres templom volt. Ennek építkezését, alakját, különféle hasonlíthatatlan formáit, ha valóság szerint írnánk le, egy terjedelmes kötet lenne. Széltében-hosszában különféle vésett művekből, csillogó drágakövekből összeállított fényes dzsámi ez, melynek azonban kupolája nincs. Nagy, magas téglaépítkezésű, négyszögű harangtornya van, mely jó minaret. Az óra is ezen van. Ennek a minaretnek a magassága éppen 200 láb, s lépcsőkön kell felmenni." A törökkori állapotokra derít fényt közvetlenül a város felszabadulása után a templom első plébánosának, Martinus Lajosnak 1688–90 között íródott jegyzéke, mely a templom részeivel foglalkozik. Martinus jegyzéke bizonyság arra nézve, hogy a templom dzsámi volt, hiszen a benne levő„török urak székeket" kihordatta. A leírás szerint a templomnak volt egy„tornáca", belül pedig egy„török catedrát" bontatott el a plébános. A templom északi falán a temető felé is nyitottak egy ajtót. Mellette állott a paplak, ennek volt pincéje, árnyékszéke, öregszobája és tudunk a török diákok kamaraszékéről is. A középkori templom hosszú pusztulása és átalakítása 1702–1778-ig tartott. Az is bizonyosnak látszik azonban, hogy a törökkorban átalakíttatott középkori templomot 1688-ban lényegében változatlan formában teszik alkalmassá arra, hogy benne katolikus istentiszteletet tartsanak. Az 1689-es városalaprajz alapján azonban valószínű, hogy a templom északi oldalához épített ún. Hensel kápolna ekkor már nem állott. Ebben az időben a templomot Szent István tiszteletére nevezték el, a lelkipásztori teendőket, pedig jezsuiták látták el. Egy 1702 nyarán íródott adat szerint a templom már olyan romos állapotban volt, hogy az istentisztelet is szünetelt. Ekkor Johann Georg Schnicker és Leonard Sauer bécsi ács dolgozott a tetőn. Négy évvel később, 1706-ban Jacobus Mayr kőműves renoválta a templomot 70 rénusi forintért. 1716-ban újabb építkezések miatt szüneteltek a szertartások. Az 1740. december 20.-án éjjel tomboló vihar úgy megrongálta a tornyokat és tetőzetet, hogy ezután évekig tartó munkálatokat kellett végezni a templomon. 1742-ben Johann Peter Reichenhuter ácsmester dolgozott az északi torony helyreállításán, ám ugyanebben az évben egy szélvihar a déli tornyot is megrongálta. Ennek restaurálására éppen a helyreállított északi torony mintájára 1743–44 között került sor. A munkálatokat Paul Hatzinger linzi építőmester végezte. 1746-ban Weigl József kőfaragó dolgozott a templomon. Munkálatainak végeztével elkészült a mai püspöki székesegyház két barokk tornya, melyek a gótikus szentélyt fogták közre. A gótikus templom még álló középkori részleteit akkor bontották el, miután Buffleur Gáspár jezsuita szerzetes lelkes prédikációival sikerült újjáépítéséhez adományokat gyűjteni. Hamarosan megkezdődött az új templom építése, melynek során az elbontott középkori szentély helyén felépült a barokk székesegyház hajója. A barokkizált tornyok középkori támpilléreit azonban még egy 1819-es térkép 1768-as dátumozású melléklete ábrázolta. Ezután is folytattak még építési tevékenységet, az 1770-es években a főhomlokzaton dolgoztak, 1805–1815 között pedig Rieder Jakab(?) a tornyokat magasította. Itt kell megjegyeznünk, hogy a korábbi szakirodalom sokáig tévesen a Szent Jakab templommal azonosította a Szent Péter templomot. A négykaréjos palotakápolnától a mai püspöki székesegyházig itt álló épületek építési periódusait Lux Géza, Polgár Iván, Kralovánszky Alán, Dobrovits Dorottya és jómagam ásatásai, illetve kutatásai alapján határoztuk meg. Az álló részletek, történeti városalaprajzok, metszetek, régészetileg feltárt falak alapján rekonstruálható a templom építéstörténete. Alaprajzi elrendezését az 1601-es német tollrajzon és az 1741 körül készített Werner-féle metszeten, valamint a régészeti feltárások alapján rekonstruálható falak vonalvezetéséből ismerhetjük meg. Eszerint a templom gótikus szentélye a két torony között állott, mint azt Károly János leírásából is tudjuk.Ezt bizonyítják az 1689-es, 1691-es, 1720-as és 1738-as városalaprajzok, ahol a Szt. Péter templom szentélye a mellette álló Szt. Anna kápolna szentélyzáródásával egy vonalban van. Jóval nyugatabbra helyezkedik el, viszont a Szent Péter templom homlokzata a székesegyház mai nyugati homlokzatához képest. A két toronytól nyugatra álló hajót az 1601-es német tollrajz is ábrázolja, méghozzá úgy, hogy az oromzatán két félköríves záródású ablak fölött egy rózsaablak, egy kereszt alakú ablak és egy résablak is látható. A hajó északnyugati sarkában pedig egy kis, szintén félköríves ablakkal egy mellékkápolna jelenik meg. Az a mellékkápolna, melyet Kralovánszky Alán tárt fel és ossariumnak tartott. Utolsó középkori átépítése után a 18. század közepéig úgy őrizte meg alaprajzát a Szent Péter templom, hogy a két ma is álló, részben középkori tornyától nyugatra esett a templom hajója, az „ossarium"-ot és négykaréjos kápolnát összekötő észak–déli falszakaszig és a négykaréjos kápolna észak–déli irányú nyugati falszakaszáig, melyek az új templom nyugati homlokzati falának alapozását képezték. Emellé épült a Hensel polgár által alapított gótikus kápolna 1478-ban. Ehhez a hajóhoz tartoztak a Kralovánszky Alán, illetve az általam feltárt, a korábbi, négykaréjos templom falait elbontó kősírok (összesen 6 db). Az 1741 körüli ábrázoláson már csak a két torony között álló gótikus szentély látható, pedig valószínű, hogy a szentélynek is volt korábbi építési periódusa. A szentély északi oldalán állott az azóta már nyomaiban is elpusztult, szintén 1478-ban épített sekrestye. A valószínűsíthetően Géza fejedelem által épített négykaréjos templom helyére épült keleti toronypáros templom eredetileg minden bizonnyal egyhajós volt. A két mellékhajóval bővített templomhoz 1478-ban épült a Hensel kápolna és a sekrestye, ám kőrácsos ablakai alapján az is bizonyos, hogy a 14. század második felében is volt építkezés a templomon, talán ekkor alakították ki mellékhajóit. Mindenképpen egyértelmű azonban az, hogy Kralovánszky Alán véleményével ellentétben a Szent Péter templom helyett épített püspöki székesegyházat nem a középkori templom falaira alapozták – a tornyok kivételével. 

9. Palotai kapu

A koronázás

Jankovich Miklós 1827-ben emlékezett meg az akkor már elbontott Palotai kapuról: „Láttam még ezen városnak a 14. század kezdetén, amint irányozhattam, készült palotai ékes kapuját, melynek négyszegű széles tornyai (!) közepetén, a magyar királyoknak képei rendszerént helyeztetve és félig előállván kifaragva valának." A kifaragott királyszobrok valószínűleg azt szimbolizálták, hogy a koronázási menet itt haladt a Belvárosból az Ingoványi kapu felé, majd onnan a Szent Márton templomba. 

A kapu

A Palotai kapu 13. 14. század fordulóján épült belső tornya a mai Liszt F. u. 4., illetve 7. és 9. sz. házak közötti területen helyezkedett (helyezkedtek) el. Ehhez csatlakozott a Mátyás király korabeli rondella a külső kaputoronnyal. Az erődítésrendszerhez tartozott az 1601-1602-ben épített földerőd. Mint az történeti adatainkból kiolvasható, 1800 körül bontották el végérvényesen a Palotai kapu erődítésrendszerét.  La Vergne kapitány 1689-ben készült felvételi rajzán a barbakán lőrései is látszottak. A kaput a barbakán déli falában nyitották. Innen hosszú fahíd vezetett az árok másik oldalán fekvő hídfőhöz, mely köré időközben elkészítették az azt védő, lépcsőzetesen kialakított földerődöt. La Vergne egyértelműen négyzetes alaprajzú kaputornyot ábrázol. Ugyanezt fedezhetjük fel az 1691-es városalaprajzon. Mindkét említett városalaprajzon a földerődöt is árok veszi körül, melyen újabb híd vezet a nyugati külvárosba. De Prati városalaprajzán is egy torony, a rondella és hídja látható, azonban a hídfőt védő földerőd már elpusztult. Az 1738-as városalaprajz ábrázolja legrészletesebben a Palotai kaput. Ennek alapján tudjuk, hogy a kaputorony két részből állott, délkeleti sarkában megjelenik a forrásokban szereplő „Wachthaus". A barbakán nyaka kifelé tölcséresen szélesedett, belsejében földfeltöltés volt és kapuját külön toronnyal erősítették. A nyakrész déli fala mellől csatornanyílás vezette el a vizet a várárokba. Liptay János 1797-ben készült városalaprajzának elnagyolt vonalai arról tanúskodnak, hogy a kapu, legalábbis részben, már elpusztult. A kaputorony valószínűleg a 13. század második felében – végén épült. Feltételezhetően Mátyás király 1473-as nagy méretű építkezéseihez köthetjük azt a barbakánt, mellyel megerősítették. Magát a kaput jegyzeteiben Miksa császár nevezi meg először. Evlia Cselebi leírásában talán a barbakánt nevezte „a kilenc nagy iszkenderi bástya" közül Uláma pasa bástyának. 1601. szeptember 20.-án rést ütöttek az ágyúk a Palotai kapun, az 1602-es visszafoglalás során pedig egyetlen janicsár foglalta el. Az 1602-es ostromnapló tanúsága szerint a nyugati szárazulaton, a Palotai kapu előtt földerődítmény állott. Mivel ennek, mint láttuk, nyoma sincs az 1601-es ábrázolásokon, joggal állíthatjuk, hogy a török ostromot megelőző lázas építő tevékenység terméke. Ugyancsak az ostromnapló említi először a kapu rondelláját és felvonóhídját. Az ostromnapló megemlékezik egy toronyról, „amelynek kapuja volt...". Az itt említett magyar katonák csak a Palotai kapu tornyában lehettek, hiszen a Budai kapu tornya ekkor még nem állott. 1608–1609-ben a kapu müsztahfizai Musztafa dizdár, Hüsszein Kiája és négy további katona. Evlia Cselebi török krónikás 1664 körül részletes beszámolót írt a kapuról: „Másik kapuja déli oldalról (?) Battyánvár felé néz, a palotai síkra nyílik, girbe-görbe útvonalú, négyszeres vaskapu, melyet leírni nem lehet. A kapuk előtt kétszáz lépés hosszú fahíd van. ... tizenhárom helyen csigákkal emelhető felvonóhíd." A Palotai kapu neve 1689 után többször is változott: La Vergne városalaprajzán „porte de la basse Ville" (Alsóvárosi kapu) néven szerepel. De Prati városalaprajzán ismét a „Palota Thor" elnevezés olvasható. Bél Mátyás 1735–42 között járt Fehérváron, ekkor a „Belgrádi kapu" elnevezést jegyezte fel. Az 1738-as városalaprajzon újra a „Palotter Thor" elnevezés szerepel, Liptay János 1797-es városalaprajzán, pedig a „Porta Palotaiensis, seu Rascianica dicta" felirat utal a kapu nevének újabb változatára. 1727-ben a Palotai kapu két őre 1-1 forintot kapott. 1739–40-ben a városparancsnok járvány miatt bezáratta a kaput. Egy telekkönyvi bejegyzés szerint 1776-ban még állandó őrsége volt: „... neben den Wachthaus bei dem Palotter Thor." (Az őrházat, mint említettük, az 1738-as városalaprajz ábrázolja.) Egészen a 19. század második feléig állott a kapu utolsó maradványa, a fahíd, mely a csatorna fölött erős kőoszlopokra támaszkodva épült. A Liszt F. u. 1. sz. ház udvarának nyugati részén elhelyezkedő Szt. István terem nyugati fala Say Ferenc építész véleménye szerint a várfalon állt. Ez a beépítési vonal ma is a városfal egykori nyomvonalát mutatja, mely a Palotai kapuig vezetett. A Liszt F. u. 4. területén helyezkedett el Klössl Lőrinc háza, mely a Palotai kapunál az őrházzal volt határos. A Liszt F. u. 7. területén 1777-ben említik utoljára a városfalat, a Piac tér 2. 1815. évi beépítési adata pedig arra utal, hogy a barbakánt már ekkorra lebontották.

10. Ingoványi kapu

A koronázás

A középkori Ingovány falu közelében levő Ingoványi kapun, mely a mai Hági étterem közelében állott, vonult a koronázási menet a Szent Márton templomig.

A kapu

Az Ingoványi-, másnéven Csikvári-, Battyányi-, Veszprémi(?)-, Cigány-, vagy Batal kapu a nyugati szárazulat déli részén, az egykori Ingovány falu, majd Ingovány városrész mellett állott. A szárazulat déli részét védő sövényből, gerendákból és töltésből emelt három rondellája közül a középső nyugati oldala mellett nyílt. A kapuhoz fahíd vezetett. Ez a valószínűleg 15–16. században kialakított védelmi rendszer az olasz alaprajzi vázlat és a francia metszet tanúsága szerint 1601-ig állt fenn. A védelmi vonal helyére 1601–1602 között ugyancsak földből két olaszbástyát építettek. Ezek között nyílt az újonnan elkészített kapu. A kapuhoz vezető híd az ugyancsak ekkor készült kelet–nyugati irányú sánc- és árokrendszeren át ívelt a déli külváros területén kialakított hídfőig. A kaput és környékét az 1689-es és 1691-es városalaprajzok még épségben ábrázolják, 1720-ban már lepusztult állapotban látható, az 1738-as városalaprajzon szinte már nyoma sem mutatható ki. A kaput egy 1547. szeptember 26-án kelt defter említi elsőként, ekkor Ingováni kapu a neve. 1547 és 1560 között ezzel a névvel további öt alkalommal olvashatjuk. 1602-ben Wathay verse megemlékezik az Ingovány végén ásott sáncról, ám az 1602-es ostromnapló adatai már Csikvári (di Chiachuar) kapuról és erődről tudósítanak. Az ostromnapló azt is megemlíti, hogy előtte egy templom állott. 1602-ben egy roham kapcsán Batal kapunak nevezi Pecsevi és Kjátib Cselebi. Az elnevezés az ingovány szó elferdített változata volt Veress D. Csaba véleménye szerint. Evlia Cselebi 1664 körül már Battyán kapuként tartja számon, és részletesen leírja: „Két kapuja közül az egyik délkeletre néz s ez Battyán várához vezet; fából készült kettős kapu, melynek nagy hídja van." Eszterházy János győri vicegenerális 1688. április 29-én levélben kérte Batthyány Ádámot, hogy a Csikvári kapunál foglaljon el állást. Tudjuk, hogy a város kapui közül egy összedőlt, kettő pedig megrongálódott az ostrom során. A kapu azonban továbbra is állt, valószínűleg kijavították. 1689-ben La Vergne „Veszprémi kapu"-nak nevezte, valószínűleg tévesen. Az 1691-es alaprajz „Csikvári út" felirata a kapu közelében ismét a Csikvári kapu elnevezést sejteti. 1690-ben egy adat Cigány kapunak nevezi, ám 1700. október 12-én ismét Csikvári kapu egy adat szerint. Ugyanez a név szerepel az 1720-as alaprajzon. 1721–22-ben Tatai Varga János a Csikvári kapu vámszedője. Az 1738-as városalaprajzon a kapu már nem áll, helyette csak sorompó létezett. A kapu „Csikvári" elnevezése azonban tovább élt, hiszen 1765-ben és 1784-ben ezen a néven említik. 

11. Szent Márton templom

A koronázás

A templomot Fitz Jenő a Szent Márton templommal azonosította Ursinus Velius leírása alapján megemlítve, hogy itt történhetett meg a koronázási szertartás során a nagy fontosságú négy kardvágás. A négy kardvágás a templom tornyából történt, jelképezve azt, hogy a világ négy tája felöl érkező ellenségtől megvédi az országot.

A templom

Az 1601-ben készült francia metszet egy vaskos, négyzetes alaprajzzal, a templom nyugati oldalán álló toronnyal, félkör alakú apszissal egy templomromot ábrázol a Nova Villa közepén, azaz körülbelül a mai Széchenyi út–Horvát István utca találkozásánál. Fitz helyazonosítását Fügedi Erik, Kovács Péter, Tóth Sándor, Kralovánszky Alán éa jómagam is elfogadtuk, igaz, Kralovánszky később módosította véleményét. Györffy György, aki, véleményünk szerint helytelenül, a Nova Villát az öreghegyi szőlők felé képzelte el, éppen ezért a várostól északra, az Esztergomi- és a Győri út közé helyezi a Szent Márton imaházat. A Szent Márton templomot 1096-ban említik először; „in campo Belegrave secus oratorium S. Martini ... tota planities Belegrave occuparetur ...". Harmadik adatunk a templomról 1602. augusztus 12-én íródott. Ekkor a Csikvári kapu (Ingoványi kapu) környékén álló templomot löveti a török. A Széchenyi út–Horvát István utca kereszteződésének környékén, több lelőhelyen előkerült különféle régészeti leletek igazolják azt, hogy az 1601-es francia metszeten ábrázolt templom itt állt. 1932-ben a Széchenyi u. 17-ben román stílusú, sakktábla díszes kőlapot, oltárrészletet, románkori boltívrészletet, gótikus ajtópárkányt és oszlopocskát szállítottak a SZIKM-be néhány jellegtelenebb kőfaragvány mellett, összesen hét darabot. A kőfaragványokat a korábbi felfogás szerint a királyi bazilika faragványainak vélték. A Széchenyi u. 23. sz. házból egy kocka alakú homokkő tömböt, melynek egyik lapjára gömbbe illesztett, „IHS INRI MARIA" felirattal ellátott kettős keresztet faragtak, vittek a SZIKM-be. A 13. századra keltezett követ is a királyi bazilika kövének vélték.Ugyancsak faragott köveket találtak 1966-ban a Széchenyi u. 27-ben, a ház bontásakor. Innen Körösi Jenő románkori homokkő párkánytöredéket (levéldísszel), gótikus mészkőből faragott, pálcatagos ajtókeretkövet és két jellegtelenebb gótikus kőfaragványt vitt a SZIKM-be. A Széchenyi u. 34. sz. ház területén, a ház bontásánál, a Széchenyi u. – Horvát I. u. kereszteződésénél, földmunkák során középkori temetőrészt bolygattak meg. Egy nyugat–keleti tájolású férfi csontvázat találtak (40–50 m mélységben az akkori talajszinttől), továbbá a 36. sz. ház fala melletti gödörben több másodlagos helyen fekvő emberi csontot figyeltek meg. Az 1963-ban végzett hitelesítő ásatás során további két egymás mellett fekvő nyugat–keleti tájolású csontvázat tártak fel. A részben bolygatott sírokban sok koporsószeget figyeltek meg. Az utcasarkon egy 1971-ben végzett házalapozási munkánál Kralovánszky Alán a metszetfalban XVII–XIX. századi szemétanyagot látott. Az előkerült sírok és kőfaragványok alapján azonosította Fitz Jenő a lelőhelyet a francia metszeten látható és az írott forrásokban szereplő Szent Márton templommal. Véleménye szerint valószínű, hogy az előkerült kőfaragványok alapján a 12. század közepén a pécsi műhely kőfaragói dolgoztak a Szent Márton templom díszítésén. Fitz egyértelműsítette azt, hogy a lelőhelyen előkerült kőfaragványok mellett a többi, ehhez a csoporthoz tartozó, másutt előkerült faragott követ, részben lelőhelyünk közelében, bizonyíthatóan vagy valószínűsíthetően másodlagosan a városfalba építve találták meg. Mivel 1601-ben sérült meg mind a királyi bazilika, mind pedig a Szent Márton templom, elképzelhető volna Tóth Sándor véleménye, miszerint az általa rekonstruált kapu, nagy mérete miatt, a királyi bazilikához tartozott. Ám amíg az 1601–1602-es építkezések során a Szent Márton templom köveit már valószínűleg beépítették a városfalakba, Wathay Ferenc az 1602-es ostromot ábrázoló festményén a bazilika falai még állnak! Azaz valószínűleg csakis a Szent Márton templom kövei épülhettek be ekkorra az új olaszrendszerű erődítésekbe. A bazilika területén egyébként sem került elő egyetlen példány sem azokból a kőtöredékekből, melyekből a Szent Márton templom helyén 8 darab. Portálunk nagysága alapján, Tóth Sándor szerint 2,5, illetve 7 m, véleményünk szerint nyugodtan lehetett a Szent Márton templomé, hiszen ez volt az 1601-es francia metszet szerint a középkori Fehérvár egyik legnagyobb temploma és éppen ezért ez a kapuméret sem elképzelhetetlen. Az sem jelenthet áthidalhatatlan problémát, ha a kaput készítő műhely esetleg a bazilikában is és a Szent Márton templomban is dolgozott. Tóth Melinda elfogadva Tóth Sándor érvelését, a királyi bazilika kapujának részleteit látja a kövekben és azt a pécsi műhely mestereinek tulajdonítja, megjegyezvén, hogy az apostolok figurái eltérő stílusirányzat jegyében születtek. Ez a stílusirányzat szerinte a Rhone-völgyéből, Legon vidékéről származik. A stílusjegyek meghatározásnak elfogadása mellett a leleteket, sírokat továbbra is a lelőhelyhez tartozónak fogadjuk el, melyet a középkori Szent Márton templommal azonosítunk. Tesszük ezt annak ismeretében, hogy nem csupán a város északkeleti részén terült el akkora mező, ahol két hadsereg egymással szemben állhatott, hanem itt is. Szerintük ezért lokalizálható csak oda a templom, de ez, mint láttuk nem bizonyítható. Elég nagy térség lehetett itt, hiszen 1602-ben Távli Mohammed pasa a budai és a ruméliai sereggel ütött épp itt tábort, a magyarokkal farkasszemet nézve, majd 1688-ban Batthyány Ádám serege is e helyütt táborozott.

12. Szent Imre plébániatemplom

A koronázás

A koronázást megelőző éjjelen a Szent Imre kápolnába vezették, amely Szent Imre születési helyén épült.

A templom

A korábbi szakirodalom azt is megkérdőjelezte, hogy létezett-e egyáltalán Fehérváron két olyan egyházi objektum, melyet Szent Imre tiszteletére építettek (Királyi bazilika Szent Imre kápolnája és a Szent Imre templom). A történeti adatok azonban azt látszanak igazolni, hogy mindkét objektum létezett. Mint arra Fitz Jenő rámutatott, a hagyomány szerint a királyi palota szerves részeként felépített Szent Imre kápolnát 1162–72 között alapította Eufrozina királyné. Fügedi Erik véleménye szerint egyenesen Szent Imre születési helyét jelölte meg az ekkor felépült templom, így ezt a helyet jelölhette meg eredetileg Kálmáncsehi emléktáblája, melynek szövegét Pray György jegyezte fel az utókor számára. Egy 1378-ban keltezett oklevél alapján bizonyos, hogy különálló templom volt a fehérvári vár területén: „ecclesia b. Emerici ducis de castro Albensi ...", sőt 1378-ban és 1494-ben egyértelmű, hogy plébániatemplomként működött: „Fabianus plebanus sancti Emerici ducis Albaregalis." A Szent Imre templomot (kápolnát) több kutató is a mai ferences templom helyén álló, az 1720-as De Prati alaprajzon még látható középkori templommal azonosítja. Véleményüket azonban arra alapozták, hogy a templomot Eufrozina a királyi vár területén építtette fel s korábban ennek helyét a ferences templom környékére lokalizálták. Mint azt azonban a korai királyi vár és palota címszó alatt leírtuk, a vár falai ezt a területet bizonyosan nem ölelték körül, a Szent Imre templom tehát a mai ferences templom helyén álló egykori középkori templommal nem azonosítható. Jelenlegi adataink birtokában csak a mai püspöki székesegyház dombját körülölelő korai királyi vár területére lokalizálhatjuk a templomot, esetlegesen a mai Szent Anna kápolna környékére. Tudjuk, hogy 1229-ben Szent Imre egyháznak Szóláton volt szőlője. Később 1234-ben (ecclesie S. Henrici) és 1293-ban (ecclesie Emerici) említik oklevelek a templomot, a fentebb felsorolt adatok mellett.

Források Szent István királlyá avatásának történetéhez

Gerics József – Ladányi Erzsébet

1002-ben a hildesheimi püspök életrajzírója szerint a mainzi érsek és a hildesheimi püspök “Henrik urat az ország többi fejedelmével igen nagy tisztelettel Mainzba vezették és vasárnap, pünkösd nyolcadán a kormányzást és a királyi hatalmat átadták neki az Úr lándzsájával (regimen et regiam potestatem cum dominica hasta illi tradiderunt) és azután a rendnek megfelelően elvégezvén mindent, felkenték (unxerunt).”

Ezt a szent lándzsát I. Henrik német király (919–936) (aki egyébként méltatlanságára hivatkozva elhárította királlyá való felkenését) jelentős terület átengedése fejében szerezte meg a burgund uralkodótól. Ez a lándzsa a 10. században igen nagy vallási tisztelet tárgya volt a pengéjébe Krisztus keresztszegeinek közfelfogás szerinti beütése miatt, továbbá uralkodói jelvénynek is tekintették. I. Henrik fiára, I. (Nagy) Ottóra (936–973) hagyta. A 10. századi történetírók közül Liutprand a 939. évi birteni, Widukind a 955. évi Lech-mezei csata megnyerésében tulajdonított meghatározó szerepet az I. Ottó birtokában volt szent lándzsának, amelyet legkésőbb 1000 tájékától a nevezetes ó-keresztény katona-vértanú, Szent Mauritius lándzsájának is tartottak és így valójában kettős ereklyeként kezelték.

Liutprand szerint Ottó a lázadók elleni birteni csata alkalmával Mózes imájára és a zsidóknak az amalekiták feletti győzelmére gondolva, lováról leszállt és “egész népével könnyeket ontva, az urunk és üdvözítőnk Jézus Krisztus kezébe döfött, győzelmet adó szegek előtt, amelyek (Ottó) lándzsájába voltak ütve, imádságra fakadt és diadalmaskodott”. Haucknak az idézett Liutprand-részletre (Antapod. IV. c. 24.) vonatkozó elemzése szerint a szöveg az amalekiták feletti győzelemre (Ex 17, 8–16) emlékeztetve a bibliai történetet ismerő olvasóban eleve párhuzamot ébresztett a Mózes kezében volt Isten vesszője (virga Dei) és az Ottó által őrzött szent lándzsa közt: azt sugalmazta, hogy a német király, mint “új Mózes”, a szent lándzsát új virga Dei-ként tartotta kezében.

Ugyanerről a lándzsajelvényről írta meg Arnold 1035 és 1037 közt, hogy amikor III. Ottó Regensburgból Rómába indult, “szokás szerint szent és keresztet hordozó császári lándzsa járt előtte (ex more precedente sancta et crucifera imperiali lancea)”.

A rendelkezésünkre álló, legtöbb királyavató szertartás szövegéhez viszonyítva, 1002-ben Willigis, a mainzi érsek legalábbis szokatlanul járt el, amikor a német királyi hatalmat a szent lándzsával ruházta II. Henrikre. Ezt ugyanis a legtöbb ordo szöveg szerint a királyi kard átnyújtásával szokták átadni. Henrik mainzi koronázása sebtében végzett szertartás volt, amelyet az országban több helyen is el kellett ismertetni. Így volt ez Szászországban is, ahol Thietmar (Theotmar) előadása szerint Henrik ünnepélyes ígéreteket tett a szászok javára. Ezek után “Bernát herceg kezébe véve a szent lándzsát, valamennyiük képviseletében reá (ti. Henrikre) bízta hűséggel az ország (Szászország) gondját (ex parte omnium regni curam illi fideliter committit)”.

Egy-két esettől eltekintve, a királyavató szertartásokban szinte mindig szerepel a kard átadása. A királyi hatalommal való felruházás általában a karddal történt, de korántsem minden esetben. Ha nem a karddal ruházták át a hatalmat, akkor az ordo szövegében említett, egyéb jelvénnyel adták át, pl. a jogarral, vagy a bakulusszal, amely alkalmas lehetett a kard helyettesítésére, vagy amelyet helyettesíthetett a szent lándzsa, amint az II. Henrik szent lándzsával végzett királlyá tételénél történhetett. Mindezekhez képest is különleges volt a királyi hatalomnak Istvánra a szent lándzsával való átruházása.

A jelenleg Bécsben őrzött császári korona az ún. pántos koronatípus (Bügelkrone) különleges esete (Sonderfall). Schramm szerint csak néhányszor fordul elő a képzőművészetben, hogy koronát pusztán egy pánttal ábrázolnak. Amint írja, “a Bügelkrone tulajdonképpeni és a bécsi koronát időben is megelőző formája az, amelynél a fejhez két simán alkalmazott pánt a tetőponton derékszögben fedi egymást… Ez a forma … a 9. század előtt nem mutatható ki, s nem vezethető vissza római vagy bizánci mintára”.

962-ben a pápa a “bécsi” koronát helyezhette Nagy Ottónak, mint császárnak a fejére. Ezt a koronát, éppúgy, mint 6. jegyzetben említett 9. századi “Bügelkrone”-kat a Sirák fiának könyvéből ismert ószövetségi főpapi korona nyomán készíthették el úgy, hogy helye legyen rajta a mitra felett az arany koronának. Az ószövetségi hely szerint “mitrája felett arany korona, amelybe bele van vésve a szentség jele és a méltóság dicsősége (Corona aurea super mitram eius expressa signo sanctitatis et gloria honoris. Ecli 45,14)”. Tartalmazza ezt a bibliai idézetet az ún. hét formulás szertartásrend (9–10. századi szerkesztmény) a korona átadásánál: “Vedd az ország koronáját, … amelyről tudd meg, hogy a bele vésett szentség dicsőségét és méltóságát meg az erő művét jelenti, s tudjad jól, hogy általa (főpapi) szolgálatunk részese vagy”. Innét jutott be a mainzi ordo szövegébe is. Ennek megfelelően kellett a jelenleg Bécsben őrzött koronát (s Karoling-kori előzményeit) keresztpánt helyett a ráboruló egyetlen pánttal megalkotni. Egyébként tudni való, hogy a mitra ekkoriban még nem volt a főpapság liturgikus öltözetének általánosan használt része.

Vajk (István) királysága és egyházszervezése kezdetének a földrajzi közelségben kortársi tanúja volt Theotmar merseburgi püspök, az 1018-ban meghalt krónikaíró. Ő rövidnek látszó beszámolót örökített ránk tárgyunkról, amelyet a német és magyar szakirodalom sokszorosan emleget, és hivatkozik rá. Mégis gyakran részben a krónikás állítólagos elfogultságát, részben szándékosnak nyilvánított homályosságát és többértelműségét hozva fel ürügyként, jelentőségét a kutatók egy része igyekszik minél kisebbnek feltüntetni.

A következőkben az ő említett szövegének elemzését igyekszünk kiegészíteni részben korábbi kutatásaink folytatásával, részben kibővítésével és kiterjesztésével, rajtunk kívül más kutatók által figyelembe alig vett szempontok érvényesítésével.

A merseburgi püspök szerint “az említett (III. Ottó) császár kegyéből és ’hortatus’-ára Henriknek, a bajorok hercegének sógora (gener), Vajk (ti. István), aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert (Imperatoris autem predicti (Ottonis III.) gratia et hortatu gener Heinrici, ducis Bawariorum, Waic in regno suimet episcopales cathedras faciens coronam et benediccionem accepit).” István helyzetére nézve az adat államfői voltának önállóságát emeli ki azzal, hogy országában ő létesíti a püspökségeket. Ez alapkérdés volt!

Tanulmányunkban a bemutatott szöveg szóhasználatának krónikabeli összefüggéseivel és III. Ottó egyik oklevelének terminológiájával foglalkozunk, ez alkalommal új elemként vonva be vizsgálatunkba a ’hortatu’, valamint a ’benedictionem’ szót.

A merseburgi püspök a III. Ottó aktusa folytán való méltóságra emel(ked)ést (Gerbert =) II. Szilveszter pápává tételénél írja le a Vajk koronanyerésénél és királyként való megáldásánál használt kifejezéssel. Előadása szerint ui. 999-ben az elhalálozott V. Gergely pápának Szilveszter “a császár kegyéből lett utóda (gratia imperatoris successit).” Ugyanezt a tényt 1001. évi oklevelében III. Ottó úgy fejezte ki, hogy Szilvesztert “pápává választottuk… rendeltük… és neveztük ki (elegimus… ordinavimus… et creavimus).” Itt, az oklevélben három szinonima fejezi ki, vagy írja körül Szilveszternek a császár kegyéből való pápává lételét: ez megkerülhetetlenül és lealkudhatatlanul Ottó akaratát mutatja be a pápai méltóság betöltésénél lényegi, meghatározó, konstitutív tényezőnek. Ami természetesen egyáltalán nem zárta ki jogi szempontból szükséges, egyéb alaki tényezők figyelembe vételét, de Ottó akaratának István királyi méltóságra emelésénél ugyanazt a szerepét igazolja, mint a pápai szék betöltésénél! Ehhez képest bármely más tényező Szilveszter pápaságra és István királyságra emelésében legfeljebb alárendelt szerephez juthatott.

Theotmar szókincsében az Ottó kegyéből (gratia) való pápává tevésnek a rokon értelmű kifejezését a 996. év történetében találhatjuk meg. A krónikás szerint ui. V. Gergelyt 996-ban III. Ottó “emelte (vagy tette, vagy állította) az előbb elhalálozott (XV.) János pápa helyére, minden jelenlevő helyeslésével (in loco Johannis pape nuper defuncti cum omnium laude presentium statuit).” Eszerint a valamely méltóságra emelés, pl. pápává tétel uralkodói cselekményét a ’statuere’ ige is kifejezhette. Az aktusnak “a minden jelenlevő helyeslésével” való megtörténte a kánoni választás korabeli (még korántsem gregoriánus!) követelményének való megfelelését, vagyis a kinevezett személynek a szóban forgó közösségbe való befogadását jelentette, azok közé tartozásának elismerését, akiknek élére állították.

A “gratia et hortatu” kifejezés első elemének vizsgálata teljes párhuzamban mutatja III. Ottó meghatározó szerepét a pápai trón betöltésénél és István királyi méltóságra emelésénél. Vegyük szemügyre a továbbiakban a kifejezés második elemének, a ’hortatus’ vizsgálatának tanulságait.

A merseburgi krónikaíró feljegyzése szerint 992-ben Eid-et meisseni püspökké “szentelik Gisiller (magdeburgi) érsek ’hortatus’-ára (ordinatur hortatu Gisilleri archipraesulis).” A meisseni püspökség betöltésénél – ebben az esetben feltétlenül – az illető egyháztartomány érsekének szava, befolyása döntött.

A ’hortari’ ige és a ’hortatus’ főnév ide vonható, széles jelentésköréből az Ószövetségből, a római és kánoni jogból, valamint antik és középkori latin szövegekből a következő példákat mutatjuk be.

A Makkabeusok könyvében (2 Mc 2,1-5) Jeremiás prófétáról olvashatjuk: “… megparancsolta (iussit), hogy akik átköltöztek, kapjanak a tűzből, … és hogy utasításul adta (mandavit) az átköltözötteknek és törvényül szabta nekik (et dedit illis legem), meg ne feledkezzenek az Úr parancsairól (ne obliviscerentur praecepta Domini) és el ne tántorodjanak elméjükben az arany és ezüst bálványokat és azok képmásait látván; s más ilyeneket szólva, többszörösen meghagyta, ne vessék ki a törvényt szívükből (hortabatur, ne legem amoverent a corde suo).”

A szóban forgó bibliai szakaszban a ’hortabatur’ ismételt, közvetlen tilalma a Törvény szívekből való kivetésének, szinonimái: iussit, mandavit, dedit legem. Rendkívül érdekes, hogy a praes. perf.-ben álló igékkel kifejezett, a zsidókhoz intézett, részletezett egyszeri prófétai parancsokat az író a végén az ismétlődést kifejező praet. imperf.-ben álló ’hortabatur’-ral összegezi és foglalja egybe.

A Thesaurus nagy anyaggyűjtéséből különösen tanulságos Cicero egyik levélrészlete és Valerius Flaccus sora. Cicero (Epist. 10, 72, 2) írja: “Én őt nem késztettem, hanem még kényszerítettem is az odautazásra (ego eum non hortatus sum, verum etiam coegi isto proficisci)”. Ehhez magyarázatul a Thesaurus hozzáfűzi: “synon. c. vi augendi posita: cogere, iubere.”
Valerius Flaccus sora (1,52): “Az ifjút ezekkel a szavakkal ösztönözte, s majdnem parancsot adva, elhallgatott (talibus hortatur iuvenem propiorque iubenti conticuit).”

386-ban adta ki törvényét Gratianus, Valentinianus, Theodosius és Arcadius császár (Cod. Iust. 9, 27, 4.) Felvette Decretumába a 12. század közepén a kanonista Gratianus is (C. 1. qu. 1. c. 126). A törvény szerint “megparancsoljuk és meghagyjuk (megszabjuk, latinul iubemus et hortamur), hogy ha … bármilyen rendű embert történetesen valami módon bíró megzsarol, … ha valaki végül … a gonosz bíróra képes rábizonyítani, … lépjen a nyilvánosság elé … s amikor bizonyított, a pert meg fogja nyerni…” A szöveg a “iubemus et hortamur” rokon jelentésének világos esete.

Gratianus munkája (C. 24. qu. 3. c. 6) tartalmaz I. (Nagy Szent) Gergely (590–604) neve alatt fennmaradt parancslevelet is a makacssági ítéletről (de sententia in contumacem). A levél Maximushoz, Salona engedetlen püspökéhez szól. Szövege szerint “felszólítunk (vagy: utasítunk, lat.: hortamur), hogy minden ürügyet mellőzve, siess hozzánk jönni, hogy … eljárhassunk és végleges ítéletet … hozhassunk azokban a dolgokban, amelyekkel vádolnak téged. Úgy cselekedjél, hogy érkezésedre nézve több kifogást már ne halmozz fel, hogy ti. távolmaradásod ne tüntessen fel téged nagyobb bűnösnek annál, mint amiről az eljárás folyik, minket pedig ez a körülmény a zsinatról ne kényszerítsen szigorúbb ítélet hozatalára, nemcsak azok miatt a mondott vétkek miatt, amelyek alól a magad tisztázását halogatod, hanem az engedetlenség miatt is, mint makacs ellen.” Ebben a szövegben a pápa, mint bíró, olyasmire szólítja fel, vagy utasítja (hortamur) az alperest, aminek az elmulasztása engedetlenségnek (inoboedentia) minősül és ilyenként büntetendő.

Brémai Ádám a 11. század közepe táján írta meg művében: “Gyakorta hallottuk … Adalbert érsekünket, amikor az önmegtartóztatás őrzéséről adott utasítást klerikusainak (cum de continentia tenenda suos hortatus est clericos). Figyelmeztetlek titeket, mondta, és követelve parancsolom (Admoneo vos … et postulans iubeo), hogy oldozzátok el magatokat nőszemélyekkel való dögvészes kapcsolatokból, vagy ha erre nem vagytok kényszeríthetők (ad hoc non potestis cogi), ami a tökéletesek adománya, legalább szemérmetességgel őrizzétek a házasság kötelékét.” Itt a ’hortari’ elég szélesre bontakoztatott jelentésskálája: valamiről utasítást adni, figyelmeztetni, követelve parancsolni, kényszeríteni, előírni a törvénytelen együttélés felbontását, és kötelezni a házastársi hűség betartására.

Mindezeket a fentebbiekben ismertetett lehetőségeket és vonatkozásokat figyelembe véve, a merseburgi püspök krónikájában az István koronában és királyként való megáldásban részesüléséről szóló “imperatoris predicti … gratia et hortatu” részletet a legalkalmasabban, korábbi fordításunk pontosabbá tételével úgy javalljuk fordítani, hogy Vajk “az előbb említett (III. Ottó) császár kegyéből és késztettetésére (vagy: utasítására) … koronában és királyként való megáldásban részesült.” A ,benedictio’-nak királyként való megáldás kifejezéssel való fordítását, a felkenés szinonimájaként való alkalmazását korabeli király, vagy császárkoronázási szertartások szóhasználatára alapítjuk, pl. “Incipit ordo romanus ad benedicendum imperatorem, quando coronam accipit”, vagy “Benedictio ad ordinandum imperatorem secundum occidentales.”

Az igen gyér számú olyan liturgikus szövegek közül, amelyek nem a karddal ruházzák át a királyi hatalmat, mindenek előtt a Schramm által 10. századinak valószínűsített sens-i formulát említjük. Ennek a királyi bakulust átadó szózata (amely voltaképpen a főpapi pásztorbotnak felel meg), ezt hirdeti: “Ez alatt a bakulus alatt bízzuk rád a frankok királyságának kormányzását az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy az Úr népét igazságosan kormányozd és a szentek egyházait jól igazgasd. (Sub hoc baculo commendamus tibi gubernaculum regni Francorum in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti, ut populum Domini iuste regas et ecclesias Sanctorum bene disponas).” Ennek az imádságnak a régiesebb változatát és a bakulusnak a pásztorbottal való kapcsolatát egészen pontosan fejezi ki a szintén a sens-i egyházmegyéből származó ún. Erdmann-ordo, a király lelkipásztori feladatát is említve: “Vedd át a bakulust, a szent igazgatás jelvényét, hogy a gyengéket erősítsed, az ingadozókat szilárdítsad, a rosszakat javítsad, az igazakat vezéreld az örök üdvösség útjára… (Accipe baculum, sacri regiminis signum, ut imbecilles consolides, titubantes confirmes, pravos corrigas, rectos dirigas in viam salutis aeternae).” A mainzi ordo szerint a jogart és bakulust egyszerre, ugyanazzal az imával adták át!

István királyi méltóságra emelkedéséről szintén kortársi szerzőként adott hírt a messzebb földrajzi távolságban működő Ademarus Cabannensis (†1035 kör.) Kevésbé volt jól értesült és jelentősen több helytelen híradással szolgál, mint Theotmar.

Azonban vannak olyan adatai, amelyek Ademarus munkáját nélkülözhetetlenné teszik. Ademarus munkája és Anonymus Gallusnak a 12. század elején készült műve fontos helyeken közeli, szövegszerű rokonságban van. A szövegek rokonsága azonban annak a következménye, hogy mind a két író bőven felhasználta Szent Adalbert vértanú elveszett szenvedéstörténetét, s szövegeik rokonsága a közös forrás követéséből származik. Vagyis nem arról van szó, hogy Ademarus művének ún. C változatát Anonymus Gallus műve alapján a 12. század közepe táján kibővítették, átalakították. Ademarus esetenkénti tévedései tehát a kortárs helytelen értesülései, s nem interpolátor késői betoldásai.

Ademarus szerint Ottó a magyarok urának “megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen (vagy: megengedte nagylelkűen, hogy királysága legyen), engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki”.

Anonymus Gallusnál hiányzik a lándzsa-elővitel császári szokása és ennek az elővitelnek Boleszláv részére Ottótól való engedélyezése. A lengyel krónikából tehát ezt Ademarus nem meríthette. A hír hitelét kortárs szerző, Arnold erősíti meg, feljegyezvén, hogy amikor Ottó 996-ban Regensburgból Rómába indult, “szokás szerint császári … lándzsa járt előtte." A magyar királynak engedélyezett lándzsa-elővitelre vonatkozó adat és szövegkörnyezete kétségbe aligha vonhatóan Ademarus tollától közvetítve maradt fenn! El nem hanyagolható tény továbbá, hogy ez az egyetlen olyan elbeszélő forrás, amely említést tesz Istvánnak a nagyharsányi dénárlelettel hitelesített királyi lándzsájáról és eredetéről.

Lényegbe vágó a magyar király önállóságának és nem-hűbéres voltának császári, ottói szempontjából, hogy a dénár lándzsája a körirat szerint királyi lándzsa, s hogy Ademarus szerint regnumot és a császár szokása szerint maga előtt hordoztatható szent lándzsát kapott Ottótól, Theotmar szerint pedig püspökségeket alapít regnumában, s Ottó “kegyéből és késztettetésére (utasítására) részesült koronában és királyként való megáldásban.”

A kor felfogását a 9. században szerkesztett Pseudo-Isidorus-i joggyűjtemény egyik kánonja rögzítette. Eszerint valamely önálló ország (certa provincia) jellemzője, hogy királya, tíz vagy tizenegy püspöki székhelye, ugyanannyi püspöke, közöttük és felettük érseke van. Itt látjuk István király tíz püspökség, köztük érsekség alapításának kánonjogi példáját. Ez az egyházjog szempontjából szavatolta az ország és királya önállóságát. István egyházmegye-szervező tevékenységének eredményeit a kanonizációja előtt (1080 körül) készült Nagyobb Legendája rögzítette visszatekintőlegesen. Hitelének kétségbe vonását éppúgy alaptalannak tartjuk, mint pl. a Legendában fejezetcímenként ismertetett Intelmeknek és István kapcsolatának netáni gyanúba fogását! A 10 püspökség felállításánál a Pseudo-Isidorus mintául vétele annál kézenfekvőbb, mert lassan már egy évszázada ismert tény, hogy törvénykönyvében István, azaz a dekrétum szerkesztője két cikkelyt is a Pseudo-Isidorus-ból vett át. Theotmar munkája elején a püspökök kinevezését a király kizárólagos jogának írja, Brémai Ádám szerint Dánia annyira Nagy Ottó főhatalma (ditio) alatt volt, hogy ő adományozott, illetve alapított ottani püspökségeket.

Az elmondottak ismeretében összhangban levőnek és egymást kiegészítőnek találjuk azokat a cselekményeket, amelyeket István királlyá tételénél Theotmar és Ademarus III. Ottónak tulajdonít. A hazai történetírás ezeknél az eseményeknél két dologra szívesen keres választ: miért nem írja meg a merseburgi püspök, ki küldte személy szerint a koronát Istvánnak, s miért mellőzi a szent lándzsa (vagyis egyszersmind Szent Móric lándzsája) másolata megküldésének Ademarus által megőrzött történetét.

Összehasonlítva V. Gergely és II. Szilveszter pápává emelésének és István királlyá tételének Theotmarnál azonos módon III. Ottó akarati tényeként hasonló terminológiával való előadását, arra a következtetésre jutunk, hogy amiként a merseburgi krónikás nem örökíti meg, mint számára kevéssé jelentős mozzanatokat, ki és milyen liturgikus szerelvényekkel koronázta pápává – Ottó akaratát teljesítve – Gergelyt, majd Szilvesztert, hasonlóan szemlélhette István történetét: azaz nem tartotta fontosnak megörökíteni, ki vagy kik hajtották végre Ottó “kegyelméből és késztettetésére (utasítására)” Vajk “koronában és királyként való megáldásban részesítését”. Ez hasonló eljárás (elhallgatás) ahhoz, hogy Ademarus sem ír arról, kik továbbították a magyar fejedelemhez Ottó lándzsaadományát, királyságot engedélyező döntését és a szent lándzsa “császári szokás szerinti elővitelének” engedelmét.

A merseburgi krónikás teljesen tisztában volt a szent lándzsa uralkodói hatalmat átruházó jellegével: előadja, hogy Bernát herceg a szászok nevében a szent lándzsa átnyújtásával adta át II. Henriknek a (Szászország feletti) cura regni-t. Ottó Istvánnak való lándzsaküldését, amelyről Ademarus ad hírt, még sem lehet a merseburgi püspöknek a hallgatása alapján késégbe vonni, vagy cáfolni. Theotmar hasonló hallgatásba burkolódzik a lándzsa dolgában Boleszlav esetében is. Tudjuk, hogy Theotmar egyházmegyéje, a merseburgi, ahhoz a magdeburgi érseki tartományhoz tartozott, amelynek éppen Szent Móric (Mauritius) volt a védőszentje. Móricnak hagyományosan ereklyéje volt a szent lándzsa. Beumann hívta fel a figyelmet Theotmar kétségeire (IV. 45) III. Ottó gneseni (lengyel) érsekségalapításának egyházi törvényességével kapcsolatban. Krónikájában ui. arra hivatkozott, hogy ez az alapítási aktus, amely a magdeburgi érsekség területéből is hasított ki részeket, a kánoni jog szempontjából kifogásolható. Unger ui., a poseni püspök, a kánonok szerint szükséges beleegyezés helyett ellenvetést tett egyházmegyéjéből bizonyos részeknek a gneseni érsekséghez való átcsatolásával szemben. Itt tehát a lándzsa–ereklye névadójának, Szent Móricnak a patrociniuma alatti érsekség rovására Boleszlav érdekében tett kánon-ellenes, sérelmes intézkedésről van szó. Amikor azután Theotmar Ottónak egyenesen vétkéül rótta fel (V. 10), (amelyet Istennek kell megbocsátania) hogy Boleszlavot ’tributarius’-ból ’dominus’-szá emelte, azt egyszerűen elhallgatta, hogy a császár ezt az egyenjogúsítást a Szent Móric lándzsája másolatának Boleszlav részére való átadásával hajtotta végre. Ezt az átadást, amint Beumann hangsúlyozza, Theotmarnál régebbi hagyományból ismerjük. A merseburgi krónikás tehát annak megörökítését mellőzte, hogy Boleszlav egyenjogúsítása ama Szent Mórichoz kapcsolódó ereklye jegyében történt, akit mint védőszentet jogaiban a császár éppen Boleszlav javára sértett volna meg kánon-ellenes módon!

A lengyelek és Boleszlav iránt Theotmar kifejezetten ellenséges beállítottságú volt, a magyarokat pedig és uralkodó családjuknak legalább egyes tagjait mindenesetre kevésre becsülte. A szent lándzsa másolatának elnyerésére, úgy látszik, méltatlannak tartotta mind a lengyeleket, mind a magyarokat. Ezért hallgathatta agyon a szent lándzsa István és Boleszlav számára való megküldését. Ezt a lándzsát alighanem kizárólag a német uralkodó hatalomátruházó jelvényének kívánta volna tudni. Ezért az Istvánnal kortárs két szerző: Ademarus és Theotmar tudósítását István királyavató jelvényeiről és eredetükről egymással ellentétbe állítani, vagy hitelük lerontására alkalmazni elfogadhatatlan eljárás.

Istvánnak az “imperatoris gratia et hortatu” nyert koronája (miként a Bécsben őrzött császári korona) zárt, pántos sisakkorona, ormán a III. Ottó egyik pénzén is ábrázolt, enyhén dőlt kereszttel. A pántos és 4 liliommal díszített korona létét II. Henrik szakramentáriumának egyik ábrázolása is igazolja.

István nagyharsányi dénárleletében a H2 dénáron a “király lándzsáját” enyhén ívelő, vízszintesen majdnem kinyújtott ujjú tenyérnek támasztva látjuk, amelyet csak a hüvelykujj simít a tenyérhez, vagyis a lándzsát a kézfej nem markolja meg, nem fogja, vagy szorítja. A lándzsát nem birtokban tartó, hanem átadó, átnyújtó mozdulat ez, függetlenül attól, vajon a veret ruhaujjból, vagy felhőkből kinyújtott kezet ábrázol-e. A “manus Dei” ábrázolások nem függenek attól, ruhaujjból vagy felhők közül nyúlik-e ki a kéz: II. Henrik 1002 és 1014 közt készült regensburgi szakramentáriumának egyik képe, amely a királyt koronával a fején, trónon ülve mutatja be, felette a magasban ruhaujjból kinyúlva ábrázolja az Isten kezét.

Ezt a H2 dénáron látható jelenetet, a király lándzsájának Isten kezéből való átnyújtását úgy tekintjük, mint István égi invesztitúrájának bemutatását, és elszakíthatatlan az Egbert szertartásrendben is visszatérő, ősi imádságtól: “Adj Uram a te szolgádnak, a mi fejedelmünknek égi fegyvert.” A mennyei fegyver a dénáron: a király lándzsája Isten kezében. Összhangban van ezzel a ténnyel, hogy a H2 dénár másik oldalán a térben ábrázolt, zárt korona abroncsán a REGI (“a király részére”) dativus olvasható, amely megmondja: a királynak készült uralkodói jelvényről van szó.

Koronázási jelvények

 Szent István király és a koronázási jelvények

Tóth Endre 

Kevés olyan emlékünk maradt a múltból, amely az Árpád-házi királyokhoz köthető.

Palotáik csekély maradványai vészelték át a századokat, és ritka véletlen, ha sírjuk, mint III. Béláé, érintetlen maradt^[1]. Aba Sámuelnek és Salamonnak a temetéshelye is bizonytalan, bár éppen az utóbbi királyunk az, akinek legalább a sírköve megmaradt (felirata ma a pulai múzeumban, az Isztrián látható^[2]). Alig maradt olyan emlék, amelyik egy-egy királyunkhoz személy szerint lenne kapcsolható. A gyakran kiemelkedő művészeti emlékeknek – világi ereklyéknek – egy része külföldre került, de így legalább elkerülték a pusztulást. A honfoglalás kori aranyveretes, fejedelmi szablyát – talán Taksony fejedelemé volt – már Salamon király életében elajándékozták: ma a bécsi Burg kincstárában Nagy Károly-kard címmel látható. Szent István kétélű kardja valószínűleg a 13. század végén Prágába került. III. András miniatűr képekkel, gyöngyökkel és kövekkel díszes házi oltára ma a berni múzeum kincse. Az Árpád-ház drágaságaiból, kincstárából a koronázási jelvények kivételével, amelyeket különleges helyzetük miatt elkülönítve őriztek, itthon semmi nem maradt meg. A jelvények már ezért is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A Szent Korona, vele a jogar, az országalma és a palást nemzeti ereklyék: történelmünk régi századainak fennmaradt tanúi. Méltán jelképezik az ezeréves magyar államiságot. A számtalan kalandot, veszélyt, romlást megélt, de a pusztulást mégis elkerülő Szent Korona mintegy az ország sorsát jelképezi akkor is, ha eredete és készítése körül bizonytalanság is van. A következőkben arra keresem a választ, hogy mi okozta ezt a bizonytalanságot, és van-e lehetőség biztosabb megoldást találni; jól tudva persze, hogy régmúltunk egyes homályos pontjaira konkrét adatok híján talán sohasem kapunk választ.

Valamikor az 1001. év folyamán az ország vezetői korábban soha nem látott eseményre készültek: Géza fia, István királlyá avatására. A szűkösen ránk maradt források csak a tényről, a koronázás megtörténtéről tudósítanak. Arról, hogy mikor, hol és hogyan történt az avatás, nem tudunk semmit. Korabeli írásban sem az idejét, sem a helyét nem jegyezték fel, nem is szólva magának az ünnepélyes szertartásnak a lefolyásáról. A későbbi koronázási időpontok ismeretében vélhető, hogy a szertartásra nagyobb egyházi ünnepen, de legalább vasárnap került sor. Az első koronázás a késő Árpád-kori hagyomány szerint a királyi székhelyen, Esztergomban történt^[3]. Ekkor a Várhegy északi részén Szent István vértanú tiszteletére szentelt templom állt: a török korban elpusztult épület aligha volt tágasabb egy középkori falusi templomnál. Befogadóképessége korlátozott volt. Ha pedig a palota körtemplomában végezték a szertartást, akkor ott szinte csak a papi asszisztencia fért el.

Ne áltassuk magunkat azzal a feltételezéssel, hogy István koronázását a nép valamiféle országra szóló eseményként élte meg. István négy éve, Géza halála óta a hatalom egyedüli birtokosa volt. Úrként állt az ország élén, még ha volt is olyan országrész (Ajtony a Maros vidékén), amely uralmát megkérdőjelezte. A szertartás az alattvalók nagy részének aligha volt emlékezetes esemény, mert nem érezték a történtek jelentőségét. Az első koronázás elsősorban külpolitikai jelentőségű esemény, és az ország jövője szempontjából volt meghatározó fontosságú. István ezzel az aktussal megkérdőjelezhetetlenül az Isten kegyelméből uralkodó európai királyok első sorába lépett. Ugyanakkor a koronázás az országon belül is – minden későbbi örökösödési vita és nehézség ellenére – biztosította az uralkodási forma életképességét, az ország kormányozhatóságát. A koronázás huszonöt éves folyamatot zárt le, amelyet 973-ban Géza fejedelem indított el, amikor küldötteket menesztett a quedlinburgi II. Ottó császárhoz a birodalmi gyűlésre. A tizenkét tagú követség kedvező fogadtatásra talált a császárnál, noha húsz év sem múlt el a számunkra megalázó augsburgi vereség óta. A kapcsolatfelvétel nemcsak a nép kereszténnyé válását és az egyházszervezés megindulását segítette elő, hanem következménye, a koronázás tette lehetővé a beilleszkedést az európai népek közösségébe. Körülöttünk mindenhol keresztény népek éltek. A horvátok a 7. század óta keresztények, 670-ben alapították a spalatói érsekséget. A cseh fejedelmek 845/873 óta keresztények és 973-ban alapították a magdeburgi érsek alá rendelt prágai püspökséget, amely 1344-ben lett érsekség. A lengyel fejedelem 973-ban vette fel a kereszténységet, és Gnezno 1000-ben lett érsekség. Az oroszok 955-től lettek keresztények. A Bizánci Császárság pedig születésétől kezdve keresztény állam volt, a bolgár kán 865-ben tért meg.

Ha nem maradt is fenn részletes leírás az eseményről, István megkoronázása a kultúrájában egységesülő keresztény Európában történt. Abban az Európában, amely hitében – a mai, közkedvelt kifejezéssel élve – „globalizált” volt. Pontosabban jellemzi persze Európát a katolikus, az egyetemes szó használata. Az egységes, keresztény szertartásrend miatt következtetni lehet arra, hogy miként végezték István királlyá avatását. Mindenekelőtt pontosítani kell egy alapfogalmat, mert a koronázás szó nem adja vissza, sőt elfedi a szertartás lényegét. A koronázás jelentésváltozása és tartalmának pontatlan ismerete a Szent Korona eredetét is homályban tartja, nemcsak a korszak és a történelem után érdeklődők, hanem néha még a szakemberek előtt is. A koronázás megjelölést nevezhetnénk akár „szemantikai csapdának” is. A királlyá avatást a mindennapi szóhasználatban koronázásnak nevezzük, és gyakran így nevezték a múltban is. A megjelölés félrevezető és valójában a maga teljességében még a szertartás évszázadokkal későbbi menetét sem jellemzi. Magyarországon különösen nem, ahol 1916-ban az utolsó koronázás Bánffy Miklós gróf által nagyszerűen megvalósított világi rendezésben ment végbe, a cselekmény szakralitása azonban a korábbi évszázadok gyakorlata és szertartáskönyvei alapján történt. A magyar történetírók a koronázásra még a 18. században is az inauguratio, azaz a felavatás, és nem a koronázás szót használták^[4]. Még kifejezőbb a szertartás francia elnevezése, ahol a koronázás szentségi jellegét hangsúlyozva, azt a sacré szóval jelölték. A királlyá avatást a középkori nyelvben is gyakran a cselekmények egyik, kétségkívül leglátványosabb elemével, a korona fejre tételével adták vissza. Ha szem elől tévesztjük: ez a szertartásnak csak az egyik, nem a legfontosabb része volt, akkor sem a királlyá avatás lényegét, sem az ott használt jelvények szerepét nem értjük meg.

A Karoling-uralkodók avatása óta alakult ki az a szertartásrend Európában, amelynek lényege: a jelöltet egyházi szertartás és mise keretében meghatározott imádságok és cselekmények során szentelik fel a királyi hatalom gyakorlására. A királykoronázás szertartása az egyházi terminológiát használva a szentelmények, ezen belül az áldások (benedictiones) közé tartozik. Jól ismerjük ugyan az ezredforduló koronázási szertartásait és későbbi hazai fejlődésüket, amelynek során a világi összetevők (koronázási eskü) hangsúlyosabbá váltak, de nehezen tudjuk függetleníteni magunkat attól a ténytől, hogy a királyavatást koronázásnak nevezzük. Azaz úgy tekintjük, mintha az avatás azonos volna a jelölt megkoronázásával. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a koronának mint jelvénynek túlzott jelentőséget tulajdonítunk és vetítünk vissza a 11. századba. Ez azonban nem így volt. A királlyá avatás egyházi szertartás volt, amikor a jelöltnek az ország egyházi vezetője – Magyarországon az esztergomi érsek – átadta az uralkodói jelvényeket. Ezek közül a korona kétségtelenül a legfontosabb és leglátványosabb jelvény volt. A szertartás legfontosabb része azonban nem a korona fejre helyezése, hanem az avatandó szentelt olajjal történő felkenése. Mályusz Elemér megfogalmazásában: „A nálunk érvényesülő német koronázási ordo első és legfontosabb aktusa a királynak szentelt olajjal való felkenése, amivel az egyház hangsúlyozni kívánta, hogy az ő beleegyezése az alapfeltétel a királyi hatalom elnyeréséhez, mert csak azután következett a királyi jelvények átadása.”^[5] A jelölt a püspöki viselethez hasonló, új ruhát ölt. Amíg megalázkodva, karját széttárva, kereszt alakban a földön fekszik, a Mindenszentek litániáját énekelve kérik az Úristen pártfogását, majd a szertartást végző főpap – általában az ország metropolitája – a mellén, a karján és a vállán krizmával megkeni. Ezt követően meghatározott imák kíséretében adják át neki a hatalom jelvényeit: a gyűrűt, kardot, jogart, lándzsát, később az országalmát, fejére teszik a koronát, végül trónra ültetik^[6] (innen származik Székesfehérvár neve). A felkenés, amely Saul avatásának mintájára történt, jelentette a szertartás lényegi részét^[7]. A cselekmény közben mondott imák, a jelvények esetleges különbözősége, az átadás sorrendje különféle szertartásrendeket, ordókat alakított ki. Hogy az Árpád-házi trónörökösöket milyen és ugyanannak az ordónak a szövege alapján avatták-e királlyá, nem tudjuk^[8]. Istvánt minden bizonnyal valamelyik birodalmi szertartáskönyv alapján kenték fel^[9].

Hogy a középkorban mennyire nem a korona fejre tétele jelentette az avatás lényegét, azt az Ibér-félsziget királyságai és Lengyelország példája jól illusztrálja. A királyok felkenése a 7. században az Ibér-félszigeten a nyugati gót királyságban kezdődött, és a felkenést nem követte koronázás. A szokás a spanyol királyságok létrejötte után sem változott: a királyoknak nem volt koronájuk. A lengyelországi események közvetlenül érintik az első magyar királyavatást, mert egyidősek Szent Istvánnal. Figyelembevételük különösen fontos, mert segítenek megérteni Hartvik száz évvel későbbi elbeszélését a lengyel uralkodó helyett Istvánnak küldött koronáról. Az ezredfordulón III. Ottó császár (996–1002) uralkodott. A szász dinasztia és Lengyelország viszonyáról sokkal jobban vagyunk értesülve, mint a császárság és hazánk kapcsolatáról. Az előbbiről részletes leírások is maradtak, míg Magyarországon csak néhány tényből lehet a lengyeleknél szorosabb kapcsolatra következtetni. Amikor III. Ottó császár[^10] Gneznóba zarándokolt Szent Adalbert sírjához, találkozott Vitéz (Dicsőséges) Boleszláv lengyel fejedelemmel (992–1025). A császár a német hierarchia rosszallása ellenére hozzájárult az önálló egyházszervezet felállításához, a gneznói érsekség megalapításához. III. Ottó megkapta Boleszlávtól az általa különösen tisztelt, a magyar történelemből is jól ismert Szent Adalbert vértanú ereklyéjét, és e feletti örömében levette fejéről koronáját, és Boleszláv fejére tette^[11]. A jelképes cselekedetet egyes történetírók hajlamosak a lengyel királyság megalapításának tekinteni. Ha valóban így lett volna, akkor Boleszláv később nem folyamodik a pápához a felkenés engedélyezéséért. Akkorra azonban III. Ottó már meghalt, a trónon unokatestvére, II. Henrik, István sógora ült, aki közel sem ápolt olyan baráti kapcsolatokat Boleszlávval. A császár a Lengyelországból Itáliába, a pápához igyekvő követeket elfogatta, és a király kérését nem engedte eljutni Rómába. Boleszláv néhány hónappal elhunyta előtt pápai engedély nélkül felkenette és megkoronáztatta magát. Az aktus következtében a lengyel fejedelem és utódai mégsem váltak királlyá. Fia és örököse, II. Mieszkó (1025–1034) lemondott a királyi címről, és a hatalom jelvényeit elküldte a császárnak. Az első lengyel királykoronázásra csak 1295-ben került sor^[12]!

Hogy mennyire a felkenés volt a szertartás lényegi része, az látható abból, hogy a 11. században a felkenés szentségi jellege, mintegy a nyolcadik szentség, szóba jött. A felkenés jelentőségét a királyavatásban nem változtatják meg azok az adatok sem, amelyek uralkodói jelvények ajándékozásáról tudósítanak akár a 10–11. században, akár később. Elvileg persze nem zárható ki sem pápai, sem császári koronaküldés: ez azonban nem volt szükségszerű, és I. István esetében nincs nyoma a 11. századi forrásokban. Hogy a felkenés engedélyéhez a pápa csatolt-e ajándékot, esetleg koronát az avatandó számára, amint azt 1075-ben a Zvonimir horvát király avatása esetében tette, másodlagos kérdés volt. A Szent István nagyobb legendájának a szerzője pontosan fogalmazott, amikor nem azt írja: mihelyt megérkezett a korona, István megkoronáztatott, hanem azt, hogy „Atyja halála után az ötödik évben… elhozták az apostoli áldás levelét…. és szerencsésen megkoronáztatott”. A megfogalmazás a királyavatás szertartásának a lényegét, a pápai engedély tényét közli, ami azonban nem zárja ki a koronaküldés lehetőségét. Legalábbis a 11. században nem a koronának volt elsősorban és kiemelten királyavató jellege, hanem a felkenésnek, az unctiónak, amelynek a végrehajtása csak akkorra vált az utódokra is legitimizáló hatásúvá, ha a végrehajtását a pápa engedélyezte. Ezért a királyavató jelvénynek a 12. század második felétől kialakult, az egyedüli és valódi koronázójelvény jellegét a 11. századra visszavetíteni nem lehet, és figyelembevétele a korona tárgytörténete vizsgálatánál alapvető. Mit jelent ez a magyar királyavatás és a Szent Korona eredete viszonylatában? Krisztus földi helytartójától nem egy koronát kellett várni, hanem beleegyezést az egyházi szertartás lefolytatására, azaz a felkenés engedélyezését. Az avatáshoz nem a királyi hatalom külső jele, a korona, hanem a pápai beleegyezés volt fontos. I. István koronázásának egy ajándék korona nem volt szükségszerű velejárója, bárkitől érkezzen is. Egy uralkodó, ha koronára volt szüksége, olyan koronát készíttethetett magának, amilyet akart (triviálisan fogalmazva: hívatta az udvari ötvöst)… Az első királlyá avatás szertartásának a sine qua nonja a pápa beleegyezése volt a felkenés végrehajtására. Az engedély megadása egy személynek, de nem egyetlen alkalomra szólt, hanem a trónörökösökre is kiterjedt; azaz tulajdonképpen az ország kapta meg a királyavatás jogát. A kérést csak különleges esetben, például akkor, ha a király még életében akarta fiát megkoronázni, kellett megismételni, az előd halála után az örököst automatikusan fel lehetett kenni és meg lehetett koronázni. Ha azonban nem volt felkenve, akkor hiába csináltatott magának koronát és más felségjelvényeket, attól a középkori Európában nem vált királlyá. Ezért vesztik értelmüket azok a hajdani és mai vélekedések, kérdések és viták, amelyek arról szóltak, hogy ki ajándékozta a Szent Koronát: a pápa-e vagy a császár? A korona eredete nem a Szent István-i királyság alapításának megítélésénél fontos, hanem a Szent Korona tárgytörténetéhez. A középkori Európában az uralkodó felkenése nem volt „mindennapos”, megszokott cselekedet. A 11. században a császárt, az angol, spanyol és francia királyt, valamint az éppen akkor (III. Rudolf halálával 1032-ben) megszűnőburgundi királyság uralkodóját kenték fel és koronázták meg. Évszázadokkal később, amikor 1372-ben Jean Golein értekezést készített V. Károly francia király számára a királyok felkenéséről, feljegyezte, hogy melyik európai uralkodókat kenik fel^[13]. Tudjuk, hogy a skót királyoknak a 15. században több évtized után teljesült csak a kérésük, és sikerült pápai engedélyt kapni a felkenés végrehajtására^[14]. I. István felkenésével és a koronázással Magyarország nemcsak Európa vezető országai közé emelkedett, hanem úgyszólván egy szűk uralkodói elit tagja lett, akik közé sem a lengyel fejedelem, sem a cseh herceg, sem a dán és svéd király nem tartozott. 1000 körül, amikor II. Szilveszter volt a pápa, tanítványa és barátja, III. Ottó volt a császár. Ezért tagadhatatlan, hogy a pápa a császár tudta és beleegyezése nélkül, különösen egy, a császárság keleti határán alakuló ország esetében, aligha adott volna engedélyt a felkenésre. Érdekes és kutatandó feladat, hogy a császárság másik keleti szomszédja, Lengyelország, miért nem kapta meg a felkenés (koronázás) engedélyét? A kora középkorban a Szent Római Birodalom keleti határán két szomszédos ország osztozott: északon Lengyelország, délebbre Magyarország. Vajon miért részesült a két ország más-más elbánásban? A legdélebbi szomszédnak, Horvátországnak csak kis területen, az Isztriai-félszigetnél és attól északra volt közös határa a birodalommal. Amennyire jól adatoltak a lengyel események: Ottó barátkozása Boleszlávval, gneznói találkozásuk, különös hogy mennyire visszhang nélkül maradt a forrásokban István koronázása és egyáltalában a császárság és Magyarország kapcsolata.István felkenésének engedélyezése II. Szilveszter^[15] és III. Ottó császár baráti kapcsolatának, együttműködésüknek a következménye. Erről tanúskodnak Merseburgi Thietmar sokat tárgyalt sorai: Vajk/István, a császár kegyéből és biztatására (gratia et hortatu imperatoris) nyerte a koronát és benedictiót. Céljaik megvalósításában a császárral együttműködő pápa csak megegyezéssel adhatott engedélyt István felkenésére. A császár küldhetett koronát is, de a benedictiót csak a pápa engedélyezhette. A szász dinasztia és III. Ottó Magyarországot minden bizonnyal be akarta kapcsolni abba a keresztény közösségbe, amelynek vezetője a császár volt. Ennek jegyében értelmezhető István házassága Gizella hercegnővel, amit szokásos középkori családi kapcsolatnak is tarthatnánk. István azonban a császári család hercegnőjét kapta feleségül. A szász és az őket követő száli frank dinasztia uralkodói pedig csak igen ritkán adták külföldihez (legfeljebb a francia királyhoz) feleségül a herceglányokat^[16]. Apácafejedelem-asszonyok lettek a dinasztia által alapított valamelyik birodalmi apátságban: Quedlinburgban, Gandersheimben. A császári család házassági gyakorlatától távol áll, hogy egy éppen csak és bizonytalanul keresztény nép frissen megkeresztelt vezetőjéhez császári herceglányt adjanak feleségül. Ezért István és Gizella házasságának igen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk. Mintegy jelezte a királlyá avatás lehetőségét. Az ok kézenfekvő: III. Ottó Magyarországot a megálmodott keresztény birodalom fontos tagjának tekintette. Ahogy máshol, úgy Magyarországon is a felkenést és a koronázást az ország prímása, az esztergomi érsek végezte. A középkori Európában az az ország számított valóban függetlennek, amelynek önálló egyházszervezete, azaz metropolitája volt az alárendelt püspökségekkel. Amelyik országnak nem volt önálló egyházszervezete, hanem püspökségei egy másik ország metropolisza alá tartoztak, ott nem volt olyan egyházi vezető, aki a felkenést végrehajthatta volna. Ezért szükségszerű volt, hogy Magyarországon a királyavatás végrehajtása előtt, érsekséggel az élen önálló egyházszervezet létrejöjjön. Az események időrendje a következőképpen alakult, függetlenül attól, hogy az egyes lépcsőkről maradt-e forrásadat:

• II. Szilveszter pápa bullája az esztergomi érseki szék alapításáról. Valószínűleg ugyanebben az oklevélben nevezték ki az érseket.
• A jelölt felszentelése három püspök által, és beiktatása az érseki székbe.
• II. Szilveszter bullája István királlyá avatásának az engedélyezéséről.
• István felkenése és koronázása több püspök segédletével.

Az első esztergomi érsek felszentelése – mivel az apostoli jogfolytonosság biztosítása miatt a szertartást három püspök kellett, hogy végezze^[17] – 1000 körül Magyarországon nem volt könnyen végrehajtható. Ugyanez mondható el a királyavatásról is: az érsek mellett szükséges volt két vagy három püspök segédlete. Nem tudjuk, hogy mikor végezték el István avatását. Györffy György az 1001. év január1-jére gondolt. A szertartás mindenesetre nem történhetett meg a független magyar egyházszervezet felállítását megelőzően. Tudjuk, hogy az 1001. év április 4-én Asztrik érsek Ravennában tartózkodott, ahol zsinatot tartottak a pápa vezetésével^[18]. Talán ekkor adták át Asztriknak a királyavatási bullát^[19]. Ha ekkor mégis az esztergomi érsekséget, tehát a független magyar egyházat alapították, akkor a felkenést egy későbbi követjárás során engedélyezte a pápa, aminek nem maradt írásos nyoma. Az is lehet, hogy 1001 áprilisában mindkét bulla kiadásra került. Először az érseket szentelték fel és iktatták be, ezután történt a királyavatás. A magyar követjárás mindenesetre emlékezetes lehetett Ravennában, mert ehhez az eseményhez kapcsolható az egyik ravennai templom, San Lorenzo in Pannonia 11–12.századi elnevezése.

Milyen jelvényeket adtak át Istvánnak, nem tudjuk. A szokásnak megfelelően minden bizonnyal jogart, kardot, gyűrűt, lándzsát, a fejére pedig koronát tettek. Országalma ekkor még nem volt a jelvények között. Ez a jelvény csak ábrázolásokon jelenik meg, mert az első, valódi globust II. Henrik kapta a pápától császárrá koronázása alkalmával (1014), és a clunyi monostornak ajándékozta. Ám azt, hogy ez a korona (és a többi jelvény) milyen volt és hol készült, nem tudjuk. A leírtakban igyekeztem azt az eszmei-vallási hátteret vázolni, amelyben a szertartás végbement, a koronát készítették, és ahol a tárgy ikonográfiája és szimbolikája kereshető. A középkori európai koronák a keresztény királyságok felségjelvényei. A Szent Korona ikonográfiája és szimbólumvilága a tárgy jellegének és használatának megfelelően a keresztény vallásos gondolatvilágban kereshető és ott található meg. Ha a koronán rejtett tartalmat, ikonográfiai mondanivalót keresünk, azt a keresztény vallásos kultúrában találjuk meg. Zománcképei a mennyei hierarchiát, a szentek közösségét jelenítik meg, a 72 igazgyöngy Krisztus tanítványait jelképezi. A piros almandinkövek és a fehér gyöngyök az uralkodócsalád, az Árpádok színei. A Szent Korona nem „pogány” jelvény, hanem mint Szent István-ereklye mondhatni liturgikus tárgy volt az Árpád-korban. A jelképrendszerében ezért nem lehet olyan vélt vagy valós ismeret- és tudásanyagot keresni, amely idegen a koronától és a középkori gondolkodástól. Mai természettudományos ismereteinket hiábavaló keresni egy olyan tárgyon, ami nem ilyen célra készült. A Szent Korona formája emlékeztethet ugyan például a sámánkoronákra, de akik ilyen hasonlóságra gondolnak, azok vegyék figyelembe: az ember fejének átmérője a kört közelíti, és lefedni csak félgömb vagy kúp alakú tárggyal lehet. Formai hasonlóság két tárgy között nem jelent szükségszerűen tartalmi-rokoni kapcsolatot.

A korona nem lesz sem szentebb, sem magasztosabb, sem teljesebb jelentéshordozó akkor, ha a történetét soha nem volt mesebeli távlatokkal és eseményekkel próbálják kiszélesíteni, és olyan koholt összefüggésbe hozzák történeti személyekkel, amelyek hitelessége – szépítő kifejezéssel élve – leginkább a divatos áltörténeti fantasy-filmekre emlékeztet. A Szent Korona nem mérce, nem az agyműködéssel kapcsolatos eszköz, nem csillagászati mérőeszköz vagy éppen az ország sorsát irányító ketyegő műszer, sem nem sámánsüveg. Akkor sem, ha a koronát megfosztjuk a rászerelt, 11. században készült képektől, mert akkor felségjelvényként értelmetlenné válik. A Szent Korona a keresztény királyavatásnál használt felségjelvény, amely rendeltetésének megfelelően magán viseli készítése korának vallásos hitét. És nem mást! A koronát és ábrázolásait ezzel a szellemi háttérrel lehet sikerrel értelmezni. Ezoterikus, misztikus, pogánykodó és ki tudja, milyen vélekedésekkel tulajdonképpen magát a Szent Koronát teszik nevetségessé. Ne felejtsük el: a történelem, a művészettörténet, a régészet ugyanolyan szaktudomány, mint a matematika, a fizika, az orvostudomány vagy a jogtudomány. Hogy valaki eredményesen művelhesse, annak meg kell szerezni a hozzá tartozó ismeretanyagot, meg kell értenie, és hogy eredményesen használni tudja, ismernie kell a szakterület módszereit. Mindenekelőtt ismernie kell a forrásokat, amelyek java része ma már magyar nyelven is olvasható. Nem arról van szó, hogy az „akadémikus tudás” valamiféle konzervatív, fejlődésképtelen, az újdonságokat el nem ismerő doktrína lenne. De igenis jelenti azt, hogy ellenáll minden olyan törekvésnek, amely képzelgések, roppant korlátozott tárgyi ismeretek alapján, igazolatlan előfeltevésekből kiindulva alkalmatlan eljárásokkal és módszerekkel, és véleményüknek élesen ellentmondó tények figyelmen kívül hagyásával konstruál történelmet vagy tárgytörténetet. Megtévesztő lehet, hogy a természettudományokkal ellentétben a humán tudományok sokkal inkább közérthetőnek tűnnek. Következtetéseikre egyébként sem a matematikai egyenletek, hanem a logika szabályai érvényesek. Ráadásul: ha egy orvos vagy egy mérnök hibázik, annak általában látható és botrányos következményei lehetnek.Nem így, ha valaki hiányos, téves vagy még rosszabb esetben szándékosan összeválogatott ismeretekkel kísérel meg történeti következtetésekre jutni. Heribert Illig „elsikkasztott majd két évszázadának” blöffje ugyan lefutott, de könyve ma is megtévesztheti a gyanútlan és tájékozatlan olvasót. Sorra láthatóak szenzációhajhászó filmek, amelyek annyit mindenesetre bizonyítanak, hogy a múlt eseményei ma sem hagyják közömbösen, sőt érdeklik az embereket. A történelem iránti érdeklődés nem szűnt meg. Azok a filmek azonban, amelyek például a Grál-legenda nyomán történeti, régészeti valóságot keresnek és vélnek találni, vagy a Fülöp Ágost francia király pénzszerzési akciója ellenére a templomos lovagok elrejtett kincseit keresik, és a kínpadon kiszedett vallomások nyomán realistának feltüntetett történeteket konstruálnak – a sort folytatni lehetne –, nem egyebek a tudományosság álarcába bújtatott megtévesztéseknél. Bármennyire a jó szándék vezeti is az „amatőr” koronakutatókat, munkáikat minősítve olyan kérdésekre kell választ adni, mint a tudomány és áltudomány, a dilettantizmus és sarlatánság. Lehet-e dilettáns módon történelmet, régészetet, művészettörténetet művelni? Lehettek hajdan műkedvelő amatőr képzőművészek, akik a saját szórakozásukra ilyen vagy olyan művészi értékű alkotásokat állítottak elő. Lehettek olyanok amatőrök, akik nem a képzésre hivatott intézményekben sajátították el az ismereteket és a kutatási módszereket. Muszorgszkij sem volt „képzett” zeneszerző: hangszerelésre nem is vállalkozott, műveit zongora mellett írta. Bacsák Lajos – mezőgazdászként – nyugdíjas korában vált képzett csillagásszá, és alkotott maradandót. Akik a szükséges ismereteket megszerezték, a módszert elsajátították és a munkájuk során alkalmazzák, nem nevezhetők amatőrnek. Természetesen fordítva is igaz: az egyetemi képzés senkit sem predesztinál arra, hogy ne dilettáns módon végezzen kutatást. Erre is van példa. Ha valaki nem sajátítja el a kutatási módszereket, nem ismeri a művészeti emlékeket és a rájuk vonatkozó irodalmat és tudásmennyiséget, következtetéseinek hitelessége felettébb kétséges. Ez nem holmi kiközösítés, a tudományos munka kisajátítása a „beavatottak” részéről. A humán tudományok néhány területe különösen alkalmas arra, hogy azokkal ne szakemberek foglalkozzanak. Egy gondolatmenet, következtetéssor megértésenem jelenti azt, hogy akkor már a témával behatóan foglalkozni tudó szakemberré válnánk. Azért, mert az ilyen témájú tanulmányok érthetőbbek, inkább el lehet gondolkozni róluk, mint egy matematikai következtetésen, attól az olvasó még nem válik történésszé. Gondoljunk csak arra: milyen lehet egy amatőr építész, híd- vagy felhőkarcoló-tervező tevékenysége, ha nem alkalmazza azokat a módszereket, törvényeket és szabályokat, amelyeket az építőmesterek a régmúltban a gyakorlatban sajátítottak el, a mérnökök az újkorban pedig megtanultak? Felfeküdne-e bárki egy „amatőr sebész” műtőasztalára egy egyszerű műtétre is? Történelmi, művészeti kérdésekkel sem lehet az ismeretek, módszerek, az emlékek és a rájuk vonatkozó irodalom ismerete nélkül foglalkozni. Mivel ezeken a tudományszakokon nem szakadnak le a hidak, nem dűlnek össze a felhőkarcolók és a páciens sem hal meg: a felelősség látszólag megszűnik, szinte el is tűnik. Következtéseik nemegyszer tudományos mezbe bújva tévesztik meg, vezetik tévútra a történelmünk iránt érdeklődőket, a különlegességekre, szenzációkra kíváncsi olvasókat. A tudomány és áltudomány, az „akadémikus” kutatók és a dilettánsok ellentéte több szakterületen jelentkezik. Ma¬napság különösen a Szent Korona történetével és értelmezésével kapcsolatban szaporodnak az olyan megállapítások, amelyek a korona tárgytörténetével, a koronázással foglalkozó történészeket, régészeket, művészettörténészeket a „Magyar Tudományos Akadémiához kötődő”-nek minősítik. A konzervatív, akadémikus festő, irodalmár hajdani fogalomtárából kölcsönzött jelző mára, a koronázási jelvényekkel – vagy akár más, kérdésekkel – foglalkozók által hangoztatott pejoratív minősítéssé vált: a maradi, elefántcsonttoronyba zárkózó szakemberek nem képesek haladni a korral, felismerni az új eredményeket. Ez az álláspont persze roppant kényelmes: el lehet tekinteni ugyanis mindattól az ismeretanyagtól, amelyet az adott témakörben leírtak, mindazoktól a módszerektől, amelyek egy vizsgálat során alkalmazhatók. El lehet tekinteni mindazoktól a tárgyi leletektől és a rájuk vonatkozó egyedi és általános következtetésektől, amelyek a „hivatalosak” nevéhez fűződnek. Egy kézlegyintéssel lehet semmibe venni a Szent Korona tanulmányozásánál a régebbi vagy mai megállapításokat. A középkori zománcművészet fejlődését és megmaradt emlékeit, a kora és nagyközépkor művészettörténetét általában, és különösen a történeti, ikonográfiai, szertartásrendi, liturgiatörténeti, eszmetörténeti kérdéseket, valamint a rájuk vonatkozó könyvtárnyi feldolgozást. Vagy csak éppen azokat a megállapításokat és leleteket lehet – sajátos értelmezésben – felhasználni, amelyek így vagy úgy az ötletbe, elképzelésbe – megcsonkítva vagy rosszabb esetben meghamisítva – beilleszthetők. Ilyen módon gyakran még a tudományosság látszatát is kölcsönözni lehet egy cikknek. Ami ellentmond az elméletüknek, azzal nem törődnek. Közhely: minél többet tudunk, annál inkább érezzük tudásunk és ismereteink korlátait és viszonylagosságát. A koronáról író „amatőr kutatók” mindettől felmentve érzik magukat: írásaikra jellemző, hogy egyes kiragadott részleteket, esetenként akár hiteles és jó megfigyeléseket a végletekig eltúlozva, minden más körülmény figyelembevétele nélkül jutnak szélsőséges következtetésekre. Mára – elképesztő ötlet – a mondabeli Hunor fejére illesztgetik a Szent Koronát. A múlt tárgyainak és írott forrásainak ilyesfajta használata vészesen emlékeztet azokra a vulgármarxista eljárásokra, amelyek nemcsak a politika kapcarongyává akarták zülleszteni a humán tudományok egy részét (a „történetírás” és a „valláskritika”), hanem amelyeknek a következménye volt például a hazai, gyapot- vagy citromtermesztés.

1. III. Béla sírjának azonosítása sem biztos, mert Kálmán király is szóba jöhet: Tóth E.: III. Béla vagy Kálmán? (A székesfehérvári királysír azonosításáról), Folia Arch. 2006, 141–161
2. Felirata: His requiescit illustrissimus Salomon rex Pannoniorum.
3. Györffy Gy.: István király és műve. Budapest, 1977, 158. A koronázás helyéről, időpontjáról és egy sereg, ebben a tanulmányban csak érintett kérdésről: a koronázási jelvényekről, a Szent Koronáról és Szent István koronázásáról, valamint a királyság alapításról szóló monográfiában tárgyalom.
4. Lásd például: Schmeizel, M.: De insignibus vulgo clenodiis Regni Hungariae et ritu inaugurandi regem Hungariae schediasma historicum. Jenae, 1713.
5. Mályusz E.: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest, 1971, 18.
6. A korábban kevés figyelmet kapott inthronizatióról: Kubinyi A.: A királyi trón a középkori Magyarországon. In: Koronák, koronázási jelvények, szerk. Bende L.–Lőrinczy G., Ópusztaszer, 2001.
7. A királyok felkenéséről magyarul részletesen olvasható: M. Bloch: A gyógyító királyok című munkájában. Budapest, Osiris, 2005.
8. A magyar koronázásoknál használt szertartásrendről: Bartoniek E.: A magyar királykoronázások története, A Magyar Történelmi Társulat könyvei, s.a., reprint: Bp. 1939.; Fügedi E.: A magyar király koronázásának rendje a középkorban, Eszmetörténeti tanulmányok, 1984, 255–174.
9. Györffy György könyvében a mainzi ordo magyar fordítása olvasható: István király élete és műve, Budapest, 1977, 158.
10. Életéről magyarul: Ferdinándy M.: III. Ottó. A szent császár, Budapest, Balassi, 2000.
11. Nem méltó, hogy egy ilyen és ily nagy férfiút mint a főemberek egyikét fejedelemnek vagy comesnek nevezzük, hanem diadémmel övezve, a királyi hatalomba kell őt emelnünk És levéve birodalmi diadémját fejéről, barátságuk és szövetségük gyanánt Boleszló fejére helyezte…– mondta III. Ottó: A Gall Névtelen, Anonymus Gallus teljes műve Bagi Dánielnek köszönhetően teljes terjedelmében olvasható magyarul: A lengyel fejedelmek avagy hercegek krónikája és tettei, Budapest, Argumentum, 2007. 203. Nem tanulság nélküli az Árpád-házzal egyidős történeti munkát megismerni. Továbbá: Bagi D.: Remény a királyságra. A gneznói találkozó „koronázási jelenete” a lengyel ősgestában és a mű kapcsolata a Könyves Kálmán-kori magyar belpolitikával, Századok, 137, 2003, 349–380.
12. Az első felkent és megkoronázott lengyel király majd 300 év múlva (1295. június 25.) Přemysl volt (1290–1296).
13. M. Bloch i. m. 379.
14. M. Bloch i. m. 366. Navarrában 1275-ben, Skóciában 1329-ben engedélyezte pápai bulla a felkenést.
15. A pápáról magyarul: Riché, P.: II. Szilveszter, az ezredik év pápája. Budapest, 1999.
16. A császárságon kívül Liudolf szász őrgróf leánya, Liutgarde II. Lajos francia király felesége lett, I. Ottó császár leánytestvérének, Gebergának a második férje, IV. Lajos nyugati frank király. A száli frank dinasztiából: II. Konrád leánya Matild I. Henrik francia király, III. Henrik császár leánya, Judith Salamon magyar király felesége volt. Jellemző, hogy a Gall Névtelen (c. 17., Bagi i. m. 128.) II. Mieszko lengyel fejedelem feleségéről, Richezáról azt írta, hogy III. Ottó császár húga volt, holott a nagyanyja volt a császár húga, akinek a férje Ezzo lotharingiai palotagróf volt.
17. Összefoglalóan: Szuromi Sz. A.: A püspökökre vonatkozó egyházfegyelmi szabályok a Dionysio-Hadriana gyűjteményben, Kánonjog 2, 2000, 88., Uő. A püspökökre vonatkozó egyházfegyelem sajátosságai a Decretales Pseudo-Isidorianae-ben, Kánonjog 5, 2002, 51.
18. Diplomata Hungariae Antiquissima, Budapest 1992, I. Nr. 3.
19. Györffy György a ravennai tartózkodáshoz az esztergomi szék érseki rangra emelését köti. Ebben az esetben azonban megelőzően a királykoronázást nem hajthatták végre. A magyar követség ravennai tartózkodásához lásd: Tóth E.: Pannonia Ravennában. Ünnepi tanulmányok Horváth István hetvenedik születésnapjára. Megjelenés alatt.

Őfelsége I. Levente Apostoli Magyar Király

Őfelsége részt vett a gróf Esterházy szoboravató ünnepségen Budapesten (középen) Fotó: Felvidék.ma

III. Magyar Világtalálkozó

Határtalan összefogás értékeinkért – ez az alapgondolata a napokban zajló III. Magyar Világtalálkozó rendezvénysorozatának, amelynek megnyitó ünnepségére kedden este került sor Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében.

  Öt földrész mintegy félszáz országából érkeztek magyar és nem magyar állampolgárok, s a több mint háromórás program során a kulturális programok mellett köszöntőkre, s civilelismerések átadására is sor került. A történelmi zászlósor (28 zászló), és a Szent Korona másolatának ünnepélyes bevonulásával kezdődött az ünnepség, majd a katolikus és református egyház nevében hangzottak el áldások. „Az összefogás nem lehet csupán jelszó, az értékek, a teljesítmények mentén kell építkeznie. Mérték; az érték, léptéke pedig a nagyvilág, merthogy magyarok mindenütt vannak”- mondta megnyitó beszédében dr. Tanka László, a Világtalálkozó elnöke. Üdvözlő beszédében dr. Mátrai Márta, a Magyar Országgyűlés háznagya, országgyűlési képviselő az állam szerepét hangsúlyozta a magyarság összetartásában, megemlítve azokat a legfontosabb törvényeket, kormányintézkedéseket, amelyek a nemzet egységét szolgálják. 

 Ezt követően a földrészek magyar közösségeinek üdvözletét  adta át:  Sallai János, (Mezőség, Szék polgármestere,), Tarics Hortenzia (Felvidék, Révkomárom),  Lovas Ilona (Kárpátalja, Ungvár), Bunyik Zoltán (Vajdaság, Újvidék), Őrvidék: Zelei József (Őrvidék,Kismarton). Majdakontinensek üdvözletei következtek: Ausztrália: Hódi Margit (Sydney), Amerika:  Szabó Zsóka (USA, Kalifornia) és  Dr. Besenyi Károlyné (Argentína); Afrika: Ahmed Szliman (Európa Afrikáért Alapítvány, Mauritánia); Ázsia: Suresh Chaudhary (India, Delhi); Európa: Radda István (Ausztria).

A Világtalálkozó alkalmából elismerések átadására is sor került. „A világ magyarságáért” elismerést kapta - többek között- Böjte Csaba erdélyi ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója; Buzánszky Jenő válogatott labdarúgó, az Aranycsapat tagja, a Nemzet sportolója; Dr. Kis Boáz református lelkész, a Magyar Népfőiskolai Kollégium elnöke; Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós, űrkutató és Sára Sándor Kossuth Díjas filmrendező , a Nemzet Filmművésze. „Tiszteletbeli Magyar” elismerésben és az „Összefogás a magyarságért „díjban 3-3 fő részesült. Ugyancsak a rendezvényen  kerültek átadásra a  PDSU Alapítvány által kiírt Filmszociográfiai Mesterkurzus  díjai is.

A színvonalas, szívet-lelket melengető "Hazádnak rendületlenül légy híve" műsorban közreműködtek Beregszászi Olga, Mészáros János Elek Simándy díjas énekművész, Gál Laura, a Nagyváradi Kiss Stúdió Színház művészei, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos, Tarics Péter (Felvidék), Szűcs Orsolya (Vajdaság), s a Széki Szalmakalap hagyományőrző néptánccsoport. 

 Már a megnyitó előtt zajlottak a III. Magyar Világtalálkozó eseményei. Csíksomlyón kezdődött a világtalálkozói csoport zarándokútjával, amelyen a moldvai és a gyimesi csángók körében két Világklub is megalakult, s  megköszönték Böjte Csaba ferences rendi atyának az árva gyermekek érdekében tett fáradozását.   Azután  a Kárpátalja szomszédságában, Aranyosapátiban, több százan gyűltek össze, hogy a négyeshatármenti találkozó keretében felavassák a Magyar Kultúra Lovagrend  fafaragó művészei  által készített művet, a Határtalan  Összefogás kapuját, amely a tavalyi Világtalálkozó emlékműve. De ugyanebben az időben Szegeden gyűltek össze a festőművészek, hogy hozzákezdjenek az idei nagy közös műhöz: a mintegy húsz négyzetméteres monumentális alkotáshoz, amely a Világok virága nevet viseli. Este a József Attila Színházban, majd az Uránia filmtermében  több órán át zajlottak a kulturális,  filmművészeti programok. 

A keddi megnyitót követően pedig országjáró utakra indulnak, a többi között Ópusztaszerre, Nemzeti Emlékparkunkba, Szegedre, a Magyar- Ausztrál barátság napjára. Bonyhádon és Szekszárdon a hungarikumok szerepelnek a középpontban, s a házigazdai szerepet Potápi Árpád, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke látja el. Törökszentmiklósra a Mezőségből, Kárpátaljáról,Svédországból és Nigériából is érkeznek vendégek. Debrecenben  nemzetek találkozója  lesz a Belvárosi Közösségi Házban, református zsinat, népfőiskolai kollégium tanácskozás a Mester utcai templomban, a felvidéki Révkomáromban Hungarikum és magyarság-est, Monokon pedig Kossuth-emléknapot rendeznek.

Budapesten zajlik a kétnapos tudományos konferencia, amelyen mintegy 130 előadás hangzik majd el. Nagy érdeklődés kíséri a Társadalmi Párbeszéd Fórumot, amelyen a hazai közéleti és szakmai kiválóságaink gondolatait hallgathatják a jelenlévők; lesz fórum az  egészségturizmusról, Világklub- vezetők találkozója a Stefánia Palotában, Erdélyi Est  a Bujdosó Székely étteremben. S mintegy másfélszázan ültetnek fákat a találkozás emlékeként  Rákospalotán, a Helytörténeti Emlékparkban.

Péntektől, három napon át tartó kiemelt rendezvényen, a  SYMA Rendezvényközpontban felépített Világfaluban lesz a nagy találkozások helyszíne, ahol minden korosztály számára kínálnak programokat. Vasárnap, a zárónap ,de aztán következnek még a kapcsolódó rendezvények: Balatongyörökön, Mátraderecskén, s Örkényben. Balatonlellén és Siófokon. Mindez a Világtalálkozó mottójához igazodóan, amely így hangzik: Határtalan összefogás.

Szent Korona Ünnep Vác